Chairlift - Moth

A Moth a Chairlift harmadik albuma. Már a tavalyi év során kaptunk ízelítőket az albumról, és már ott sejteni lehetett, hogy valami történni fog ezzel a bandával. A szintipop duókkal Dunát lehet rekeszteni mostanság, ami azt illeti, előző két lemezük nem is nagyon okozott érdekes pillanatokat, bár tény, hogy néhány jó dal született azokon is. A Moth viszont ettől mérföldekre jár. 

Kezdjük azzal, hogy az album felépítése maga a tökéletesség. Nagyon erős kohézió jellemzi a lemezt, minden dalnak helye és szerepe van, ráadásul hangzásra heterogén az anyag. Egy percre sem üti fel az unalom a fejét, pont jó helyen és időben alkalmazzák minden esetben a ritmikai váltásokat. 

Ez már nem csupán egyszerű szintipop, kerül bele egy jó adag experimentalizmus, és nagyon erős a dalszerzői véna rajta. A felszín bizonyára nagyon megtévesztő, mert első hallásra nem kapja fel az ember a fejét, csak érez valami furcsát az anyagon, amely miatt újrázni van kedvünk. Igen, megéri ezt megtenni, hiszen rájövünk, hogy nem lityi-lötyi számocskák sorakoznak itt, hanem tisztességesen megírt dalok. Értem ezalatt, hogy itt a szavaknak is jelentősége van, a dalok szerkezetének, felépítésének, és a hangzásának is. Ez egy erős egységet képez, amelyet erősít, hogy mint egész (album) is nagyon koherens az anyag. A hangzási sokszínűség jellemzi az albumot. Egyrészt több korszakból merít, hiszen jelentős a nyolcvanas, és a hetvenes évekbeli hangszerelés is, mégis újszerűen szólalnak meg ezek a dalok, amelyért a legtöbbször a programozott ritmusképletek felelnek a leginkább. Van itt "future-funk" (Polymorphing, Show U Off), van break-beat-es hatás (Romeo), de szemet szúr a post r'n'b-s őrület is (Ch-Ching). Mégis ami a legjobban működik, az a belassulós elszállások. Éppen ezért nem áll messze a dream-pop-tól és a downtempo-tól sem a duó ihletettsége. 

A Crying in Public szívbe markoló dallamait, kitűnően felturbózza a nyolcvanas évekbeli billentyűs szösszenet, de az Unfinished Business-ben azt is megtudjuk, hogy Polachek-nek bizony nem éppen átlagos szintipop duócska énekhangja van. Ráadásul ez a dal mindig fel akar robbanni, de sohasem teszi, és ettől van ideális "komfort egyensúlyban". A slágeres Romeo mellett a Moth to the Flame még az igazi dancefloor szerzemény, a többi dal a középtempós, vagy a lassabb tartományban mozog. Mégis az egész arra készteti az embert, hogy rögtön táncra perdüljön, elég csak a kezdő Look Up-ra gondolni, amely kvázi előkészíti a terepet, felhúzza az embert, hogy utána már pöröghessen a ritmusokra. 

Az egész album egy hatalmas energiabomba, egyértelműen endorfinokat szabadít fel, amely így a tél vége felé igen hasznos. Így kell mostanában egy jól összerakott, igényes pop albumot készíteni!

8/10