Jonathan Meiburg bandájának ez már a tizenkettedik albuma, ha belevesszük a live és a demo kiadványokat. Ki hitte volna, hogy az 1999-ben alakult és a 2005-ben újraformálódott zenekarnak van még olyan oldala, amelyet nem ismerünk. A Shearwater mindig is az indie, a folk és a pszichedelikus rock határmezsgyéjén mozgott. 2012-ben szerződtek le a Subpop Records-hoz, az akkor megjelenő Animal Joy egy lassú tempójú misztikus lemez volt hatalmas mélységekkel, és ahogy megszokhattuk dalszerzői fronton is egy erős lemez volt.
A Jet Plane and Oxbow minden fajta szempontból egy fejlődésnek tekinthető, egyrészt az előző albumhoz képest, másrészt a zenekar életművében is. Ez az album megmutatja, hogy a banda milyen hosszú utat járt be eddig, teszi ezt úgy, hogy filmzenei hangzásvilágba helyezi a kereteket. Meiburg szövegei kitűnően megférnek ezzel az újszerű epikus, new wave-es hangzással. Meghökkentő, ahogyan a szinti pop ritmusok előtörnek az egyébként már video-t is kapó Quiet Americans-ban, már itt egyértelművé válik, hogy eddigi legjobb lemezével állt elő a banda. Meiburg szövegei most is csontig hatolnak, azonban a hatást erősíti még modoros előadásmódja, amelyről leginkább David Bowie juthat eszünkbe. Az előző anyag merengősebben lebegő atmoszféráját itt felváltja a ritmikus és műfaji sokszínűség, azonban a lebegő atmoszféra még akkor is megmarad, ha a pörgősebb ritmusú dalok vannak túlsúlyban a lemezen. Szerencsére a ritmusnak nagy szerepet szántak, legyen az organikus forrású, vagy éppen programozott, ennek hála sohasem fullad unalomba a lemez.
Az albumon egyértelműen az arpeggio struktúrájú dalok a legerősebbek, azok közül is a retro-industrial Filaments a legjobb a maga hat perces elszállásával. A Radio Silence egy könnyedebb, kevésbé melankólikus darab, amely simán elmehetne egy Arcade Fire albumon is. A Long Time Away pedig a három közül a leginkább himnikusabb fajta.
Nehéz a kezdetekben ráhangolódni teljes mértékben a lemezre. Ennek az az oka, hogy két arcúra sikerült az anyag. A sokszínűség úgy csapódik le, hogy a lemezen bizonyos dalok progresszívek, tele újítással, míg a többi dal hagyományosabb hangszerelésű. A filmzenei keretek ugyan végig minden dal esetében megvannak, mégis érthetetlen számomra, hogy miért nem az egész albumot csinálták new wave orientáltnak. Jelenleg úgy néz ki, hogy az első öt dal rendesen odavág, friss, újszerű, tele van ihletettséggel. Az album következő része inkább organikusabb, folk-osabb, egyedül talán a Glass Bones-ban ötvöződik a lemez két arcúsága. Majd a záró Stray Light At Clouds Hill szintén egy progresszív misztikusabb darab. A lemez így meg van törve, és érthetően a progresszívebb része működik jobban. Többszöri hallgatás után azonban megérik a másik fele is, hiszen azok is ismerős érzéseket hoznak elő az emberben (U2-s, Springteen-es hatásokat ismerhetünk föl).
A korábban említett arpeggio-s hármason túl, kiemelkedő még a kezdő Prime, ahol a lágyan simogató zongora téma eufóriában bontakozik ki. A hagyományos hangszerelésű, gyönyörűséges indie-folk ballada az Only Child, vagy a misztikus ködbe burkolózó Backchannels is személyes kedvencem.
A Jet Plane and Oxbow egy aprólékosan kidolgozott alkotás, ahol a szinti pop hatások kitűnően megférnek a modern pszichfolk-al. Az album úgy tud vintage lenni, hogy közben a jelennel vibrál, és vélhetően a zenekar számára új utakat határoz meg. A hibái ellenére is érzek benne időtlenséget.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése