A tavalyi Tiff-en mutatták be Norvégia első számú katasztrófafilmjét, amelyet a fjordokba csuszamlott hegy nyomán kialakuló szökőár ihletett meg. Roar Uthang negyedik nagy játékfilmje ez, és valljuk be nagyon nehéz feladata volt, hiszen felvenni a kesztyűt az amerikai társakkal igen nehéz feladat, ha költségvetésileg arányosan kevesebből kell gazdálkodni.
Kellemes csalódás ez a film teljesen az utolsó percéig, ugyanis nem gondolná az ember, hogy az arányok ennyire mesterien be lesznek lőve. A műfaji kliséket természetesen ez is hozza, apuci ebben is megmenti a családot, a geológiai problémákat előrevetíti stb. Azt hiszem azonban, hogy ezeken túl viszont tud egy kicsit másmilyen lenni. Ha a rossz máj beszél belőlem azt mondom, hogy a norvégok megcsinálták első "amerikai típusú" katasztrófafilmjüket, de mindezzel együtt talán ez volt a legjobb, amelyet az elmúlt években láttam a műfajban.
A történet tehát klisé szagú. Kristian a geológiai központban tölti utolsó napját, ahol a földcsuszamlás kialakulásának lehetőségét kontrollálják különböző szenzoros műszerekkel. Különös értékeket mérnek, amelyen a főhősünk tovább rágódik, miközben éppen költözködnek új lakóhelyükre. Idun, Kristian felesége a közeli hotelban dolgozik, ahol az utolsó éjszakát töltik. Kristian lányával éjjelre visszamegy még az üres házba, amikor is bekövetkezik az, amitől nagyon tartott: leszakad a hegy. Innentől kezdve tíz perc áll a rendelkezésre, hogy a kialakult szökőár elérje a falut. Ez idő alatt kell mindenkinek magasabb helyre menekülni. A család ketté szakad, cél: az egyesítés.
Kezdjük azzal, hogy ez a klisé történet ezúttal a norvég fjordokhoz invitál minket. Gyönyörű képeket látunk, az operatőr jól bánik a színekkel, főleg a kékkel és a sötétebb tónusokkal. A meseszép fényképezéshez pedig orchesztrális score is társul, szóval nagy mozi ez. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy nem a hősködésről szól, ebből adódóan nincsenek benne a hihetetlenséget súroló történések, amelyeket pl. nagyon gyűlöltünk a 2012-ben. A történet lassan építkezik. Jelen esetben tehát ezen az építkezésen van a hangsúly. Gondosan előkészítik azt, hogy a nagy esemény (a hullám) miért is alakul ki, nyomon követhetjük Kristian hogyan jön rá a dolgokra. Maga a katasztrófa nem több öt percnél a filmben, nem a pusztítás-pornón van a hangsúly, viszont a látványon nem spóroltak, rendesen odatették magukat. Valamint az egymásra találás folyamatának is van funkciója, mégpedig a karakterábrázolás. Ez a három tényező nagyon jó arányban van a filmben, azaz megfelelő mennyiségű izgalomkeltést kevernek némi drámával, nyakon öntve pont annyi látvánnyal, amely még nem tereli el a figyelmet az egység egyensúlyáról. Természetesen nem ez a hatalmas jellemfejlődések filmje, de lényegesen emberibbek ezek a szereplők, mint az amerikai filmekben. Szerencsére tiszta tulajdonsággal felruházott karakterek nincsenek, ezek az emberek élnek, jók és rosszak egyszerre, félnek, de ugyanakkor tudnak hősök is lenni, és éreznek, amitől közelinek érezhetjük őket magunkhoz. A karakterrajzból adódóan erősen drámai hatású a film, és ez a faktor az egyes cselekedetek megértésére, és átérzésére is hatással van. Ennek ellenére, a műfaji klisék által nem ül az ember mellkasára az egész, így egy átlag amerikai blockbuster-t nézőnek is élvezhetővé válhat.
Ha úgy tetszik még sztárparádéról is beszélhetünk, hiszen norvég szinten a Kristian-t alakító Kristoffer Joner egy népszerű színész. Legutóbb nemzetközi vizeken a Visszatérőben (The Revenant, 2015) láthattuk. Az Idun-t alakító Ane Dahl Torp a 2014-es 1001 gramm béli alakításáért emlékezetes, de epizódszereplőként Thomas Bo Larsen (A vadászat, 2012) is feltűnik.
Nem kell mélyen szántó gondolatokat várni tőle, illetve nem is reformálta meg a műfajt. Ezzel szemben azonban képes volt arra, hogy megmutassa a tengerentúliaknak, hogy hogyan is kell egy minden téren jól működő feszültséggel teli katasztrófadrámát készíteni.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése