Egy nap felébredek reggel, kinyitom a szemem és belenézve a tükörbe elfog egy kellemes érzés: az elégedettség. Ezzel a fogalommal élet csak az élet, hiszen sugárzik belőlem a magabiztosság, aminek hatására már a munkába menet ezernyi szempillantást kapok, mert lehet, hogy külsőre alakulhatok még, de ez a belső energia még az apróbb hibákat is kompenzálja. Aztán elkezdek dolgozni és rájövök, hogy torkig vagyok az egésszel, de a főnököt úgy is az ujjam köré tekerem, de ha nem, akkor úgy is el tudom magam adni máshol is, mert nemhiába vagyok szép, okos és ügyes is. Eljön az este és azt érzem, hogy "le a kötöttségekkel" nekem "játszadozásra" van szükségem. Meg sem fordul a fejemben, hogy elutasítás lesz a vége, még egészséges drukkot sem érzek mert tudom azt, hogy megszerzem amit akarok. Még távolról sem ismerem a kínos csönd fogalmát és csak nevetni tudok azokon, akik nem képesek bárki társaságában "oldódni". Na én erre képes vagyok, és csak is a keresés kedvéért ki kísérletezem kivel legjobb ez az "oldódás". Szeméremség? Szégyen? Gátlás? Szentég, aki ilyenekkel jön az biztos nem ebben a világban él! Aztán hajnalban amikor belépek a lakásba mégis az üresség fogad, egyedül értem haza, de sebaj - gondolom - holnap újra nap lesz, és úgysem velem van a probléma.
Aztán reggel kinyitom a szemem, bele nézek a tükörbe és magamat látom, a hibáimmal, gátlásaimmal, de magamat egységben. A reggeli nyugalomban ücsörögve egy bögre kávé mellett egyszerűen nem értem miért kell az embernek saját határait próbára tenni, miközben ennyi idő elteltével már ismeri és közben bizony már meg is kedvelte azokat. Végül is ezeken a határokon belül működnék biztonságosan, de egy szóval sem mondtam, hogy könnyebb lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése