Nehéz rosszat írni erről a filmről, mert valahol értem a létjogosultságát, ésszel felfogható a téma jelentősége és viszonylag korrekt a bemutatása is. No, de jót is nehéz írni róla, mert valahol a játékidő egyharmadában elveszíti a fókuszt és teljes sebességgel száguld a közhelyes irányába. Hiába értem a sok tragédiát és annak következményeit, egyszerűen képtelen vagyok átérezni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miért van ez? Vagy, még jobb kérdés: direkt szándékkal van ez (mármint a készítők részéről)? Hans Petter Moland neve ismerősen csenghet, olyan filmekért felelős, mint Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2014) vagy a Palackposta (Flaskepost Fra P) (2016) és ami közös ezekben, hogy tartalmasan szórakoztató filmek. Az életmű ennél korábbi alkotásaiban tehát megvolt az egyensúly. A Lótolvajok esetében ez már kevésbé mondható el. A könyvfeldolgozás rizikós ebből a szempontból, és úgy érzem sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Azzal, hogy inkább a tartalom felé billent a mérleg nyelve, önmagában nem is lenne baj, viszont az az érzésem, hogy ebben nem mozog az alkotó igazán komfortosan, szinte stílusidegen tőle. Leginkább a művészieskedő jelző, amely beugrik elsőre. Sokszor használ pl. olyan eszközöket, amelynek semmi funkciója nincsen, azon túl, hogy esztétikai élményt nyújt, nem ismerjük meg jobban a szereplő jellemét, nem készít elő fontos eseményt stb. Egyébként a fényképezés, az operatőri munka zseniális, a mérsékelt övi erdő minden bájával, de sajnos nem ellensúlyozza a hibákat. Túl sok a jelentőségteljesnek beállított pillanat, érzelmileg egyik szitációból nem lehet könnyen áthangolódni a másik szituációba. Ez így gyorsan egymásutánjában, igazi érzelmi kötődés nélkül pedig már-már önmaga paródiájává kezd válni. Ráadásul ehhez képest a játékidőt indokolatlanul hosszúnak találtam. Stellan Skarsgård játéka végül is ellensúlyoz egy picit, de a jellemének szempontjából a fiatalkori énjén van a hangsúly, így nem mindig ő van a képernyőn. Az apa és fia kapcsolat alakulása, a családi minták átörökítése, a hibák belátása mind olyan téma, amely ordított volna a katarzisért, és a film ezt a ziccert kihagyta. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam a filmen megnézése után, ami annak a jele, hogy mégis volt valami kémia vele. Talán rossz időben, rossz hangulatomban talált meg.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése