Mommy

Xavier Dolan 2014-es alkotása nem hiába volt a kritikusok kedvence, ugyanis kezdi levetkőzni magamutogatását, és ezáltal egy bensőségesebb légkört tud teremteni. Azért ennyire nem tiszta a kép, van itt még bőven a tipikus Dolan féle modorosságból, de valahogy ezúttal könnyebben át lehet siklani felette. A trágár beszéd és az ember aurájába beszemtelenkedő indulati kitörések még mindig borzasztóan idegesítőek, de ezúttal kevesebb van ezekből, és végre éreztem ehhez köthető dramaturgiai jelentéstartalmat.

Az egész film egy ellentétre épül, méghozzá az én és a rajta kívül eső világ ellentétére. Ez több szinten megjelenik, az egyén, a család és a kisközösség szintjén is. A filmet nézvén az embernek klausztrofóbiája van, ami nem csoda, hiszen az egész film egy beszűkült állapotot fest le. A hiperaktív-magatartászavaros gyermek és édesanyja tudatállapota is beszűkült, a hozzájuk csatlakozó szomszédasszonyé is, ebből adódóan izolálva vannak az őket körülvevő mikro és makro környezettől. A film a kitörési pontok kereséséről szól, illetve arról, hogy a lehetőségekkel tud e élni az ember. A beszűkült állapotot hangsúlyozza az 1:1 képarány használata, amely olyan mintha mobiltelefonon keresztül moziznánk. Érdekes megjelenítése ez a reflekciónak, a tükör tartásnak. Ugyanakkor vannak érzelmi csúcsok, amikor a perspektíva kitágul, és hirtelen teljes szélességében láthatjuk a jelenetet. Ezek a pontok ugyancsak Dolan-ra jellemző modorosságtól harsányak, tipikus giccsparádék. Sajátos eszközével próbálja megmagyarázni ezáltal nekünk a film tanulságát. 

Valahogy mégis megbocsájtható ez a magamutogatás, mert végre kevésbé koncentrált a polgárpukkasztásra, inkább az emberi kapcsolatok támogató jellegére fókuszált. Félelmetesen ábrázolta, hogy ez a hármas együtt milyen erős is tud lenni, de mindvégig ott tartotta a háttérben a bizonytalansági faktort. Hiába erős ugyanis a triumvirátus, ha az kívül esik a társadalmi konvenciók határán. Ez a tudat ott van végig mindhárom főszereplő fejében, tudjuk hogy a látszólagos "jól mennek a dolgok" állapot véges, ugyanis tanulnunk kell ebből az állapotból is, és a megfelelő időpontban tovább kell lépnünk. Dolan kitűnő közvetett utalásokat alkalmaz arra, hogy rávezesse a nézőt arra, hogy nem szabad beragadni semmilyen állapotban sem, a tapasztalatok birtokában felül kell emelkednünk önmagunkon. A múlt lezárása a központi motívum, a film maga a feldolgozás.

Mindig is szerettem azokat a filmeket, amikor az embereket az egyéni tragédiák hozzák össze. A közösség tudattalan gyógyító, és jelen esetben egyben mérgező ereje leginkább a szereplők közötti csökevényes kommunikáción keresztül érvényesül. Pont emiatt kétarcú ennek a triásznak az ereje, hiszen a nyelv mint kommunikációs eszköz jelenti a hidat eme kisközösség és a többségi társadalom között.

Dolan ugyan próbál bizonyos eszközökkel utalni valamilyen feltételezett tanulságra, de szerencsére nem ad a kezünkbe fogódzót. Amit jelen esetben látunk az most is leginkább a realista ábrázoláshoz áll közelebb.

Dolan filmjei közül egyértelműen ez tetszett leginkább számomra, kezdem érezni mire érzékeny, és jól látható honnan hova próbál meg eljutni. Óvatosan kijelentem, hogy egyre jobb filmeket készít és gyanítom ennek az alkotói ívnek még messze lehet a csúcspontja.

8/10