Megmondom őszintén nem sokat olvastam utána a megjelenés előtt az albumnak. Amikor az első ízelítő kijött már sejtettem, hogy akusztikus album fog következni, aztán amikor a címadó dal is felkerült a fájlmegosztóra, már biztos voltam benne. Ez a lépés egyébként már várható volt, ugyanis a Seven Swans óta ilyen csendes, akusztikus - balladás albumot nem kaptunk.
Ha Sufjan Stevens-re gondolok a megakoncepciók jutnak először is az eszembe. A Carrie&Lowell közel sem annyira túlgondolt, mint elődjei. Noha ez az album is konceptalbum, de itt csupán Stevens anyja és nevelőapja általi gyermekkori emlékképek azok, amelyek összekötik a dalokat. A megalomán elképzelések hiányoznak, nincs világmegváltás sem, csak visszafogottan csendes folk hatásokkal teletűzdelt világot teremt számunkra, amely a jóleső nosztalgia érzésével párosul az emberben. Ez azt eredményezi, hogy jó szívvel gondolunk ezekre a dalokra, szívesen hallgatjuk őket. Stevens elérei, hogy saját emlékképeit a hallgató a sajátjai előidézésére használja, tulajdonképpen ettől nosztalgikus ez az album. Amennyiben azonban nem ismerjük a mögöttes konceptualitást, akkor is kellemesen simogató dallamokat hallunk, és könnyen elkapja az embert a dalokból áradó meghittség. Meg merem kockáztatni, hogy Stevens-nek ezidáig ez a legőszintébbnek tűnő albuma, ennyire intim talán még egyik lemeze sem volt. Ez a fajta intimitás az, amely közelebb tudja a hallgatót hozni az előadó személyiségéhez.
Valljuk be, hogy a giga koncepciós albumjainál ez igen nehezen ment, de azoknál természetesen más érdemek kerülnek inkább az előtérbe. Ezt azért emelném ki, mert időközben rájöttem, hogy Stevens az az oldala áll hozzám inkább közelebb. Az Illinois számomra a nagy kedvenc, mert annyira sokszínű és annyira sok forrásból táplálkozik. Engem az államokat megzenésítő koncept ötlete egyébként is igen jól szórakoztatott, tulajdonképpen nem is vettem komolyan, és annál jobban működött. Az eklektikusság egyébként szinte minden kiadványára jellemző volt eddig (kivéve a két akusztikusra), és leginkább a 2010-es The Age of Adz-ben csúcsosodott ki, ahol egy nagyon jó húzás volt az elektronikával való kísérletezés.
A Carrie&Lowell nem lett eklektikus, ez a maga egyszerűségével egy igen homogén anyagra sikerült. Viszont itt egy csokorban van, amit mindig is imádhattunk Stevens-ben: a balladák. Nemes egyszerűséggel ez a balladák albuma (enyhe túlzással). Végig egyenletes a színvonal, de az egyszerűség áll a középpontban, amely az életműhöz viszonyítva elég erős kontraszt. Olyannyira igaz ez, hogy még a nála igen jellemző jó értelemben vett giccs sem üti fel a fejét még egy pillanatra sem. A lemez erényei közé tartozik tehát az egyszerűség, őszinteség, intimitás és az erős nosztalgikus hangulat. Az azonban bizonyos, hogy ezek lehetnek az esetleges gyengéi is a lemeznek egy másik megközelítés esetén. Azon túl, hogy erősek és hangulatosak ezek a dalok, így egyben a végére mégis már soknak tűnnek. Tulajdonképpen ez szinte minden akusztikus lemez hibája. No de ki ne szeretné áhítattal hallgatni ennek a jóképű trubadúrnak az egy szál gitáros, zongorás dalait, hiszen személyiségével még mindig úgy ki tudja azokat színezni, hogy az ember meghatottan szórakozik rajta.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése