Beacon - The Ways We Separate

 

A brooklyni Beacon-nek két EP után, ez az első hosszabb LP-ként kijövő anyaga. Tavaly, amikor megjelentek, rögtön úgy emlegették őket mint az R&B reform post dub step képviselőit. Valóban ez volt a helyzet a korai dalokkal, és az albumot megismerve azt kell mondjam, hogy jelentős hangzásbeli változás a The Ways We Separate-tel sem következett be. A megkezdett irányvonalat most kezdik kitaposni. Azért mondom ezt, mert némi zenei fejlődés azért jelen van az anyagon, de az eddig megismert tipikus jegyek itt tudnak album formában kiteljesedni. Tagadhatatlanok a 90-es évekbeli downtempo, trip-hop és dub hatások, amelyek soft, suttogó vokállal egészülnek ki. Ehhez igazodnak a lágy, melegséget árasztó szinti futamok, amelyek a fő összetevőit alkotják ennek a minimalista R&B alapú hangszerelésnek. Alapjában véve ez egy koncept album, amely a kapcsolatban élés során felvonuló benyomásokat rögzíti. A maga 38 percével a Bring You Back-től eljutunk a Split in Two-ig, amely demonstrálja az alapvetően melankólikus, traumatikus kicsengését a lemeznek. Az elsősorban sötét tónusú dalok egyenként mégsem megterhelőek, hiszen az összhatás egyértelműen egy relaxált állapotot idéz elő, annak ellenére hogy a szövegek érzelmileg telítettek. Ugyanakkor ez a telítettség album hosszúságban már fárasztó lehet. Annak ellenére, hogy a dalok egytől egyig profi módon össze vannak rakva és egy másik dimenzióba repíti a hallgatót, azt kell mondjam, hogy ez így sok. A chill egyértelmű atmoszféra teremtése lehet kevés ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet. Az album egyetlen hibája a homogenitás. Az első pár hallgatás után is nehezen lehetett a dalokat megkülönböztetni egymástól. Aztán ha kitartóan próbálkozik az ember érik az anyag, a nüanszok is előjönnek, de ettől még nem lehet rá azt mondani, hogy változatos. Amennyiben az atmoszféra megfogja a hallgatót, akkor ezt a hibát meg tudja bocsájtani, amennyiben nem, úgy egy rendkívül unalmas korongot fog meghallgatni. Jómagam az előbbi kategóriát erősítem.

A fentiekből következik, hogy kiemelkedő dal sincs a lemezen, amelyet akár úgy is lehet értelmezni, hogy egyenletes a színvonal. Szubjektív benyomás dönti el a színvonal mércéjét. Azt gondolom van még hova fejlődni, mert ez így számomra egy "majdnem jó" album. Remélem legközelebbre legalább a ritmusképletekben megjelenő változatosságot belecsempészik a koncepcióba.

6,5/10