A távoli hűvös Norvégiából ismét kaptunk egy jó adag napfényt. A Flunk zenéjét ezzel az ellentmondással lehet a legjobban jellemezni, mert ki gondolná, hogy északról lágy, szívet melengető dallamok érkeznek. Ez nem véletlen, hiszen Anja Oyen Vister bájos hangja ámulatba ejtő. Hangfekvésében egyébként valahol Björk és Nina Hynes között van. A Flunk nem mindig volt négy tagú zenekar. Anja akkor csatlakozott, amikor felvették a Blue Monday feldolgozást. A kollaboráció olyan jól sikerült, hogy a 2002-es For Sleepyheads Only debütáló albumon már a dalok egy részében énekelt. Mégis azt gondolom, hogy a zenekar szíve ez a törékeny lány, és nem véletlen, hogy a 2004-es Morning Star óta színtiszta vokális folktronicára épít a zenekar. Az említett album etalon, bár a soron következő albumok (Personal Stereo 2007, This Is What You Get 2009) sem maradtak el színvonalban, a Lost Causes esete azonban már elgondolkoztató. A Flunk ugyanis az a típusú zenekar, amely biztonsági játékot játszik, albumról albumra hozzák azt, amiért a rajongóik szeretik őket. Nem kell sohasem világmegváltásra számítani. A Lost Causes viszont távolodik a folktronica bélyegtől. Eddig megszokhattuk az elektroakusztikus hangszerelést, azonban jelen esetben ez inkább egy akusztikus album, amely nyomokban elektronikát tartalmaz. A beharangozó Queen of the Underground inkább- akusztikus- Chromatics feeling-je meghökkentett, amikor meghallottam, azonban ez egy becsapás. Mint ahogy becsapás a második single-ként kijövő Sanctuary is gyermekien bájos folk-pop-jával. Ugyanis az album nagy része nem ilyen. Az említett két dal eufórikus hangulata, kicsit később még visszaköszön a koszos blues-rock-os Akward-ban, amely nyugodtan bekerülhet a minden idők legjobb Flunk dalai közé. A Lost Causes inkább egy sorsába beletörődött gyermek útkeresése hazafelé, a kihalt utcákon keresztül. Csendes, ugyanakkor végletesen emelkedett, hangszerelése folkos, amelyhez többnyire ambient, rock, díszitő elemként pedig némi elektronika társul. A This Is What You Get sötétebb, elborult elektrós hangulata már csak emlék foszlány a Primer-nek köszönhetően. Bár itt már csak elektrós szöszmötölés van a háttérben, Anja földöntúli hajlításai pedig sokkolják a hallgatót. Olyan érzésem volt, mintha a Sigur Rós tavalyi Valtari-járól maradt volna le, hangszerelése szinte azt kísérti. A Bus Ride melankólikus folk himnusza olyannyira melegséget áraszt, hogy inkább egy kies sivatagi tájat lehet vizualizálni hozzá, mint rideg fjordokat. Az As If You Didn't Already Know csendesen köszön el, amolyan David Lynch hangulatot árasztva. Tökéletes zárása a lemeznek. Igazából sajnálom, hogy az album felétől már szinte csak csendesebb számok vannak, annak ellenére, hogy mind egytől egyig nagyon jól sikerült szerzemény. Kevés a tökös-beindulós dal, azok is az album első felében vannak, így a végére nem azok viszik el az albumot. Ez az első album, amely nem tartalmaz feldolgozást. Az egyensúlyt most nem találta meg a zenekar, és ezáltal nem hallgattatja magát az album annyira, mint a Morning Star vagy a This Is What You Get esetében. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy nem tud a zenekar rossz dalokat írni, mert albumkohézió hiány ide-oda, bizony ezek a számok nagyon jók a maguk nemében. Arról nem is beszélve, hogy Anja ezen az albumon vett először gitárt a kezébe, amely nem tűnt fel, szóval ezirányú debütálása jól sikerült. Azonban ez a sok lírai felvétel ellaposította a lemez egészét, így a végére sajnos unalomba fullad és ezáltal sajnos a középszerűbe süllyed.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése