Dancing Suns - Goldmine

Kis hazánkban Nina Hynes neve sajnos nem cseng ismerősen. Hazájában, Írországban, azonban hatalmas ismertségre tett szert, és ha nem is kirobbanó, de szép sikereket ért el az Egyesült Királyságban, Németországban, és a turnézásoknak köszönhetően a Cseh Köztársaság és Szlovákia is gazdagította rajongótáborát. Pedig van miért rajongani, hiszen életműve változatos és színes, és három évtizede szinte folyamatosan alkot. 1999-ben jelent meg első albuma a Creation, amely tulajdonképpen egy EP volt, de annyira egységes keretet adott a daloknak, hogy ez tekintendő Nina első albumának. 2002-ben jelent meg első LP-je, tulajdonképpeni második albuma Staros címmel, amely mind hazájában, mind nemzetközileg sikert aratott. A Mono Prix single-hez készült el első videoklip-je is.  A 2002-es évben Berlinbe költözött és 2007-ig Nina Hynes and the Husbands néven alkotott, melynek csúcspontja a 2007-es harmadik albuma volt, a Really Really Do. Számos digitális dal és EP jelent meg mostanáig, amelyet a saját Transplant Records kiadó gondozásában jelentetett meg. A megújulás szinte mindig központi szerepet tölt be. A Creation-ön lévő Trigger rockos nyersségétől, a Staros letisztult gitárpop-ján, majd a Really Really Do néhol elektroclash-es, néhol downtempo-s hatásain keresztül jutottunk el Nina legutóbbi újjászületéséhez, a Goldmine-hoz.

A Goldmine készítése 2011-ig vezethető vissza, amikor is Nina meghirdette a Goldmine Project-et. A Fundit segítségét igénybe véve kizárólag támogatói hozzájárulásokból készítette el a lemezt, amelyet a támogatók mind digitálisan, mind pedig vinyl formájában megkapnak. Végleges formába öntése nemrég történt meg, és digitálisan 2013.05.13-án vált elérhetővé a zenekar hivatalos Bandcamp oldalán. Nina ezúttal sem saját neve alatt adta ki a Goldmine-t. A projekt a Dancing Suns nevet kapta, amely voltaképpen Nina Hynes-t, férjét Fabien Leseure-t, Sean Carpio-t, és 27 professzionális zenészt foglal magába. Az albumot három helyszínen vették fel Cellbridge-ben, Berlinben és Brüsszelben. Digitálisan még az Itunes-on válik hamarosan elérhetővé.

Első körben 2012 december 28-án kaptunk ízelítőt, de ez még nem volt masterolva. Mindenestre nemrég voltunk túl a „hivatalos” világvégén, amely megerősítette "a föld utolsó napjai" koncepcióját a lemeznek. Ez fatálisan meghatározhatná az album atmoszféráját, azonban nem az történik amire számítunk. Kétségtelen, a Nina-ra jellemző melankólia itt is fontos szerepet játszik, de nem kapunk egy pre-apokaliptikus nyomasztó hangulatot, hanem egy igazi felszabadító, életigenlő atmoszféra teremtődik, ahol a zene körül öleli az embert. Az élet szeretete a mottója az albumnak, amely a férj és feleség szerelemgyermeke. A The World (első hivatalos single) dalszövege „we’ve got everything we need” méltóan demonstrálja az album mottóját. Ehhez a grandiózus kerethez kitűnően illeszkedik a nagyzenekari hangzás, mást el sem lehetne hozzá képzelni. Jellemzőek a filmzeneszerű kiteljesedések, amelyek a maguk diadalittas rézfúvós hangszerelésével és a megkapó dallamokkal igazi lúdbőröztető élményt nyújtanak (The World, Tarnished, Safe, Black Eagle). Nem meglepő, hogy Morricone szerű spagetti western hatások is jelen vannak a lemezen, egy „Aranybánya” el sem képzelhető nélkülük. Ezeknek a daloknak a hangszerelése a leggazdagabb, a legnagyobb zenekari apparátus itt van igénybe véve (Rain, Tarnished). Érdekességként hatott a kvázi Beach House szerű dream pop hatás a lemezen. Ezek leginkább a Mexico-n és a Goldmine-on érhetőek tetten. Míg a Mexico-ban inkább a folk-kal, addig a Goldmine-ban a spagetti western-nel keveredik ez a hatás. Az albumon érződnek még jazz hatások is, mint első hallgatás után jellemeztem, ez egy igazi western jazz jam. Jellemzőek ugyanis a dalokon belüli témaváltások, amelyek azontúl hogy változatosabbá teszik a dalt, még adnak hozzá egy kis kísérletezést is, amelyek ötletesek és rendkívül szórakoztatóak. A Cuckoo az egyetlen dal amelyet már korábbról ismerhettünk digitális dal formában, ennek egy újrahangszerelt befordultabb változatát kapjuk ezúttal, amely kezdetben a hallgató türelmét igencsak próbára teszi. A „Men dont’t know how to love” szerű befordulások (Black Eagle) azonban a továbbiakban már nem lesznek jellemzőek, helyette kapunk egy Hynes féle It’s All So Quiet-et (Safe) és egy lélegzetelállító vallomást a végére (Over the Line). Ez utóbbi egyébként a legmegkapóbb amelyet valaha is csinált Nina, a dallam, a hangszerelés, úgy ahogy van.

A Goldmine tehát Nina egy újabb fejezetének kezdete, a projekt végállomása. Egy feleség, egy anya vallomása, egy gyönyörű gyermek születése. Életműve folyamatosan ívelt fölfelé, úgy érzem most a csúcson van. Nyilván vannak az albumban kisebb tökéletlenségek, de ezekkel együtt szerethető és megunhatatlan. Igazi időtlen zene, mondhatni klasszikus. Lehet, hogy ez a támogatós dolog nem is rossz ötlet? Ha esetleg ettől működne (a tehetség mellett), akkor bizony ezt tanítani kellene, ugyanis igazi minta lehet.

10/10