Alapvetően kedvelem a zenei humort. Azért viszont közel sem rajongtam eddig, ha egy teljes zenei anyag, vagy egy projekt erre épül. Azért én szeretem, ha egy előadó legalább megpróbálja elhitetni velünk, hogy őt komolyan kell venni. Szóval az art csomagolásba rejtett dolgok szoktak inkább bejönni, éppen ezért óvatosan közelítettem ehhez a kollaborációhoz. Az első dal-video-ként megjelenő Booty Call végül is arról győzött meg, hogy ez három hülye gyerek ökörködése lesz. Hála Istennek adtam egy esélyt!!
A Sisyphus három alappilléren áll, és egyenlőre úgy néz ki alkalmi projekt (nincs ötletem merre fejlődhetne). Serengeti egy chicago-i alternatív hip-hop tag, aki az mc-zgetésért felelős a projektben. Son Lux az absztrakt hip-hop, és bizonyos értelemből az indie felől közelít, ő felelős a zenei témákért, ütemekért. Ott van még Sufjan Stevens a maga urban folk megközelítésével, post trip-hop látásmódjával, aki a vokális elemekért felel. Korábbi közös ep-jük Beak & Claw címen jelent meg még 2012-ben, amelyet S/S/S néven jelentettek meg.
A Sisyphus minden értelemben változás. Egyrészt megváltoztatták a nevüket, másrészt (véleményem szerint) az ökörködést sikerült nekik egy "art" mederbe terelni, ezáltal egy összeért produkciót tudtak az asztalra letenni. Mégis mi lehet közös három totálisan különböző egyéniségben? Mi a fenét akar egymástól egy nyers playboy, egy vad ritmusbűvész, és egy érzékeny finomkodó trubadúrgyerek? A poén része, hogy ezt megfejteni gyakorlatilag nem lehet ezért kérdés, hogy komolyan vehető- e az egész. Mert tulajdonképpen az történik, hogy mindenki kinyilvánítja különböző eszközökkel az álláspontját ugyanarról a dologról, amely jelen esetben szűken értelmezve egy dal, szélesebben értelmezve maga az album. Ebből adódóan nem válik egységes egésszé a dolog, hiszen kísérlet sincs arra, hogy közös nevező alá kerüljenek a dolgok. Ezt pedig értelmezhetjük úgy, hogy elbeszélnek egymás mellett egy anarchikus közegben. Aki ezt gondolja annak igaza van, de nézzük másfelől. Minden tag hozzá teszi azt, amiben nagyon jó, három egyéniség, három stílus van jelen a lemezen, és soha nem siklunk el egyik oldalra sem, a balance megmarad. Ezáltal egymás határait maximálisan tiszteletben tartják, és így próbálnak közös produktumot létrehozni. A dalokat hallgatva külön élvezet amikor az ember ráeszmél, melyik motívum kinek a hatása, arról nem is beszélve, hogy akár a track-eken belüli éles váltások miatt is nagyon szórakoztató az egész. A közös nevező hiánya miatt ötletes és változatos. Ez egy Janus arcú lemez, de nem csak ebből a szempontból. Azáltal, hogy Serengeti hozza a lazaságot (szirupos pózerkedő, buta mc betétek), Son Lux ezt megpróbálja atmoszférikus keretbe szuszakolni, majd Sufjan az egészet patetikussá transzformálja, az egész felveti a kérdést: most akkor ez komoly? Nem az, ez az egész egy poén, egy fricska, egy "reflektor" a maga görbe tükrével. Mégis az a durva, hogy ez az egész véresen komoly, ugyanis ez a görbe tükör akármilyen komolytalan de eszméletlenül őszintén igaz. Ez a kettőség emeli ezt a "bohóckodást" egy magasabb szintre. Az egyéniségek egyensúlya szinte végig megvan, mégis érdekes, ahogy a kereteket megszabták. A kezdő Calmi It Down-ban és a záró Alcohol-ban koncentrálódik esszenciálisan a fent leírt kettőség. Megfigyelhető a három stílus, a zenei témák váltakozása (egyenes arányban a stílussal), az elején csak bámulunk, mire a végén már csodálkozunk....és tömény görbe tükör (érdemes az Alcohol vizuális koncepcióját is hozzá tenni itt). A kereten belül pedig végig izgalmasan változatos a paletta. Egyedül két dal van amely egy előadóra épül, mégpedig a Sufjan által előadott Take Me és a Serengeti által végig darált Booty Call. Ezekben is felfedezhetőek a többiek hatása, de kevésbé esszenciálisan. A személyes kedvenceim közé a bedark-ult pillanatok tartoznak: a Flying Ace vonós katarzisos motyogása, és a Dishes in the Sink-Hardly Hanging On trip-hop combo-ja. Ez utóbbi vokális témájától még mindig nem lehet összekaparni. De aki szerette Sufjan Stevens Illinois éráját az is kielégülhet a My Oh My hatezerszer újraértelmezett refrénjén.
A "mit is kezdjek vele" érzés nagyon sokat húz a lemezen, amelyet én eddig az év legjobbjai között tartok számon.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése