Magam ura / Mot naturen

Vannak olyan filmek, amelyek pont akkor találják meg az embert, amikor az a leginkább rendelkezik aktualitással az ember életében. Amikor a Magam urát néztem végig arra tudtam gondolni, mennyire félelmetes az, hogy én ezt a filmet pont most nézem. A filmben lévő gondolatok, mintha a sajátjaim lettek volna, mintha benne lettem volna a filmben, mintha kukkoltam volna a főhőst, mintha én lettem volna ő. Nagyon kevésszer érzek ennyire hozzám közeli karaktert, ennyi rokonszenvet, ráadásul minden fajta sallang nélkül hatol be a privátba, mire észbe kapnánk már késő, saját utunkat járjuk, amely a mozgóképben manifesztálódik.

A Magam ura egy oneman-show, a norvég Ole Giæver a film rendezője, írója és magát a főszerepet is ő játssza el, ráadásul a film nagyobb részében csak is őt látjuk és halljuk. Mégsem egy erőltetett monodráma ez, hiszen a filmes keret lehetőséget ad megannyi leíró eszköz igénybevételére. A film tobzódik metaforákban, a természetbe való visszavonulás, az ősi rend megtestesítője, ezáltal a természet a tudat mélyén történő eseményekre utal, csak is itt tud szabad lenni az ember, minden fajta kötöttségtől, konvenciótól itt tud megszabadulni, itt tud szembenézni démonaival.

Giæver karaktere (vagy akár saját) fejébe enged betekintést a film során. Miközben főhősünk Martin elvonul a vadonba, folyamatosan rágódik, gondolatait halljuk, valamint fantáziáját látjuk, miközben túrázik a hegyekben. Martin egy harmincas családapa, aki elég magának való, kiégett már a munkájától, barátai, munkatársai idegesítik, nem tud velük feloldódni, és feleségével sem kiegyensúlyozott a kapcsolata. Gyermekével nem nagyon találja a közös hangot. Annak él, hogy bizonyos időközönként egy hétvégét tölt el a hegyekben, egyes egyedül. Az élet közepi válság minden kérdése felmerül a túra alatt. A film naturalista ábrázolásmódot követ, ahol Martin saját természetéből is ki tud vetkőzni. A meztelenség utal a kendőzetlen belső világra is, és az óhajtott ősi rendre is. A naturalista ábrázolásmód mellé társul Martin eszképizmusa, a társadalmi konvenciók elől menekül a természetbe, de kérdés, hogy kételyei ott meghallgatásra kerülnek e, nem marad e egyedül velük. Ebből ered a film optimizmusa, hiszen vissza kell térnie ahhoz, hogy mindent el tudjon rendezni.

A film egy sajátos egyensúlyt tart fenn, ugyanis mondanivalója általános érvényű, mégis egyediségen keresztül tud hatni. Számos azonosulási pontot határoz meg: munka, családi állapot, kor, nem, karakter (általános), amelyhez elengedhetetlenek a néző kapcsolódási pontjai (egyediség). Ha nem tudunk rákapcsolódni az azonosulási pontokra, úgy nagy valószínűséggel nem tudjuk élvezni a filmet. Ugyanakkor ha elkapjuk, saját természetünkben tudunk egy utazást kivitelezni, és mindenki letudja a saját konzekvenciáit vonni, miközben megküzdött saját démonaival (pl. a bűntudattal).

A kapcsolatteremtési kudarcok gyökerébe is kaphatunk bepillantást Martin fantáziájának köszönhetően. Az apa-gyermek kapcsolat meghatározó lehet ezen kudarcok tekintetében, éppen ezért dilemmaként jelenik meg, hogy vajon saját gyermekének milyen felnőtt kora lesz. A szexualitásról való fantázia, az önkielégítés kompenzálja ezt a kudarcot, ugyanakkor ez a szimbóluma is a kudarcoknak.

A változás iránti igény filmje ez, ahol az ember lezongorázhatja magában a változási irányokat, miközben rákapcsolódik Martin gondolataira, érzéseire, emlékeire. Martin élete nem ettől az egyetlen vadonban töltött hétvégétől fog megváltozni, mint ahogy mi sem az ő történetétől kapunk fényt, csak emlékeztet arra, amit elvileg egyébként is tudunk, amit látnunk kellene.

8/10