Birdman - avagy a mellőzés meglepő ereje

Egy kicsit megijesztett ez a Michael Keaton dolog, örök szkepticizmusomat azért csak legyőztem, pedig Iñárritu már korábbi alkotásával a Biutiful-lal (2010) sem győzött meg. Azért örülök, hogy ez a rendező elég kiszámíthatatlan, mert akárhogyan is nézzük igencsak jó szájízzel álltam fel a film végén.

A megvalósítás lenyűgöző: a vágatlan benyomást keltő, "eseményt követő" kameraállás, az ironikusan megszólaló patetikus klasszikus zene, az itt-ott"őrületszürrealistába" váltó események, az adrenalinlöketet szimbolizáló, szinte az egész filmet kitöltő jazz-jam-es dobpörgetés és még sorolhatnám. Ez mind már ad egy egyedi ízt a filmnek, illetve ami a legfontosabb, egy új látásmódot képvisel a rendező filmjei között. Természetesen ez így önmagában nem lenne elég. Kellett ehhez egy nagyszerű történet, és kellettek jó színészek akik ezt az egész színészesdi mizériát a színre viszik.

Egész végig nem hagy az nyugodni, hogy vajon eleve Keaton-re írták e meg a forgatókönyvet, vagy maga a történet találta meg Keaton-t. Viszont az, ahogyan ezzel operálnak az alkotók az zseniális. Nyilván értem én, Batman-ről nem szólhatott a film, mégis félelmetesen az egész rávetíthető a főszereplőre, ezáltal pedig minden elhihető, amit látunk. Erre a dologra pedig sokszor még rá is játszanak, amikor a valós életből veszik a példákat mondjuk, hogy akár Fassbender is játszhatná a főszerepet a filmbéli darabban. Az pedig csak hab a tortán, amikor a néző rájön arra, hogy a filmben játszott darab, a film eseményei, és vélhetően a valóság között is igen erős a párhuzam, a kötelék. Ebből adódóan folyamatosan a valóság és fikció határmezsgyéjén billegünk. Ennek leképezése a főhős pszichózisa avagy fantáziadús (realitáson túlmutató) látásmódja. 

A humornak nagyon fontos szerepe van. Azonban olyan fajta ez a humor, amelyen mosolygunk ugyan de tudjuk, rengeteg fájdalom van mögötte. Az asszociációk kapcsán sokszor még szégyent is érezhetünk egy kellemes kacaj után.

Keaton-nek elhittem amit játszott, elhittem a darab béli szerepének, a filmbeli karakterének és magának a színésznek is. Tudom, hogy ez lehetett az alkotók célja, és jól meg is találták a szereplőt aki erre képes, vagy hitelesnek tűnhet ebben a szerepben. Bekajáltam, jó pont. Edward Norton-ról már rég óta nem lehet rosszat írni. Kitűnően hozta a l'art pour l'art típusú színészt, ezzel élest kontrasztot állítva a Keaton által megformált karakter mellett.

Iñárritu végre ismét alkotott egy egyedi hangvételű filmet, amely egyrészt a megvalósítás eszközeiben nyújt újdonságot, másrészt pedig az alkotó új arcát mutatja meg. Azt hiszem a rendező életművében ismét alkotott egy klasszikust, amely újból "bábeli" magasságokba emelte.

8/10