Erre a svéd és spanyol felmenőkkel rendelkező Párizsban élő ausztrál énekesnőre a 2000-es évek végén bukkantam rá. Nemzetközileg méltatlanul kevésbé ismert, pedig experimentális zenéje igen markáns pont a zenei piacon. Kezdetben kereste az útját és inkább Björk epigonként lehetett emlegetni, mára azonban elmondható, hogy stílusa felismerhetően egyedi, bár nincs ezidáig egy hasonló albuma sem. Ausztráliában konzervatóriumban végzett jazz szakon, ennek ellenére ehhez nyúl a legkevésbé. Zenéjében ötvöződik a kamarazene, az elektronika, a blues, az alternatív rock, a postrock, és a folk is. A természetközeliséget célozza meg az egész Inga-jelenség méghozzá a belső ösztöni vívódások kivetüléseiként. A vadász-vad kapcsolatának érzelmi dinamikája ott lappang szinte minden dala mögöttes vezérmotívumaként.
1998-ban jelent meg első albuma az Urchin magánkiadásban. Ugyan Ausztráliában nagy sikere volt, nemzetközi forgalomba majd csak jóval később 2011-ben került. Az Urchin egy kísérletezgető útkereső album volt a kamara balladákon keresztül a trip-hop-on át a rave-ig. Második albuma 2005-ben jelent meg Elk címmel, ahol egy egész koncepciót szánt a vad és vadász (ősi archetipusok) kapcsolatára. Itt már egyértelműen érződött a természeti koncepció az anyagon, amely zeneileg a legváltozatosabbra sikerült. A folk-os hangzással már itt kacérkodott, de itt inkább a spanyol népzenei hatás volt erősebb. 2006-ban kiadott egy EP-t Sprawling Fawns címmel, de néhány új szerzeményt leszámítva ez inkább egy remix gyűjteményre sikerült. Ugyanebben az évben jelentette meg a Quiet Music for Quiet People kísérleti projektet, amelynek a lényege az volt, hogy az éjszakai sivatag hangulatát próbálja egy zenekarral megidézni. Az anyagot úgy vették fel, hogy mind dallamokban, mind zenében, mind pedig dalszövegben improvizáltak méghozzá egy este alatt. Ezzel alkotta meg az egyik legérdekesebb zenei projektjét.
Az igazi harmadik albumra 2011-ig kellet várni. A Black Crow Jane-t már Franciaországban vette fel és adta ki. Ez az album leginkább a rock-os hangzással kísérletezik kamara zenei keretek között. A durvább hangzás nagyon jól állt neki, ezáltal a legkarakterisztikusabb albumát tudta megalkotni. A Black Crow Jane-en a lágyság és a durvaság áll kontrasztban reprezentálva természet kétarcúságát (kegyetlen-gyönyörű).
Negyedik albuma a Two Dangers tavaly márciusban jelent meg. Megjelenése előtt egy évvel már kiszivárgott egy demo anyag, amelynek Songs of Sorrow for the Hollow of his Heart volt a címe. Jóval több dal volt a lemezen, demo lévén kevésbé voltak kidolgozva. Aztán csend lett és azt lehetett gondolni, hogy a kukába került. Szerencsére nem ez történt, hanem fellépéseken keresztül lettek ezek a dalok csiszolgatva, majd végül rákerültek a korongra.
A Two Dangers egy csendes album. Hatalmas a kontraszt az előző lemezhez képest, hiszen itt szinte egyszer sem szabadul el az őrület, vagyis nincsenek nagy indulati kitörések mint amilyen pl. a Bloodstain esetében volt. Az őrület viszont ott van a dalokban, de folyamatosan a háttérben irányít mindent. Ez esetben a természet meghittsége kerül előtérbe. Ez a meghittség viszont lehet akár hűvös és hideg is, és ezáltal kegyetlen, mégis simogatja a lelket. A kétarcúság ezúttal is más eszközökkel, másképpen van elénk tárva. Jelen esetben a folk hatás a domináns a lemezen. Alapvetően internacionális ez a folk, hiszen van itt amerikai tradicionális folk feldolgozástól (Katie Cruel) kezdve skótig minden, és egy jó adag saját szerzemény. Hallgatván el is mosolyodtam, hiszen rögtön Kristin Hersh Murder Misery and Then Goodnight-ja ugrott be, amely szintén kedves számomra. Ezek a dalok - függetlenül attól, hogy feldolgozások vagy sem - igen csak szürreálisan szólnak, és ettől több ez egy szimpla folk albumnál. Végig az a kép van előttem, hogy ezek a dalok simán helyet kaphatnának a Twin Peaks-ben. Talán így lehet a legjobban leírni a dalok természethez (vagy afölöttihez) való viszonyát. A Wooden Leg és a Crestfallen talán a legszürreálisabb szerzemény a lemezen. A Wooden Leg a hátborzongató vonós-húros effektjei és refrénjében való kiteljesedése miatt, a Crestfallen pedig Morricone szolíd megidézése miatt a kedvencem. Hangulatában nem sokban marad le a záró Warfaring Ways, amely a hozzákapcsolt hidden track-el (Black is the Colour) szintén csúcspontja a lemeznek. Egyébként ez utóbbi úgy át van írva, hogy ráismerni talán csak a dalszövegből lehet, de még arról sem. Inga mániája, hogy korábbi lemezéről átemel egy dalt és az aktuális hangzással ruházza föl. Ezesetben a Black Crow Jane-en először megjelenő Wishing Bone Hands -re esett a választás, amely ezáltal a kamrazene és a folk zene ötvözetének mintapéldájává nőtte ki magát. Hozza ugyanazt a hangulatot, mégis másképp.
Elmondható, hogy Inga egyre jobban megtalálja saját hangzását. Úgy volt képes egy csendes albumot összehozni, hogy az végig érdekes tud maradni. A szürreális hangulat eleve beszippantja a hallgatót, de az itt-ott rendhagyó zenei megoldások színesítik a hangulatot. Erre egyébként szükség is van mert erősen azon a határmezsgyén mozog, amely közelebb áll az egyhangúsághoz. Szerencsére azonban vannak ilyen "hangulatszínesítők", így a homogenitás hibája megbocsájtható. Tény, hogy igazi hangulatlemez. Egy újabb jól sikerült kísérleti produktum. (pótolom is 2014 legjobb albumai közé)
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése