H.R. Boe (Christoffer Boe) 2020-as filmdrámája már eléggé eltávolodik a korai filmek "Lynch-i" ábrázolásmódjától. Ahogy haladunk a filmográfiában (ide nem értve a sorozatokat) egyre inkább azt érzem, hogy az iró-rendező nem hogy megtalálta volna az egyéni stílusát, hanem valamilyen okból adódóan elvesztette, vagy leginkább elengedte azt. A legutolsó filmje, amely tobzódott a groteszkben, a szürrealizmusban a 2011-es Beast volt, és anno már azt sem találtam egy Rekonstukció (Reconstruction, 2003) vagy egy Minden rendben lesz (Alting Bliver Godt Igen, 2010) színvonalához felérő filmnek. Aztán a Spies & Gilstrup-el (2013) végképp eltávolodott ettől az ábrázolásmódtól, majd a 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) Q ügyosztály történetével végképp nem értettem mi is történt. A Boldogság Ízével ennek ellenére nincs elveszve semmi. Felfogtam, valami miatt az általam kedvelt ábrázolásmód a múlté, nosza akkor próbáljuk élvezni azt, amit most nyújt. És lám csodát, ezt kanyar nélkül meg lehet tenni. Remek egyensúllyal megírt filmdrámát kaptunk (ami egyébként a dánoknál nemzeti védjegy), amiben Tobias Lindholm volt segítségére, aki remek forgatókönyveket tud írni, nem mellesleg rendezői vénája sem utolsó. Egy Michelin csillagra hajtó házaspár történetét látjuk azon az úton, ahol megvalósítják álmaikat. Ennek ellenére nem gasztropornót látunk, hanem egy házasság hanyatlását. Pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy gyönyörködjünk az ínycsiklandó ételek látványában. Minél inkább gomolyognak a felhők a család felett, annál esztétikusabb képeket látunk az ételekről, alapanyagokról, illetve úgy egyáltalán. A fényképezés, a kamerahasználat, az operatőri munka zseniális ebben a filmben. A színek használata, a kontrasztok, mintha a film egy fine dining lenne. Mindezt úgy alkalmazza, hogy kontrasztot képez a drámai eseményekhez. Ami mégis betalált nálam az, hogy a tökéletesre megkomponált képek szinte az emelkedettségig fokozva vannak, ezáltal egy-egy pillanatra elrugaszkodik a valóságtól és beszűrődik egy ici-pici szürrealizmus. Ezeknek konkrét funkciója talán a sorsfordító pillanatok meghatározása, mégis inkább mint esztétikai élmények voltak ezek jelentősek (pl. gombatelep az erdőben). Külön dícséretet érdemel az, hogy megvezet minket a film, érezni is a közepétől, hogy nem azt nézzük, amit látunk. A végén a csavar ezt elég földbe döngölősen tudtunkra is hozza, így a maga tanulságával katartikus lezárást kap a történet. Nikolaj Coster-Waldau számos alkalommal bizonyította már, hogy hatásosan tud drámai szerepeket is játszani, így korántsem akarom a mainstream jelzőt ráakasztani. Katrine Greis-Rosenthal-ról hirtelen egy másik közismert svéd színésznő ugrott be, nem ismertem eddig, de figyelni fogok rá ezentúl. Összegezve minden ellenérzésem ellenére H.R. Boe új filmje megérintett, nem látom ugyan mit és hogyan akar láttatni, de még mindig érdemes rá figyelni.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése