Tricky - False Idols

Milyen korszakot élünk most? Hogy van az, hogy ennyi megjelenés lát napvilágot olyan előadóktól akik a kilencvenes évektől aktívak zeneileg, és a fénykoruk is akkor volt? Akárhogy is nézzük lehet tényleg valami abban, hogy korunk zenéi kezdenek kifulladni, pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy jelenleg már lassan két évtizede nincsenek korszakalkotó stílusok, tehát minden ami van retró, újraértelmezés. Szóval ez eddig úgy működött, hogy a fiatalok hozzányúltak a nyolcvanas évekhez és csináltak indie zene féleséget. Most úgy tűnik az öregek törnek be ismét, hogy nosztalgiával átitatva új dolgokat tegyenek le az asztalra. 

Tricky visszatérő anyagának aposztrofálják a False Idols-t, pedig nem az. A 2003-as Vulnerable után öt év szünetet tartott, és 2008-ban jelentette meg a kritika által méltatlanul alulértékelt Knowle West Boy-t. Ez volt a nagy visszatérés, ahol visszanyúlt élettörténeti gyökereihez. A trip-hop azokban az években reneszánszát élte, az említett Tricky album pedig a jobban sikerültek közé tartozott. Mivel a 2010-es Mixed Race sajnos a kísérleti kényszertől megfáradt zenész átlagon aluli produktuma volt, kevés elvárással fogtam az album meghallgatásához. Jelentem, tévedtem.

A False Idols nem próbál meg újítani, tehát a Tricky univerzumában ez a megjelenés ettől újító. A receptjéből tőle elvárható mértékben kivonta az újító kényszert, és végre azt csinálja amihez egyébként kitűnően ért: trip-hop-ot. Ennyire persze nem egyszerű a helyzet. Tricky szertelen, megtagadni önmagát már nem fogja, a millió benyomást ami éri, ebbe az anyagba is bele van olvasztva. Ebben az esetben azonban gátat szabott önmaga művészi szabadságának, és inkább visszakanyarodott a Maxinquaye-Nearly God-Pre Millenium Tension  hangzásvilágához. Érződik rajta a Maxinquaye (1995) kétségbe esettsége, a Nearly God (1996) mély depressziója és a Pe Millenium Tension (1996) klausztofóbiája, de az Angels With Dirty Faces-re (1998) jellemző folytogató-fullasztó blues-os elemek is átjárják a lemezt. Akárhogy is ez a három, esetleg négy album volt Tricky fénykora, ez a korszak volt a trip-hop aranykora. A trip-hop pedig a kilencvenes évek egyik korszakalkotó zenei irányzatává nőtte ki magát. Ez a visszakanyarodó szándék nyomja rá a bélyegét a lemezre. Míg a Knowle West Boy egy élettörténeti visszatekintés volt, addig a False Idols zeneileg tér vissza a gyökerekhez. Az előbbiben nagyobb teret kapott a zenei kísérletezés, addig az utóbbiban az lehet a szándék, hogy megmutassa, hogyan is szól az echtes trip-hop napjainkban. Persze ez az album sem vetkőzi le a szintén méltatlanul alulértékelt Blowback (2001) által megkezdett utat, nevezetesen a slágerességre való törekvést. A dalok másik része ilyen a lemezen. Ezúttal azonban az arányokat jobban eltalálta Tricky, sokszor egy-egy fullasztóbb darab után kifejezetten jól esik egy hallgatóbarátabb dalt hallgatni. Külön értékelendő a keretes szerkezet (Sombody's Sins, Passion of the Christ), amely mind témáját, mind pedig a zenei hatásokat nézve érvényes. A "mi vár rád, és a ne aludj jól" szándékot is az Angels-ön hallottam utoljára. Külön erény, hogy ezúttal végre újból nem csak egy fantasztikus feldolgozást hallunk a lemezen, hanem saját magát is feldolgozza, amelyet a dalszöveg részletek átemelésével ér el. A Nothing's Changed konkrétan az all time favorite Makes Me Wanna Die szövegének részleteit tartalmazza. Mind a szöveg, mind az ehhez kapcsolódó zene szimbolizálja, hogy alapvetően Tricky nem változott, ugyanaz az asthmától fulladozó csintalan lázadó, akit megismertünk, és akit ezért szeretünk. A Hey Love szövegében az 1996-os The Piano-t idézi, de ehhez illeszt a semmiből elő-elő pattogó ritmusjátékot, ami változatosabbá és egyszersmind sokkal szórakoztatóbbá varázsolja elődjét.

A vendég énekesek alkalmazása is mostanra már tutira hagyománnyá vált Tricky-nél. Ezúttal Francesca Belmonte, Fifi Rong, Nneka és Peter Silbermann adja hangját a dalokhoz. Úgy érzem ezúttal kifejezetten jó hatást gyakorolnak ezek a vendégénekesek Tricky-re, több összhangot érzek. Persze vannak kivételek pl. Chinese Interlude, ez valóban nem lett Tricky-s. Ebben az esetben azonban ez sem zavaró, mert a dallamos folk nagyon magával ragadó.

Tricky gyengesége az albumban gondolkodás. A legtöbb megjelenésen vannak jó számok, de egységesen nem működnek. Ez az album is ilyen....nothing's changed...., szóval valószinű Tricky sem fog változni. Az is kijelenthető azonban, hogy az Angels with Dirty Faces óta ennek van a legegységesebb arculata.

Szóval nálam ez az album konkrétan érzelmi nosztalgiát is jelent és gyanítom, hogy titka részben ebben rejlik. Mindenesetre a kilencvenes évek végétől kezdve nem éreztem azt az (élet)érzést, amelyre most ez az album emlékeztetett. Ráadásul Tricky már nagyon régen tudott zenéjével lúdbőröztető élményt nyújtani, ezúttal sikerült. Nem tudom rá mondani, hogy rossz, azt sem, hogy átlagos, ez jó, ez üt végre ismét.

8/10