Tricky - Adrian Thaws

Talán kevés olyan előadó van a kilencvenes évek elején induló trip-hop mozgalomból, aki folyamatos inspiráció alatt áll, merthogy Tricky ilyen. Azon persze vitatkozni lehetne mennyire inspiratív, vagy mennyire az üzlet szelleme határoz meg egy újabb kiadványt. Mindenesetre a műfaj még mindig föld alatti, bármennyire próbálták ezt formációk rádióbarátabbá szelídíteni, még akkor is, ha Tricky is próbálkozott ilyesmivel, ez nem sikerült. Így is van ez jól, és azzal sincs semmi bajom, ha a jelenben a trip-hop nem úgy szól mint húsz éve. Ez is oké, hiszen műfajok olvasztótégelye, és bölcsője, rengeteg minden nőtt már ki belőle. És lehet én képzelek bele többet, de mintha most ismét felfedezték volna, mintha egy újravirágzás küszöbén állnánk? Szóval itt az ideje ezt meglovagolni?

Az viszont az én unásig ismételgetett filozófiám, hogy nem biztos hogy hasznára válik egy új produktumnak, ha nem telik el kellő idő az előzőhöz képest. Mi a kellő idő? Hónapok, vagy egy év semmiféleképpen sem, ezt én túl rövid periódusnak tartom ahhoz, hogy az alkotó új benyomásokat szerezzen. Kevésszer fordul elő, hogy rövid idő elteltével ismét értékes anyaggal áll elő az illető. Ugyanakkor gondolom addig kell ütni a vasat míg meleg. Na ezt gondolom röviden az Adrian Thaws-ról.

A tavalyi False Idols kellő egyensúllyal összerakott "késői" mestermunka volt. Valahogy olyan, amikor a műfaj mestere megmutatja, hogy a jelenben hogyan is kell trip-hop-ot művelni. Lehet őrülten, befordultan, ne adj Isten könnyedén is, nem hiába volt ennek az albumnak pozitív visszhangja. Az Adrian Thaws gyakorlatilag egy létjogosultság nélküli lemez, egy kérdőjel az életműben, hiszen számomra megfejthetetlen mit akart ezzel elérni Tricky. Klublemez, ahogy ő aposztrofálta....aha kb. két kluborientált dal van rajta, a többi már a megszokott vegyes bazár. Ezzel sem lenne semmi gond, hiszen gyakorlatilag a Blowback óta elég eklektikusak a lemezek, amit már meg is szoktunk. A baj ismét a kísérletezgetési kedvben keresendő, amelyben érződik a kényszeresség, amely pedig egyszerűen azt eredményezi, hogy nem éri el a hatást. Kínos önismétlésbe fullad az egész.

 Az életműben ez nem egyedi jelenség. Első ilyen élményem Tricky-től az 1999-es Juxtapose volt, amely oldotta a korábbi klausztofóbiát és kvázi egy hip-hop album akart lenni. De ez a kísérleti mánia csak folytatódott, méghozzá a Blowback által, amely a rock-osabb hangzással próbálkozott és talán ez a legkönnyedebb anyaga is egyben. A Blowback-et egyébként nem tartom mélypontnak. A 2003-as Vulnerable pedig a maga new metal-os beütésével ismét egy érdekes színfolt lett. A 2010-es Mixed Race pedig már az ötlettelenségtől kiégett zenész újabb agymenésének tűnt. Sajnos az Adrian Thaws ezt a mezőnyt erősíti.

Pedig lehetett volna más is. A kilencvenes évek közepén a Maxinquaye (1995), a Nearly God (1996) és a Pre-millenium tension (1996) is sorban követték egymást és zeneileg is elég homogének voltak, még gyakran azonos hangmintákat is fel lehetett fedezni bennük. Csakhogy volt egy fejlődési ívük, a nüanszok különböztették meg őket, a hangulat alakulása. 

Simán a False Idols után is koncepció szintjén ez megoldható lenne, de itt nincsenek nüanszok, csak a stilisztikai káoszból adódó már "ezerszer hallottam" érzést váltja ki az emberből. Alapjában véve a dalokkal nincs probléma, egyik sem üti ki a biztosítékot, a lemezt ettől függetlenül akár többször is meg lehet hallgatni, csak nincs miért. A Francesca Belmonte-val közösen előadott dalokban látok több fantáziát, lehet csak azért mert ezekben az összeszokottság érezhető. Érdekes módon a Nicotine Love és az Oh Land-el közös Right Here a legeredetibb dal a lemezen, ezek pont az állítólagos klubdalok lennének. A többi dal az előző kiadványokon szereplő dalok valamilyen transzformációja, vagy jobb azoknál vagy nem. A My Palestine Girl kifejezetten kellemes átfordítása a False Idols-on lévő Does It-nek. Egyébként rengeteg a hangminta a False Idols-ról, első felindultságomban azt gyanítottam, hogy így akartak lenyomni a torkunkon egy b-sides-ot, de végül is erről nincs szó. Ez egyszerűen csak nélkülöz mindenféle belülről jövő kreativitást, ez egy rutin munka. A vélelmezett trip-hop revival-t nem ezzel az albummal kell meglovagolni.

5/10