Play

Ruben Östlund 2011-es filmdrámája nem kíméli az idegeket egy cseppet sem. Pedig ebben a drámában a gyermekek a főszereplők, sőt a felnőtt szereplőkre nem is emlékszünk a film megnézése után. Ez nincs így jól, mert maga a történet is sugallja, hogy itt más törvények uralkodnak, ahol felnőttnek helye nincs. A film nyomasztó jellege ebből táplálkozik, és a néző mellkasára ül, és nem szabadulunk tőle, nincs feloldozás a végére sem. Végül is ez is egy realista dráma, bemutat valamit és nem közöl mellé semmilyen értékrendet, ítéletet. Ránk van bízva annak az eldöntése, hogy mit is látunk. Noha lineáris történetvezetésű a film, és a direkt játék is egyértelmű, mégis érzek egy mögöttes közlési szándékot is az alkotóban. Mert akárhogy is nézzük, amit látunk az a bevándorlókról alkotott gondolkodási sémáink kivetülése. Mint ilyen ez persze értékítéletet hordoz magában, de az alkotó sem aláhúzni nem akarja ezt, se nem az ellenkezőjét állítani. Ez a pártatlanság azonban nem ad fogódzót, így aztán gondolataink sodródásának tesz ki minket. Ez önmagában egy bizonytalanság faktor, amely nyomasztóan hat az emberre, de ott van még a történet is, amely szintén nem kímél minket.

Két dolog gondolkoztatott el ezzel kapcsolatosan és egyiktől sem éreztem magam komfortosabban. Az egyik, hogy a plázákban, tereken lógó gyerek bandák kegyetlenségének tulajdonképpen bármelyikünk gyermeke ki van téve. Hogyan is védheti meg a szülő a gyermeket az agressziótól, a lelki terrortól és az ezekből fakadó sérülésektől. Haladva a történet folyásával egyre csak szorítja a szívünket ez a tudat, mert egy védtelen gyermekről van szó, aki segítségre szorul. Őszintén szólva én már azt éreztem, hogy nem bírom tovább mert a gyermekkel szembeni igazságtalanság és kegyetlenség meghatványozza a szokásos ellenérzést is. Amennyiben ez mégsem lenne elég, ott van a másik dolog amely végképp a székbe nyomja a nézőt: a személyes tapasztalatból adódó emlékképek felidéződése. Látván ezeket a gyermeki kegyetlenségeket biztos sokaknak eszébe jut valami gyermekkorából. Mondjuk mikor a nagyobbak körül veszik és jól elverik, vagy valami hasonló. És ekkor egy kicsit gyermekként lehet a történésekre tekinteni, gyermekként fortyog bennünk az indulat, amely most sem tud kitörni mert kisgyermek vagy, és a nagyobbak erősebbek. A Diesel farmeres jelenetnél imádkoztam egy kis személyes bosszúért, hogy szaladjon el a nadrágokkal, a srác meg álljon csak ott egy szál gatyában a hidegben. Azonban a realista film nem enged meg ilyen levezetéseket, úgyhogy maradt a dupla nyomás.

A mikro szint (gyermekbandák világa) egy olyan makro környezetbe (svéd jóléti állam) olvadt bele, ahol ezeknek a farkastörvényeknek kevésbé direkt a funkciója (túlélés), tehát kontraindukált helyzetet teremt. Az, hogy ez a nézőpont mennyire sztereotip, erről lehetne vitatkozni. Bár a film éppen pengeélen táncolt a moralizálás terén, de szerencsére mégis értékítélet mentes maradt.

Mi meg ott maradtunk a paráinkkal, sztereotípiánkkal, hozzáállással kapcsolatos bizonytalanságunkkal. Hogy jó e ez nekünk? Igen, mert gondolkozásra késztet, ugyanakkor érzelmileg viszont kifacsar.

6,5/10