Vannak tipikusan olyan albumok, amelyhez mérhetetlen türelem szükségeltetik mert csak úgy mutatják meg igazi arcukat. A bristol-i Sebastian Gainsborough-nek ez már a második kiadványa, az első Order of Noise címmel 2012-ben jelent meg és az adott évben a legjobb techno dolog volt. A Punish, Honey gyökeresen nem kanyarodik el az iránytól, viszont az apróságokban igen, így teljesen újszerű hangzást kaptunk ezúttal.
Kezdem azzal, hogy amit itt hallunk az a legkevésbé laptopzene. Gainsborough saját maga készítette a hangszereket, amelyek megszólalnak a track-ekben, méghozzá nem éppen szokványos alapanyagokból. Fémhulladékból, régi bicikliből kreált dobokat és gitárokat. A hangzás éppen ezért igen organikus. Visszatérvén az Order of Noise-ra, az egyértelműen a lélek utazását szimbolizálta, a Punish, Honey pedig a testről szól, a testiség került a középpontba.
Maga a cím egyfajta szadomazochizmust képvisel, így a lemez is két végpont között vergődik: a kín és a gyönyör között. Elég a borítót kellően megvizsgálni, szinte képtelenség eldönteni, hogy a kéj vagy a szenvedés sugárzik róla. Voltaképpen az album is ilyen, ugyanis a dark noise-ból adódóan igen nehéz befogadni az anyagot, ugyanakkor többszöri hallgatásra kinyílik, és az apróságok megszínesítik az egészet, egyszersmind a kezdeti kín, gyönyörré avanzsál. A fémes hangzás nagyon hangsúlyos a lemezen és ezafajta industrial hangzás a maga lüktetésével reprezentálja az emberi testet, a szívdobogást, a vérkeringést. Akármilyen überrideg az album, ezáltal mégis emberközeli, bár annak inkább az ösztönös részére ható. Végeredményében pont ezért ez egy természetközeli lemez, amely a természet vadságát hangsúlyozza, és végül a kör így bezárul, hiszen a természet kegyetlen a maga törvényszerűségével, de közben csoda szép is. Érdekes, ahogy az angol folk is beszivárog a hangzásba, építvén annak organikusságát és ezáltal hangsúlyozza a természethez való közelséget. Ez a jelenség egyébként jól működött Forest Swords Engravings-ében is, de itt a noise-zal, az industrial-al és a techno-val karakterisztikusabb egységet képez. Akármilyen atipikusan organikus a hangszerelés, ez ettől még egy elektronikus zene. Ugyan arról lehetne vitatkozni, hogy maga az elektronikus zene fejlődik e még manapság. Véleményem szerint nem fejlődésről, hanem a kapott alapanyagból történő újravariálásáról beszélhetünk manapság. A Punish, Honey-ról gyakran eszünkbe juthat a DM Constructing Time Again-je, vagy a Nine Inch Nails, vagy a szintén Tri-Angle-ös WIFE What's Between-je, de az alapanyagot olyan mesteri szinten megkeverte és olyan rendhagyó módon, hogy valóban egyedi hangzásvilágot tudott teremteni. Ez az egyediség pedig tagadhatatlan, még akkor is, ha valaki többszöri hallgatásra sem találja meg a lelket benne. Már nagyon régen hallhattunk ennyire (nem tudok rá jobb szót) érdekeset. Az album kilenc track-ből áll és mindössze negyven perces, kínból sok de gyönyörből kevés. Az egyensúly tehát tökéletesen el van találva. A fémes-folkos lassan döcögő Drowned Water and Light a maga csikorgó effektjeivel és ismétlődő jellegével a leghidegrázósabb track a lemezen. Az Anima monoton techno-ja kis túlzással a LaTour Blue-ja óta a legeltaláltabb. Az album legnagyobb erénye, hogy a noise-os effektek harmóniává állnak össze, amelyhez türelem szükséges, de a végeredmény nagyon megéri.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése