Everyday robots

Néha elgondolkozom azon, hogy hová tűnik az életem. Sokszor úgy érzem droidként múlatom napjaimat valami előre gyártott program szerint. Az igazság az, hogy nagyon fárasztóak a mindennapok és az a gáz, hogy teljesen eluralkodik a közöny. Ez nem jó sem a munkában, sem a magánéletben. Az egy dolog, hogy a folyton cserélődő munkatársak megismerésére semmilyen energiát nem fordítok (nem szép, de már kurvára nem érdekel), a legnagyobb gáz inkább az, amikor hozzám közel álló emberek visszajelzik, hogy "magasról szarok" rájuk. Na itt elgondolkodtam egy pillanatra, és tényleg úgy érzem, hogy szociális kapcsolataim ápolására egyre kevesebb energiám van. Valóban nem vagyok nyitott és nem csak az újra, de az egyébként energiákat adó régiekre sem. Ez talán a mindennapi közöny eluralkodása lehet, talán korral járhat (ettől az utóbbi időben nem szakadok el) vagy talán egy általános elégedetlenség magammal, vagy a világgal. Aztán még mielőtt elmerülnék önmagam ürességében történik ismét egy tragédia, amely rádöbbent arra, hogy mennyire hagyom magam a sekélyesség irányába sodródni, miközben bizonyosságot nyerek arra, hogy valakinek igen is szüksége van rám. Tehát ismét szemben vagyok azzal, hogy a nehezebbik útnak van értelme. Talán így az életemet is megtalálom, de jobban örülnék ha a sors kegyesebb jeleket küldene a továbbiakban. Tény, hogy vaksi vagyok de túl sokat nem bírok. Most meg kéne fogadnom, hogy ápolom szociális kapcsolataimat mert erősen úgy néz ki, hogy a droidságból ez az egyetlen kiút.