Titan

Rubens: A titánok bukása

Egy örökké nyughatatlan, bolyongó lélek vándorlása mindig izgalmas tud lenni. Izgalmas, mert útját vesztett, ebből adódóan az élet legkülönfélébb állomásaira sodródik. A "Vándor" gondolkodásban sem rugalmatlan, nem okoz neki nehézséget az egyik világnézet sutba hajítása, majd a másikban való lubickolás sem. A réginek azonban mindig van lenyomata az újban, és ez a kettősség mindig önigazolást követel. Tehát sohasem nyugszik, ebből adódóan nem is irigyelhető, és még azért sem, mert mindig őrlődik....kettő között. De ha ez nem lenne, alkotás sem születne, amelyben a fent leírtak tükröződnek, és a ráismerés mindig katartikus, amelyet fokoz a meg nem értettség megértésének ténye is. Ahogyan transzformálódik a klasszikus egy egyedi mintázattá, ahol mindkettőt fel lehet ismerni: a régit és az újat és mégis a régi nem devalválódik, hanem egyfajta tisztelgéssé alakul. Sohasem tagadja ki volt, és büszkén vállalja az utat, amelyen jár: a késő romantika útját, vagy bizonyos értelemben már azon túl jár. Félelmetes, hogy a zenén keresztül ezt a "Vándort" mennyire meg lehet ismerni, és külön öröm, hogy ismét élőben hallhattam zenéjét, amely megannyi állapot lefestése után a maga zaklatott mozgalmasságában egy pontban hunyt ki......patetikus nyugalom nélkül....na de ilyen egy "Vándorlegény".