Utopia

Egy kicsikét kiakasztó volt ez a pár nap. Pontosabban meglepő, egy kicsit olyan, mintha kódolt üzeneteket kaptam volna. Eléggé kiborultam ami nap, persze érthető hiszen egy temetés nem tartozik a kellemes élmények közé. Egy nagyon távoli rokonom temetésére mentem, és elég hidegrázós élményben volt részem. Mindenki gondol amit akar, nyilván én is ezt teszem, éppen ezért már több napja forgok azon, hogy mégis létezik mindent átívelő erős kötelék, tiszta szeretet, a társadalmi konvenciók által beprogramozott kontextusban. Pedig minden ellene szól, nem létezhet, mert nem engedi maga a környezet, ami azt eredményezi, hogy egyre inkább egyfajta "árral szemben" attitűd jön létre, egyre nagyobb harsányság. Ebben az esetben pedig minden kell, és minél gyorsabban, és akkor megy a csodálkozás, hogy nincs elfogadás.....mindegy!! Szóval jó tudni, hogy mégis van más út, nem muszáj felvenni a tempót (nem kell elkurvulni), és a "rendszer működése" elleni dacból sem muszáj a végvárak bástyáinak oltalmát "élvezni". Csak az a baj, hogy az élet nem happy end story, mert hiába volt katartikus megtapasztalni a pozitív példát, a sors másképp értékelte azt, és mindent keresztül húzott.

Rák, általam a legjobban rettegett betegség forma. Kegyetlen főleg akkor, amikor az ember leesik a lábáról és ápolásra, gondozásra szorul. Különösen nehéz már akkor, amikor fájdalomcsillapítás, pelenkázás is közrejátszik, amikor megéljük a tehetetlenséget, és látjuk az agóniát. Nos, mint kiderült itt ez történt, és ugyan a család mindenben segítette a haldoklót, mégis volt ott valaki aki még ekkor is szerette, gondozta, segítette társát. Még egyszer mondom, mindenki azt gondol amit akar, ez a személy a legjobb barát volt, akit a búcsúztatáson hangsúlyosan kiemeltek, és a rokonság köszönete, hálája sugárzott minden mondatból. Ekkor nem voltak társadalmi konvenciók(!), csak valami furcsa lélekemelő éteri közeg. No meg a dilemmám, hogy akkor most mi van, mit is lehet ebből tanulni, vagy tovább megyek, mit is kellene ebből magamnak dekódolni? Momentán ordítani tudnék az emberi sors indukálta fájdalomtól, hiszen egy utópia törhetett darabokra, amelynek valószínű minden percéért érdemes lehetett élni. Ugyanakkor pont emiatt felemelő ez az egész, és ez a kettős érzés egyenlőre csak emészt, hiszen nem lehet véletlen, hogy nekem éppen akkor, ott kellett lennem. Amennyiben véletlen lenne, akkor sem bánom, mert erre valószínű mindig emlékezni fogok.