Igazából nem vagyok meglepve magamon. Visszazuhantam a hétköznapokba minden értelemben. A szociabilitás rózsaszín közege felszívódni látszik. Gyakorlatilag pofán csapott a valóság. A fenébe ez is csak (szar kimondani) az éves adrenalin löketem volt, de az egészből ennyi pont elég volt. Nincsenek már gombócok a gyomorban, az őszben ragyogó szűrt fényben sem látom már az idealizált szépséget. Ez van, a valóság sajnos lehet mégis antiszociális létet predesztinál számomra, de a fene egye meg időnként rám jön, hogy ezt mégsem szeretném elfogadni. A fenébe minden biokémiai és szociábilis szükségletemmel, jobb nekem a kis bástyáim mögött, hogy aztán erőt gyűjtve újra kezdhessem az egészet, amely úgy tűnik parttalan történet. Legalább tudnám eldönteni, hogyan is jobb nekem, de nem, nekem a kettőség kell, jah végül is mérleg vagyok. Minden mérleg skizophren? Végül egy valamire rájöttem: tudok ha akarok, ennyi megy, csak nem biztos, hogy érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése