Nem tudom elhinni, hogy még mindig tudok pofont kapni az élettől. Pedig megfogadtam, hogy a "változtathatatlan tulajdonságomat" érintő bármilyen intrikákat figyelmen kívül fogom hagyni. Tulajdonképpen nem is az zavar, hogy van még olyan a földön aki ezen rágódni tud, hanem a mérhetetlen rosszindulat, amelynek az okára máig nem bírtam rájönni, és igazából meg nem is érdekel. Nyilván az ember érzi kivel nincs egy hullámhosszon és egy idő után az is világossá válik, hogy kitől kell két lépésnyi távolságot tartani. Azt sem tagadom, hogy mérhetetlen ellenérzés alakult ki az illető iránt az elmúlt évek alatt, de én sohasem nyilvánítottam ezt ki senkinek, nem kürtöltem szét a faszságait. Már azt is megszoktam, hogy folyamatosan próbálgatja az illető a határait velem szemben, rendszeresen okoz bosszúságot, az agyamra megy, de én hülye az ő szintjére sohasem süllyedtem. Igen biztos ez volt a baj, velem nem tudott mit kezdeni. Mégsem gondoltam volna, hogy távozása előtt egyébként általa vélelmezett, személyemet érintő bizalmas információt fog szétkürtölni. Ez akkora övön aluli genyóság, hogy fáj. Egyszerűen ordítani tudnék a dühtől, nem az információ miatt, azt már magamban ezer éve elrendeztem, hanem ettől a "kedves" gesztustól. Mégis jó ember ismerő lehetek, hiszen az elejétől a bögyömben volt az illető, mégis mindig elvakít a naívság és ilyenkor baromira pofára tudok esni. Tulajdonképpen még azt sem tudom mondani, hogy csalódtam benne, mert nem csalódtam. Pont ezt lehetett tőle várni. Egyre nehezebben megy hinni az emberekben, de a mellékelt példa mutatja, hogy még próbálkozok, aminek pofon a vége. Atyaég meddig mehet ez még így? Már nagyon unom!
Az írás olvasása közben komolyan elfogott egy pillanatra a rettegés, mert most már biztos, hogy tudat hasadásos vagyok, és valójában a másik saját blogomat olvasom itt.
VálaszTörlésSzóval, a munkahelyemen volt egy csaj, aki mind a másfél év alatt ki nem állhatott engem, az elején még nagyon megkeserítette az életemet, de aztán leszállt rólam. De ettől függetlenül gyomorgörccsel mentem mindig dolgozni miatta. Én mindig kedves voltam vele, már csak azért is, de ő annál undokabb. Bár csak finoman szólogatott be általában, de az épp elég volt, mert csak úgy áradt belőle a gyűlölet felém. Szörnyű érzés volt úgy bejárni dolgozni, hogy tudtam, egésznap el kell viselnem egy olyan embert, aki ennyire után engem. Végül végre távozott nem rég, és óriási megkönnyebbülés, hogy nem kell többet elviselnem a jelenlétét egész nap. Máig rejtély számomra, hogy miért gyűlölt ennyire, mikor semmi okot nem adtam rá, szóval nem értem az egészet. De ő legalább nem rúgott belém még egyet a végén.
A te történetedben annyi könnyebbség van még, hogy a munkahelyen játszódott (már ha ez könnyebbség). Az én esetemben a csaj a közvetlen szomszédom volt, úgyhogy az intim szférámba mászott bele, amelyre nagyon ugrok. Megnyugtatlak nem lehetsz tudathasadásos, már csak azért sem mert nem vagyok szakállas, bár korábban volt kecskeszakállam, de utáltam mert vörös volt. :)
VálaszTörlésNekem is vörös a szakállam, pedig barna a hajam, de engem nem zavar. :)
VálaszTörlésAkkor valóban tudathasadás van, mert nálam is ugyanez a helyzet azzal a különbséggel, hogy én nem szerettem magamon az arcszőrzetet. Egy idő után viszketett bármit kezdtem vele. Egyedül akkor tetszett amikor a hajamat lenyírtam és a szakáll volt az egyetlen szőrzet a fejemen.
TörlésÁá csak egy pár napig viszket, után megy minden normálisan tovább. Csak túl kell lendülni azon a rövidke időszakon. :)
TörlésHát lehet, de nem vagyok egy szakállas típus, viszont nálad nagyon eltalált a John Cusack hasonlat :)
TörlésNekem szerencsére sosem viszket a szakáll miatt. Azt én is szoktam néha, hogy a hajamat teljesen nullára és csak a szakáll marad. :)
VálaszTörlésHa pedig máson látom ezt, akkor az egyenesen vadító!! ;)
VálaszTörlésEh! Momentán se kopaszság, se szakáll, ez a helyzet. :)
VálaszTörlés