I am back!

Mostanra már több mint egy hónapon vagyok túl a fővárosban. Nem volt fenékig tejfel ez az idő, és be kellett lássam, hogy kegyetlenebb az élet itt mint gondoltam. Persze lényegi különbségek persze nincsenek, hiszen nagyvárosból jöttem én is, de a nagy számok törvénye extrémen érvényesül. Elsőre veszett riasztó a hömpölygő tömeg, szó szerint fullasztó, amikor reggelente egymást tapossuk. Emellett pedig számszerűen több is a pszichotikus őrült, aki jön veled szembe. Mindenből több van (kivéve időből): területből, emberből, no meg lehetőségből is, és momentán ezért is vagyok ott ahol. A munkahelyem szuper, tök családias mivel nem a központi irodaházban van, így egy kicsit rejtve maradnak a napi szarságok előlünk. Végre főállásban nyomhatom azt, amit évekig mellékesben csináltam, kvázi azt csinálom amit szeretek. Szóval végül is nem is olyan rossz ez, csak a lakhatás kálváriája azért megkeserítette a hétköznapokat. Úgy jöttem, hogy nem volt hova, egyik napról a másikra vettek át. Szóval szívességi lakáshasználóként költöztem ide, oda. Egy évig anno voltam kolis, egy kicsit arra emlékeztetett az egész, húztam magam után a bőröndömet, az életemet. Laktam ismerősnél, szolgálati lakásban, sőt két éjjelt a munkahelyem orvosi vizsgálójában is lenyomtam. Ultra ciki, de az utolsó napokban már veszettül untam a cuccolást, bent meg úgyis egy nagy család vagyunk, szóval röhögtünk az egészen. A folyamatos kecó nézés baromira fárasztó, és nem azért mert menni kell, hanem azért mert horror árakon lyukakat adnak ki. A sírás kerülgetett sokszor, de tudtam, hogy nem szabad feladni. Egy üres másfél szobásat végül majdnem kivettem, de költözés előtt két nappal közölték, hogy mégis eladják. A poén, hogy a volt munkatársam csinálta ezt velem. Nem baj megismertem. Meg aztán jött egy lehetőség, egy beajánlás, amelynek köszönhetően megoldódott ez a kálvária. Szerencsére egy hónap bolyongás után gyökeret ereszthetek, és így már máris nem annyira rémisztő hely ez a kapitol. Bár meghalnék, ha az otthonomat fel kellene adni, mert onnan sokat töltődöm. Fura ellentmondás ez, mert azért jöttem el, mert már fulladoztam mind szakmailag, mind pedig magánéletileg, ennek ellenére mégis imádom és mégis szívesen megyek haza. Most már egyébként is jó dolgom van, mert a családi ranch-et más menedzseli, azzal már nem kell foglalkoznom. Bár néha elgondolkozom, hogy idén a repce, a napraforgó, vagy a kukorica a tuti választás. Na, de ezt akkor oda bíztam. Szóval el sem hiszem, hogy végre itt vagyok. Igaz sok minden nem úgy történt, ahogy akartam, de végül minden megoldódott, és ez a lényeg. Innentől kezdve remélem már csak előre van.