Hugo Boss - Boss Orange Man

Tavaly rendeltem az egyik internetes parfümériából 60ml ebből a fantasztikus kreációból. Előtte egy párszor fújogattam magamra a parfümériában, és mivel leginkább ez győzött meg, megvettem. Nos, először csalódás volt mert úgy éreztem, hogy nem érzek semmit két óra elteltével. Aztán azt vettem észre, hogy délután is dicsérgetnek, hogy mennyire illatozom. Rá jöttem, hogy csak az agyam tréfált meg, túl hamar hozzá szoktam. A jóhoz könnyű is hozzá szokni. Számomra a parfüm gyümölcsössége az aduász, amit egyszerűen nem lehet megunni. A piros alma illata inkább jellemzi ezt a parfümöt, mint a narancs. A legjobb az egészben, hogy az egyik all time favourite-em a Boss Bottled érződik ki rajta igen erősen, de itt ez az alma illat ami az egészet újjá varázsolja. A Bottled utóízt egyébként kb. fél üveg elhasználása után éreztem csak, és most ott tartok, hogy nem tudom melyik is a jobb.

Az Orange fejjegyében ott van a koriander és a piros alma. Szívjegyet a szecsuáni bors és a tömjén alkotja, míg a bázisa a vaníliában és a fás jegyekben van. Igazság szerint ez egy fás-fűszeres illat, de a gyümölcsösség dominál benne. Az alma egyszerűen zseniális. A Bottled-ben pedig az a kesernyés muskátli illat ízlett leginkább. Szóval Hugo Boss-ék illatokban nagyon ott vannak és a legjobb, hogy az áruk is még megfizethető.

Az Orange is belépett a többször vásárlós kategóriába, mindenképpen fogok még belőle venni, ha nem is most (nemsokára elkopik) majd kicsit később, mikor újra kedvet kapok rá. Ugyan nem rendelkezik széles hatókörrel ez a parfüm, mert igazából az intim téren belül van illata leginkább, de nagyon tartós mert nálam nyolc órahosszat is kibír. Ez nagy szó, főleg hogy fűszeres, amelyek nálam általában nem működnek. Mindennapokra, vagy esti lazulásokhoz egy moziba, egy pub-ba kitűnő viselet. Alkalmihoz kevés, de gyanítom nem is erre találták ki. Lendületes és fiatalos, felvidítja ezeket a szürke reggeleket. Érdekes még, hogy egyszerűen bármely évszakban viselhető mert nem túl tömény, de nem is lityi-lötyi. Valahogy tavasszal és ősszel tetszett a leginkább, de a tipikusan almás feeling a nyártól sem állt messze.

Imádom.

Damien Rice - My Favourite Faded Fantasy

Ezzel a jól felépített tudatos építkezéssel - legyen arról zeneileg vagy szövegileg szó - nagyon sokadik hallgatásra sem tudok betelni. Jó lenne már egy második videó még úgy az idén!

Bonobo - Flashlight EP

Valahol érdekes figura ez a Bonobo. Nem tudom eldönteni, hogy nincs elég ötlet, vagy csak több merészség kellene. Az elmúlt évben jött ki a The North Borders ami egy elég hallgatós lemez lett, de nem igazán tudta áttörni a határokat. Ez a biztonsági játék érződik a Flaslight-on is. Hozza a régi bevált receptet, mégis a track-ek frissként szólalnak meg. Szóval Bonobo-ból nem veszett ki még a kísérletező kedv, ami jó jel. Egy kicsit a komfortzónát kellene elhagyni, ráadásul az erre való kísérlet itt is, és a The North Borders esetében is érződött. A Pelican house-os húzása nagyon jól áll neki, de a Return to Air idm-es vonulatára is felkapja az ember a fejét. Még talán az első címadó track idézi a leginkább a megszokott hangzásvilágot. Mindenképpen kellemes ez az új EP, és különösen örülök, hogy a Cirrus-sal megkezdett Burial-Fout Tet hatásokat gondolta tovább ezen az új anyagon. Ha jobban belegondolok lehet tudatos ez az általam "biztonsági játéknak" nevezett valami, hiszen ha nem rakná bele a tipikusan downtempo-s, vagy trip-hop-os hangzásvilágot, akkor nem különbözne az említett zenészektől. Egy valami biztos, ha egy picit bevállalósabb lenne akkor nagyobb hatást váltana ki. Így ez egy komfortos kellemes, amelyet nagyon jó többször elővenni. No meg túl rövid is, úgyhogy ezt az én gyomrom  nehezen emészti meg. Ettől függetlenül csemege.

(!) Most látom miket írok Szentég! ;)

Andy Stott - Faith in Strangers

DNKL - Battles video

Ez egy nyáron kijött video. Ezt is ideje volt pótolni!

Mogwai - Teenage Exorcist video

Most biztos sokan megköveznének ezért a kijelentésemért, de szerintem a Mogwai idővel egyre jobb. Egyre több rétegű a zenéjük, jelen esetben ez kifejezetten pop-os. Ez a video pedig egyszerűen zseniális!

Susanne Sundfør - Fade Away (Maps Remix)

DNKL - Wolfhour EP

Itt van ez a csoda Svédországból, amelynek a nevét szerintem érdemes lesz megjegyezni mivel ezzel a debütáló EP-vel igencsak erős kezdésnek lehetünk fültanúi. Ugyan a svéd triónak már tavaly novemberben megjelent egy bemutatkozó video-ja a Hunt dalból, de csak szép lassan kezdték csepegtetni a dalokat. Májusban felkerült a Battles is, illetve ebből a dalból is készült video. Aztán jöttek remix-ek, majd az elmúlt hónapban illetve a megjelenés napján (november 17) vált teljessé a kép. Végül négy dal került a lemezre, a Wolfhour csak a megjelenés napján vált elérhetővé.

A DNKL hangulatvilága eléggé az urbánus éjszakát idézi, sejtető, misztikus, túlvilági, pont ahogy a címéből is sejthető. Erőssége leginkább ebben a hangulatban rejlik, rideg de mégis bársonyosan simogató ahogyan ez az éjszakai feeling körülöleli az embert. A hangulati erősség szinte meghatározza, hogy a dalok igen hasonlóak, de ez egy cseppet sem zavaró illetve négy dal esetén nem is elvárás a heterogenitás. Természetesen vannak nüansznyi különbségek amelyek színt visznek az egészbe, ettől függetlenül a hangulati egység viszi a hátán az albumot. Van itt szintipop, trip-hop, talán az idm címkét is rá lehetne sütni. Ami miatt mégis talán más az átlagosnál, hogy a ritmusokat a maguk old-school jellegénél fogják meg. Érzem rajta street feelinget, rengeteg az organikusra fókuszáló dobképlet, amely kitűnően simul ebbe az andalítóan melankólikus dallamvilágba. A kettő nem üt el, hanem meghatározza ennek a zenének a fluiditását.

A négy dalhoz négy remix készült. Jómagam nem rajongok a remix-ekért, azért pedig pláne nem, ha azokat egy kiadványhoz odabiggyesztik. Itt ez történt, de meglepetésemre a remix-ek is élhetnének külön életet. No nem úgy, hogy az eredetire rá sem lehet ismerni, erről ugyanis szó nincs. Minden dal maradt helye-közel eredeti struktúrában, de a készítő egyénisége eszméletlenül érződik minden egyes darabon. Különösen jól sikerült a Keep Shelly in Athens Hunt remixe. Kitűnően hozza azt az egzotikus lounge hangulatot amiért őket szeretjük, ugyanakkor egy cseppet sem üt el a Hunt kriptikus vonulatától. Úgy látom nem viselte meg a zenekart az énekesnő váltás. A Wolfhour Sunglitters remix-e a maga szétrángatott ütemeivel szintén meggyőző alkotás.

Összességében kezdem érezni mi is ez a DNKL feeling. Kellemesen elvont, merengős, nagyvárosi zene erős hangulati egységben. Teljesen nem tiszta még a kép, de ez még az első EP. Albumnyit ezekből nem tudom hogyan fogadnék, de gyanítom lehet több még a tarsolyukban. Így belegondolva a belassult Phantogram élményét nyújtja, amely cseppet sem baj. Lehetne több még ezekből a jófajta zenékből.

8/10

Damien Rice - My Favourite Faded Fantasy

Erre a visszatérésre igen kevesen gondoltak, bevallom igazán én sem. Szeptemberben a semmiből bejelentére került, hogy megjelenik végre a harmadik album. Nyolc évi kihagyás után történt ez meg, ráadásul úgy, hogy az egyébként 2006-ban megjelenő 9 című albuma igen megosztó lett, és a kritika sem magasztalta az egekig. Nyilván nem ismételte meg a 2002-es O receptjét, de hát ez így van jól. Titkon mindenki remélte, hogy visszatér a debütáló album hangzásvilágához és azt hiszem ha nem is teljes egészében, de ez a kívánság teljesült.

A My Favourite Faded Fantasy több egy átlagos "singer-songwriter" (az ő esetében ugye a "trubadúr a gitárjával" képpel festhető le a helyzet) megnyilvánulástól. Az életművet tekintve pedig több az O receptjének újrahasznosításától. 

Ennyire elementárisan kevesen tudnak érzéseket közölni mint Rice. Minden egyes hang csordultig van érzelmekkel, és az ő esetében nagyon kevés múlik a technikai megoldásokon, már ami a zenét illeti. Nem ezen keresztül akar hatást kiváltani. Ez az album pedig igencsak depresszív,  keserédes melankóliában verhetetlen az ez évi termésből, és alapvetően ez különbözteti meg az első albumtól. Azt tudni kell, hogy Rice a fájdalmat és a gyönyörűséget úgy szövi egybe, ahogy senki más, és ezen az albumon ez még inkább igaz. Az egész a szerelem és az elvesztés körül forog, és az ember szívét csak úgy facsargatja azokkal a csodálatos dallamokkal, a kiteljesedő zenekari betétekkel és a velőt rázó dalszövegekkel. Az egész egy képzeletbeli megválaszolatlan levél egykori zenésztársához és szerelméhez Lisa Hannigan-hez, az ő elvesztését gyászoljuk minden egyes dal minden egyes percében. A "mi lehetett volna" végig kísérti a lemezt, de szerencsére nem mellkasra ülős hangulat teremtődik, hiszen Rice teret ad a levezetéshez. A legtöbb dal a lemezen ugyanis a szokásos folk-os-gitáros minimalizmussal kezdődik, gyökerében már itt is szinte érződik a kiteljesedés tehát felfokozza az embert. Majd egy meghatározott ponton (a dalszövegben természetesen kritikusan a vélelmezett lényegnél) kinyílik a dal, amelyben nagy szerepet játszanak a gitár és a zongora mellett a vonósok is. 

Mindemellett ez az egyensúly albuma. A fájdalom és a szépség szétválaszthatatlan egységet képez. Emellett a halk és a hangosabb pillanatok aránya is tökéletes egyensúlyban van. A nyersség és az intimitás is egyszerre jelen van, mégsem a kontraszt, hanem inkább az egység érződik. Az album a maga szentimentalizmusával pedig azt bizonyítja, hogy Rice férfiként igen is megéli érzelmeit és ezt nem rejti véka alá, ami bátorságát tükrözi. Azontúl pedig "dünnyögő" stílusán is többször felül tud kerekedni, így tapasztaljuk mi is képes kijönni a torkán. 

Az album nyolc dalból áll, amelyek között igen erős a koherencia. Végre valahára vannak még akik jó albumokat tudnak írni. Szerkezetileg a címadó My Favourite Faded Fantasy, illetve az azt követő It Takes a Lot to Know a Man és a záró Long Long Way a legkomplexebb dalok. Az első a melankóliát szétromboló rock-os pillanatok miatt, a második a közhelyes refrént patetikusságba fokozó nagyzenekari kiteljesedés miatt, és a záró darab pedig a post-rock himnuszos befejezés miatt. Említettem, hogy Rice-nak nincs szüksége zenei játszadozásra annyira elementáris előadásmódja. Ettől függetlenül ez az album zeneileg is játékos a maga folk-os határain belül. A post-rock beemelése érdekes húzás volt tőle, megbújva a háttérben mégis valami különös emelkedettséget indukál (ha jól tudom sok időt töltött Izlandon és ez igencsak érződik a zenén).

Ezek mind-mind többnyire észérvek, de igazából nem is ezek miatt működik nagyon jól az album. Van az úgy, amikor az ember másra sem vágyik csak arra, hogy hagyják békén. Amikor végre magamra zártam az ajtót, megittam egy pohár finom vörösbort olyan jó érzés végig bőgni a Colour Me In-t vagy a The Greatest Bastard-ot. Kihozza az emberből a szentimentalizmust, arra késztet, hogy újra megéld a szép pillanatokat és a fájdalmas veszteségeket. Elhiszem, hogy ugyanazt gondolja, amit én gondolok, ugyanazt érzi amit én érzek. Na ez ennek az albumnak a legnagyobb erénye.

8/10

Machinedrum - More than Friends

Ahá akkor már ki is jött a Vapor City Archives EP!

Iamamiwhoami - Ripple video

Csak a végére érünk már lassan!

Interstellar / Csillagok között

Vannak klasszikusok, amelyekhez mindig jó nyúlni, hiszen örök érvényűek. Viszont ez a játék két arcú, mert kisülhet belőle egyfajta tisztelgés, de bizony elsülhet utánzásként is, amely egyfajta gyalázat a klasszikusra nézve. 

Christopher Nolan (Eredet, 2010.) bevállalta a klasszikusok megidézését, de sajnos közel sem éreztem a "fejet hajtást", sokkal inkább éreztem hatásvadászatot. Valami ismerős és elementáris élmény előhívása lehetett a cél, amely által tetszést válthat ki, kvázi ez olyan mintha stukkert tartott volna a halántékomhoz, hogy akkor ugye ez tök jó. Így viszont nem lehet csinálni, mert pont az ellenkező érzetet váltja ki az emberben. A robotok egyértelmű utalások Clarke monolitjaira, de még a világító piros pontocskák is. Ugyan Hal maga nem jelent meg, de feltűnően az összes robot neve egy szótagú volt. Ezzel önmagában természetesen nincs is gond. A probléma ott kezdődött, hogy előszeretettel használta a klasszikus zenét az űrben. Itt már kezdtem azt érezni, hogy az Űrodüsszeia rajongók szívét akarja elnyerni. A végén pedig egy másik éppenséggel kanadai klasszikus (Kocka trilógia) megidézése végképp teljesen elkeserített. Most ez komoly? Kettő és fél óra mozizás után az a tanulság, hogy ez a film semmi újat nem tud mondani?

Végső soron annyira nincs ok panaszkodásra, mert lekötött a film. Valahol a tudományos maszlagot jó arányban keverték az akcióval és a látvánnyal. Nem vagyok sem kvantumfizikus, sem csillagász és lehet csak a tájékozatlanságom az oka, de mintha azért lettek volna logikai bukfencek a sztoriban. Valahogy azt csak nem raktam össze, hogy mit keresett a Szaturnusz mellett a féregjárat, vagy hogy került hirtelen főhősünk a kockából a naprendszerünkbe? Oké, van akkor egy misztikum faktor a sztoriban, ami nem ad dolgokra magyarázatot, de ebből bizony kevés van. A megidézett remekművek pont azért működtek, mert nem adtak magyarázatot, a nézőre lett bízva mit is hámoz ki a történetből (jó mondjuk a Kocka utolsó részével gallyra vágták az egészet). Az Interstellar "szerencsére" nem hagyja szarban a nézőt, választ kapunk a legtöbb kérdésre. Ez lehet jó pont egy szuperprodukciónál, hiszen azért mindannyian válaszokra szomjazunk, csak nem mindegy, hogy mi is a válasz és hogyan közlik ezt velünk. Először a hogyan: Nem gondolnám túlzottan szájbarágósnak, mert azért muszáj a science maszlag a filmbe. Szerencsére a tudományos társalgások természetesen hatottak, evidenciákat nem próbáltak magyarázni, szóval hihető volt az egész. És akkor mit is akarnak elhitetni velünk? Ezzel már vannak gondjaim. Ezt a magyarázatot én túl egyszerűnek gondolom, ezt a csontot ezerszer lerágták már, és engem valóban jobban érdekelt volna a szingularitás természete a fekete lyuk közepén. Erre elmegy a sztori ebbe az egyszerű irányba, de legalább megkaptuk a végére a válaszainkat.

Összességében egy kellemes esti mozizás élményét adja a film. A "magát túl komolyan veszi" látszatát kelti, valószínű erre ez a nagy hype, pedig nem teszi és én sem tudom komolyan venni.

6/10

iamaiwhoami - Blue

Mindig is csodáltam ezt a projektet. Először a misztikum miatt, amely a jelenséget körülölelte. Később pedig azért mert identifikációjába tudatosan beleépítette a múltat, a misztikumot. Hogy jelenleg hol tart arra lenne tippem, de erre később még kitérek.

Jonna Lee svéd dalszerző énekesnőként tűnt fel a 2000-es évek közepén, majd Claes Björklund producerrel közösen találták ki az iamamiwhoami projektet.

Minden 2009-ben kezdődött (ugyanebben az évben jelent meg Jonna harmadik lemeze) a numerikus videókkal. A hat darab video az állatos piktogramokkal figyelemfelhívás volt, valaminek a kezdete. Senki nem tudta mi van mögötte, de ezek a numerikus kódok az "educational"-t, az "i am"-et, az "it's me"-t, a "mandragora"-t, az "officinarum"-ot és a "welcome home"-ot írták le. Nem sokkal később pedig kijött a "b" videója. Ezzel pedig egy újabb video széria következett a Bounty éra. Ugyanis ha a video-k címeit összeolvastuk ez a szó jött ki. A Bounty koncepciója a természettel való harmónia volt:  a természet az otthon, aki én vagyok, vagyok aki vagyok. Maga a projekt is itt nevesítődött, és a videók végére Jonna is saját pompájában, elmaszkírozás nélkül állhatott elénk. Fizikai albumformátumban a Bounty csak 2013-ban jelent meg. A Kin éra video-i jelentették 2012-ben a következő időszakot, a Kin dalai viszont már megjelentek abban az évben album formátumban is. A Kin nem más mint a dalszerző-énekesnő megszületése, "ahogy elhagyja a természetet", de az ettől függetlenül ott van, násztáncot jár vele, viseli magán, hordozza tovább.

A Blue ott kezdődik, hogy a fekete dobozt elégeti Jonna a videóban, és neki indul az ismeretlennek, a végtelen óceánon. A "Forrás" nem más mint saját maga hamvainak óceánba szórása, tehát maga a cirkularitás. Valahol azt érzem, hogy itt a természet örök körforgásáról van szó, arról hogy múltunk ott van a jövőnkben és meghatározza azt. A Blue tehát valahol egy "vissza a természetbe" koncepció. Még nem ismerünk jelen pillanatban három video-t, tehát egyenlőre homály mi fog ebből kisülni. A körforgás, a múlt-jelen-jövő kapcsolata már most látható. Az is sejthető, hogy a fekete alakok a múltat reprezentálják, hiszen a kocka is fekete volt, illetve előlük fut Jonna a kockával a kezében. Létezik, hogy múltunk rabjai vagyunk? Tehát mégis mi vagyunk a természet?

A Blue vizualitásban nem kevésbé komplex mint elődei,  apró szimbólumok, illetve metaforák sokasága jelennek meg a videókban. Mégis azt érzi az ember, hogy nem történik semmi, ami talán azért lehet így, mert nagyobb hangsúly van jelen esetben a képeken. A Blue egy hatalmas National Geographic video-nak is elmenne, hiszen gyönyörűen van az egész fényképezve. Egy vizuális orgazmus az egész, tehát nagyon az esztétikai szegmenst fogták meg. De hangsúlyozom ott vannak az apróságok, a fekete latexes alakok, a palackposta, a világító torony és a többi, aminek mindnek jelentősége van.

A zene estében azonban valóban elmondható, hogy egyszerűsödött a képlet. Ezen az albumon már nincsenek olyan komplex agymenések, amilyennel a Bounty tele volt, de még a Kin sem távolodott el az elvontsági faktortól, bár az már egy szelídítettebb változat volt. Oké a Kin végére született meg az új Jonna, ezt tudjuk. Akkor elvileg a Blue-ra kellett kiteljesednie. Ez a "kiteljesedés" zeneileg a mainstream irányba történő elmozdulást jelenti. Tulajdonképpen teljesen érthető az irány az eddig felépített logika alapján. Ez a mainstream hangzás nem más mint a svéd elektropop kitűnő stílusgyakorlata, de szerencsére több annál. Szóval azért Jonna Lee csak egy erős dalszerző énekesnő, aki igen erős kisugárzással, karakterisztikával rendelkezik és ez át süt a zenei anyagon is. A fene se érti, hiszen zeneileg nem akkora nagy szám ez az egész, de még is kitűnően működik. Beleég az ember agyába, hetekig tudja hallgatni az ember, tehát a dalszerzésnek nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy a körítést ellensúlyozza. Tulajdonképpen én ott tartok, hogy engem egy cseppet sem zavar, hogy befogadhatóbbra sikerült ez az album, mert ez is tele van értékkel. Jonna hangja jobb mint valaha, és tényleg Kate Bush-oz fogható. Az album dallamvilága pedig teljesen magával ragadja az embert. Nagyon ambivalens viszonyban voltam az elején a dallamokkal, nem igazán találtam azokat. Kell egy jó pár hallgatás, hogy észrevegye az ember a katartikus pontokat és rájöjjön, hogy egy cseppet sem unalmas hallgatnivaló. Tény, hogy kevésbé komplex mint elődjei, de több a lágyan simogató tendencia benne, így egy olyan helyet teremt az éterben, ahová mindig vágyik az ember. A Thin idézi talán a régi Jonna-t a leginkább, számomra ez a legizgalmasabb és legkomplexebb dal a lemezen, ahol  a dallamokkal és még a tempóval is játszadozik a dal folyamán. A Fountain végtelenséget idéző hangulata, a Blue Blue tompa trance lüktetései, a Hunting for Pearls arpeggio-ja mind-mind szintén nagyon lenyűgözött, a záró Shadowshow brutális dallamáról nem is beszélve. Igazából nincs is értelme szemezgetni, mert minden dalban meg lehet találni a szépséget. És fura ezt leírni, de talán tényleg a szépség szóval írható le leginkább az album, hiszen szinte minden dal a maga egyszerűségével (természetességével) himnikus.

Mindannyian a természet gyermekei vagyunk és ez az album ezt dicsőíti.

8/10

Noé

Azért mindig elcsábulok egy-egy blockbuster-re, de rá kell jöjjek, hogy én ezekből már rég kinőttem. Két variáció van. Az egyik ez, mármint, hogy én változtam és már nem köt le. A másik pedig az, hogy tényleg kevés a jó szuperprodukció manapság. Sok is van, azon túl gyors az információáramlás, az emberek ingerküszöbe meg csak tágul. Gyanítom, hogy inkább az előbbiről van szó és azt is gyanítom, hogy egy átlagos tizenéves talán ingerküszöb ügyileg talán nem tart ott ahol én.

A Noé lehetett volna egy nagy durranás, mert egy hatalmas témába nyúl bele, de sajnos a megvalósítás nálam erősen kivágta a biztosítékot. Nekem senki nem mondta, hogy ezt fantasy-s baromság irányba nyomják. Ugyan nem nevezném magam vallásosnak, de a történet is sántított itt-ott. Végül is ezen annyira nem is akadnék fenn, mivel ugye művészi szabadság, de annyira meg nincsenek benne radikális fordulatok amelyek meg pont a vallásosság dimenziójától idegenítenék az egészet el. Szóval ezek az Őrzők egy elég erős fantasy vonalat iktattak a történetbe, meg az öregek is mindenféle varázserővel bírtak, és persze minden az Úr nevében történt. Jómagam jobban örültem volna valami sci-fi vonulatnak a történetben, mondjuk valahogy az atlantisziak beleszövése jobban fel tudott volna pörgetni.

Mindegy, nem így történt de sajnos látványra sem győzött meg. A haldokló világból kinövő Éden sem volt pompázatos, és az áradásos részeken sem volt látványban nagy hangsúly. Ellenben próbálták erőltetni a belső történéseket, de egy ilyen látványkeretben ez természetesen halálra volt ítélve. A mesterkéltség, a színészieskedés posványába süllyedtek az alakítások. A papa leül mesélni jelenetek pedig a szájbarágás magasiskoláját képviselik. Amikor pedig a bárkán voltak már azon mosolyogtam, hogy innentől ez már egy kamaradarab paródia, ahol mindenkiből csak úgy csordultak ki az érzelmek, csak úgy teátrálisan.

Sajnos jót nem tudok mondani. Ez a film látványban és gondolati világában is a középszerűség alsó szegmensét kaparja. A szuperprodukciók az átlagember szórakoztatására orientálódnak, kezdem azt hinni, hogy különleges vagyok.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy számomra érthetetlen, hogy Darren Aronovsky rendező egy Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000), vagy egy Fekete hattyú (Black Swan, 2010) után ezt hogyan is tudta összehozni????

4/10

Sráckor / Boyhood

Azt gondolom az utóbbi tíz év legnagyobb filmes megvalósításának lehettünk szemtanúi. Minden szempontból tudott újat mutatni annak ellenére, hogy semmi különös nem történik benne. 

Richard Linklater valami különös kapcsolatban lehet az idővel. Nem is tudom, talán saját elképzelését szőhette bele a filmbe is, amikor Mason (Ellar Coltrane) és vélhetően leendő barátnője az idő állandóságáról beszélgetett. Igazi lúdbőröztető élmény volt ez is, mert a harminc x néhány évemmel sohasem gondolkoztam így az időről: "Nem az ember ragadja meg a pillanatot, hanem a pillanatban élünk, hiszen az idő konstans", valahogy így asszem. Tehát ha a velejénél ragadjuk meg a filmet azzal szembesülünk, hogy egy periódust tekintve van értelme a szintézisnek, az adott pillanatban levont következtetések teljesen mások lehetnek, mint ha megállva, visszanézve értékeljük azokat. Az idő tehát mindent elrendez. Csak is az idő kapcsán nyer minden értelmet, és a legszebb az egészben, hogy gyakorlatilag ennek elérésére nincs recept, mindenki saját szerencséjének kovácsa. Azt pedig csak én teszem hozzá, hogy vajon kapunk e az életünkben bármilyen választ, ha meg kérdezzük mi a recept? Ennyi idősen természetesen ezt még nem tudom, csak azt tudom, hogy az idő keretet ad a történéseknek, kvázi életünk katalizátora és sejtem, hogy az értelemnek ebben az esetben talán jelentősége sincsen.

Ebben az értelmezési keretben működik a film, hiszen 2002-ben kezdte Linklater forgatni és idén került a film a mozikba. A film főszereplői előttünk nőnek fel, öregednek, mégsem érezzük, hogy kiragadott pillanatokról van szó, a film teljesen valós idejű tud maradni. Rendkívüli dramaturgia ez, vagyis eléggé rendhagyó és rengeteg rizikófaktort hordoz. Ennek ellenére kitűnő érzékkel ragadták meg az alkotók a lényeget. Nincs itt semmi konkrétum, amit el akartak volna mesélni. Egyedül az van, hogy elénk tárul Mason és családja élete a prepubertástól a családból történő kirepülésig, a kvázi felnőtté válásig. Amit látunk, azon mindenki keresztül megy. A konkrét történések pedig a nézők emlékmozaikjának darabjai. Az eseményeket hatásosan ragadták meg az alkotók, hiszen olyan történéseket választottak ki, amelyek az emberek többségével meg is történhetett (pl. a wc-n belekötnek Mason-be). Innentől kezdve pedig egy hatalmas emlékkavalkád teljes közepében találjuk magunkat, együtt nevetünk és sírunk a főhősökkel, de gyakorlatilag az emlékeinkkel harcolunk, boldogsággal vagy keserűséggel emlékezünk. Tulajdonképpen teljesen mindegy kivel azonosulunk, mert minden esetben ez történik. Az azonosulás pedig igen könnyű, hiszen valós idejű élményt nyújt a film és akármilyen életet élünk, az életről mindenkinek vannak benyomásai emlékei amelyek itt és most feltörnek a film nézése folyamán. Igazából azt sem mondanám, hogy visszatekintő aspektusa lenne a filmnek, bár a fent leírtakból ez következne. De nem: a pillanatokon keresztül haladunk az időben, visszatekintve azonban tudunk szintetizálni, azonban a jövőről ugyanúgy sokat elmond a film, mint a jelenről és a múltról. Gondoljunk csak bele, Mason szülei is felnőttek, az idő ott is pereg és látjuk, hogy az adott pillanatban az ő szempontjukból merre is tartanak az események. Szülői fejjel már azt nézem, hogy ezt és ezt tettem és a gyermekemre ez ilyen és olyan hatással volt. A felelősség éleződik ki ebben az esetben, illetve az, hogy bármit is teszünk annak nyoma van a gyermekeinkben, azt tovább fogják hordozni és kvázi kezdenek mindent majd előröl. Mert döntéseinknek hatása van, és a döntésekben gyermekeink is magukra maradnak, hiszen önálló életet kezdenek.

Félelmetes ahogyan ez a film az ember mindhárom énjére egyszerre hatással van. Megmozgatja gyermeki énünket (játszás, az eseményekben általában passzivitás, kiszolgáltatottság), a felnőtt énünket (aktivitás, emlékezés) és a szülői énünket (felelősség, szintézis, elengedés) is. Ergo minden korosztály talál benne neki szólót, de vélhetően minél idősebb az ember annál többet jelentenek számára a látottak.

Egyéntől függ, hogy kiből mit hoz ki ez az alkotás, ez függ attól, hogyan tudunk saját életünkre tekinteni. Jómagam napok óta a hatása alatt vagyok. Bevallom az utolsó fél órában kb. tíz papírzsebkendő telt meg, és nem azért mert szomorúságot éreztem, hanem inkább katarzist. Éreztem a lényeget, amelyet én sem tudok igazán megfogalmazni. Olyan ez az egész mintha lepergett volna életem filmje és vagyok ahol vagyok, és nem tudom mi jön, de így van ez jól. Az idő majd mindent megold.

10/10

(tudom ez már elvi kategória, de az utóbbi évek legerősebb filmélményét nyújtotta)

DNKL - Hunt video

Most látom, hogy a közelgő EP-n szereplő Hunt-nak már tavaly kijött a video-ja. Erről jól lemaradtam, pedig nem semmi hangulata van!

DNKL - Warm Dark Night

Ha már skandináv mánia akkor itt van ez is. A Wolfhour EP hétfőn jön ki! Ezek alapján ez igencsak várós!

Bonobo - Pelican

Egy újabb track a közelgő Flaslight EP-ről. Hát ez beszarás! Néha nem is értem miért cirkuszoskodik?

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Valóban furcsa és ez számomra megmagyarázhatatlan. Kétségen kívül érzem, hogy ez kultfilm lesz mivel Reisz Gábor jó érzékkel fogta meg napjaink  harmincas korosztályának viszonyát a nagybetűs élethez. A képek, a zene és egye fene az egyéni monológok is jól működnek, mivel alapvetően a komikum felől közelíti meg a dolgot. Ugyanakkor aki könnyed vígjátékot szeretne az biztos csalódni fog, mert a derülések hátterében szívet facsaró ráismerések vannak, amelyek a magát komolyan venni akaró embernek bizony erősebb élményt nyújtanak a helyzetkomikumnál. 

Számomra ez a film nincs egyensúlyban, túlságosan karikatúra szerűnek érzem a főhősök jellemét, számomra ez a tükör túl görbe. Nincs ezzel baj, gondolom ez volt az alkotók szándéka a hogyanokkal kapcsolatosan. Azonban az első fél óra után már inkább fárasztóak a személyiségjegyekből adódó akciók-reakciók. Ennyire mégsem fekete-fehér a helyzet, ennyire csak nincsenek nyertesek és lúzerek. Ez a film a lúzerség paródiája, amely komolyan veszi magát és tulajdonképpen ebből adódik az, hogy nincs egyensúlyban. 

Emellett természetesen pont azok a képek maradnak meg, amelyek élményeket kavarnak fel az emberben. Ebben nagyon erős a film, hiszen a nézése alatt azt veszi észre az ember, hogy saját magát analizálja. A film ezen szegmense szerintem ráül a kikapcsolódást biztosító szegmensre, még akkor is, ha folyamatosan sorakoznak egymás után a megmosolyogtató helyzetek. 

A film véleményem szerint nem jut el a-ból a b-be, de nem is ez a célja, illetve egyértelműsíti ennek a generációnak a helyzetét korunkban. Ennek egy metaforikus képe lehet a főhős Áron futása a végén. Egy valamire biztos jó ez a sajátos élmény, mégpedig arra, hogy megálljon az ember és visszatekintsen. Motiválatlanságot, céltalanságot látunk, vagy pedig valamiféle haladást még akkor is, ha nem tudjuk mi van b-ben. A kilencven perc ennek a céltalan baromkodásnak szerintem egyébként sok, de sokkot csak így válthat ki. Valahogy nem szívesen nézném újra, és kifejezetten örültem, hogy kijöhettem a végén a moziteremből. Lehet ez egyéni struccpolitika, de korosztályom világképét én nem így képzelném el, ha pedig céltalanság van, akkor pont kapaszkodót adnék. Itt ilyesmiről szó sincs. Nincs vele gond, de engem ezek miatt nem győzött meg.

6/10

Dorian Concept - Wrong Rhythm Studies

Japán bonus track ide vagy oda számomra ez az album sem talált be igazán. Igazán sajnálom mert voltak rajta jó pillanatok, de alapvetően a Joined Ends el van nyújtva és összességében kevés rajta jó ötlet. Nem tudom mi van, de az osztrákok egyre kevésbé érdekesek. Remélhetőleg a fikahullámomnak ez az utolsó darabja :)

Damien Rice - The Greatest Bastard

Most akkor ezek után hogy álljam meg, hogy konkrétan ne zúgjak bele???

Gerontophilia

Amennyiben Bruce La Bruce-ról van szó, mi más juthatna eszünkbe mint a provokáció, a meghökkentés és hasonló szavak. A tavalyi Torontói Filmfesztiválon bemutatott legújabb filmje sem tesz mást, mint igen vegyes érzelmeket kavar fel a nézőben. Ezzel tulajdonképpen nincs is gond, sőt örülök, hogy nem a szenzáció hajhászás felől lett megközelítve a dolog, hanem egy picit emberi oldalról.

Nem gondolom, hogy a főszereplő Lake (Pier- Gabriel Lajoie) perverz lenne, inkább mint fétis jelenik meg az idősekhez vonzódás az életében. Az eszünkkel természetesen tudjuk, hogy a gerontofilia a szexuális perverziók közé tartozik, egyfajta pszichoszexuális zavar, de természetesen ezek megítélése mindig függ a kortól (amelyben élünk), és az adott kultúrától. Jelen esetben egyértelmű elhajlásként kezelendő, hiszen a történet napjainkban, Kanadában játszódik. A megítélést kitűnően lefesti az a jelenet, amikor Lake újjáéleszt egy bácsit, azonban közben egy látványosat ejakulál. A környezet, de még Lake reakciója is sokat elárul társadalmunk megítéléséről a jelenséggel kapcsolatban. A legfélelmetesebb itt, hogy leginkább a tabu, ami ebben a helyzetben kiéleződik. Mégsem olyan irányban indul el az alkotó, amelyben a parafíliára hegyezi ki a történetet. Ennél sokkal bensőségesebb hangulatot teremt, ahol leginkább az intimitásé a főszerep. Lake-et nem mint perverzt, hanem mint embert ismerjük meg, ezáltal teljes szimpátia alakul ki, és fel sem szisszenünk intimkedésének színterén. Lake gondolatai és cselekedetei cseppet sem öncélúak, a legkevésbé irányulnak szexuális vágyainak csillapítására. Inkább egyfajta altruista szemlélet uralkodik nála, valami miatt érdekli az idős úr, aki persze élvezi, hogy valaki végre őszintén érdeklődik iránta, foglalkozik vele. Lake egyfajta küldetésnek érzi, hogy az öreg utolsó kívánságait (friss levegő, látni a tengert) teljesítse, és ezért képes határokat is átlépni. Hangsúlyozom emberként van ábrázolva, tehát belevegyül ebbe gyengesége is, szexuális viszonya lesz az öreggel, de ez a viszonylat mindkét fél számára kielégítő. Lake barátnője Desiré mindig is szentként tekintett barátjára, aki mindig hangsúlyozta, hogy nem az. Aztán amikor világossá vált számára a dolog, ő is megértette miért is vitáztak ezen sokat. Desire reagálása, illetve a dolog feldolgozásának a folyamata nagyon aprólékosan elénk lett tárva, és mindenképpen egy példaértékű dolognak tartom. Desire igen forradalmi gondolkodású egyébként, és rá kellett jönnie, hogy barátja még nála is radikálisabb és tényleg egy cseppet sem szent. Tulajdonképpen ő volt az, aki a lényegét megfogta annak ami történik: "Nagyon bátor dolog amit csinálsz, hiszen szembe mész a természettel és ez nagyon radikális dolog". És ez így van, hiszen a természet rendje mindent felül ír, és ezt Lake sem tudja elkerülni. Ennek tudatában pedig rájövünk, hogy bizony ez a dolog igen sok szomorúságot hoz majd az életében. Furcsa de ez a film számomra leginkább az empátiáról, altruizmusról, a szerelemről és az elmúlásról szólt a leginkább, a legkevésbé sem a fetisiszta szexualitásról. Mindeközben jó volt látni, hogy egyébként minden úgy történik, mint egy "normális" esetben: féltés, hülyülés, féltékenység, összezörrenés, beteljesülés. Szóval lehet egy ilyen fétissel együtt élni? Neked mi a fétised?

7,5/10

Tosca - Outta Here

Valahol azért még mindig kíváncsi vagyok régi kedvenceim új megjelenéseire, pedig egyre több a negatív tapasztalat. Sem az új Tricky, sem pedig az új Lamb nem nyűgözött le igazán. Sajnálattal közlöm nem ezek számítottak mélypontnak.

A Tosca igazából a kilencvenes évek derekán kezdett divatba jönni, akkor amikor a trip-hop őrület kezdett alább hagyni és a downtempo szcéna kezdett megerősödni. Az osztrákok ebben nagyon erősek voltak, hiszen a Kurder&Dorfmeister formáció kikövezte az utat a downtempo hype felé. Richard Dorfmeister Rupert Huber-rel alakította meg a Tosca-t 1994-ben, majd néhány single és EP után 1997-ben adták ki első albumjukat Opera címmel. Az igazi áttörést azonban a 2000-ben megjelenő Suzuki hozta, amely véleményem szerint a képzeletbeli minden idők legjobb elektronikus zenei albumjai között előkelő helyet foglalna. A 2003-ban megjelenő dupla lemez a Dehli9 sem sokban maradt el, csak hát a koncepció és a hossz egy picit rontott az összképen. A 2005-ös J.A.C. már egy upbeat-es kísérlet volt, amely még éppen jól állt a zenekarnak. A No Hassle 2009-ben már nem mozgatta meg a zenei sajtó fantáziáját, mivel kiteljesíttette a Dehli9 második cd-jének ambient-es hangzását, azonban ezt rendkívül profin tette és tulajdonképpen véleményem szerint ez volt az utolsó érdekes kiadványuk.

Az Outta Here a tavalyi Odeon egyenes folytatása. Amíg azonban az Odeon egyensúlyt próbált teremteni az ambient, a downtempo és az upbeat-es ritmusok között, addig az Outta Here egyértelműen táncolható kíván lenni. A house, és a funk nagyon hangsúlyos a lemezen, gyakorlatilag ebből a kettőből hallunk stílusgyakorlatot ha végighallgatjuk a lemezt. Az Odeon mindent tartalmazott amitől a Tosca az ami, jelen esetben pedig egy szegmens lett kiragadva. A szándék egyébként kísértetiesen hasonlít a szintén idén megjelent  Thievery Corporation Saudade-hez, hiszen ott is kiragadták a bossa-t és az uralkodott a lemezen. Mégis a Tosca esetében mivel semmi csavar nincs a történetben ez egyszerű önismétlést eredményez. Akárhogy is nézem, ez a lemez erősen emlékeztet a J.A.C.-ra de akkor az a lemez újítás volt. Jelen esetben viszont csak kapunk egy Tosca-s kliségyűjteményt. Minden megoldás és effekt olyan, mintha a 2000-es években készült volna, az ég egyadta világon semmi variálás nincs benne, és ezen még az sem segít, hogy Cath Coffey és Earl Zinger adja hozzá a vokált. Ezek a dalok szó szerint unalmasak, hiába tempósak, nem kezd járni a lábam, csak azon jár a fejem, hogy unásig hallottam már ilyet. Az Odeon hibája is pont ez volt, hiszen az is unalmas önismétlésbe fulladt, de ott a JJ Jones-os együttműködések vittek egy kis színt az albumba. Jelen esetben azonban semmi fantázia nem szorul a játékidőbe. Számomra érthetetlen, hogy az Odeon hibáját tökéletesítették ezen az albumon. Másképpen megközelítve valószínűsíthetően már ők is megmaradt rajongóiknak készítenek zenét egyfajta nosztalgia zenekari szerepbe kényszerülve. Az önklónozás azonban engem sohasem tudott lekötni, így valószínű ez az utolsó Tosca lemez, amelyet meghallgattam.

3/10

Ismét skandilázban égek! Vagy még mindig vagy mi?

Szinte sejtettem, hogy egyben működni fog a dolog, tulajdonképpen éppen pálfordulásban vagyok. Nem gondoltam volna, hogy változni fog a véleményem, de ez jóóó!

Beacon - L1

Végre elég erősek az ütemek is, és egyébként is eléggé elüt az előző album lagymatagságától, mégis kellően melankólikus. Azt hiszem kíváncsi leszek az új EP-re.

Lamb - Backspace Unwind

Tagadhatatlan az a tény, hogy trip-hop revival-t élünk meg az utóbbi pár évben. Gyanítom azt is, hogy egyébként még nagyon az elején vagyunk. Inkább jellemző az, hogy a fiatal generáció fedezi ismét fel a stílust és építi be napjaink zenéjébe, nem egy jó példa van erre (FKA twigs, The XX, Beacon). Ugyanakkor előkerülnek a régi úttörők is, akik hol erősebb, hol kevésbé erős produktumokat tesznek le az asztalra. Emlékezzünk csak Tricky tavalyi False Idols-ára, igazi erős trip-hop album volt, amely idézte a régi időket, mégis újszerű is volt. Kitűnő volt az egyensúly, szemben az idei agymenésével. 

A Lamb duó is akkor kezdett aktívvá válni, mikor ismét divatba jött a belassulás. 2011-ben kiadtak egy visszatérő lemezt 5 címmel, amely inkább "egy visszaemlékezés a régi szép időkre" típusú lemez volt, így kevés izgalmat tartogatott, ettől függetlenül kellemes, szolid szórakozást nyújtott. Akkor fel is merült bennem, hogy vajon van e még valami ami ebből az együttesből kihozható?

Az igazság az, hogy a Backspace Unwind meghallgatása sem segít a fenti kérdés megválaszolásában. Pontosabban nem érzem, hogy egyértelmű választ tudnék adni a kérdésre. A Lamb mindig is erős volt az atmoszféra teremtésben, hiszen zenéjük mindig is szférikus volt, ahol Lou Rhodes angyali hangja összeolvad az emelkedettséget sugárzó lágy vonósokkal és Andy Barlow ritmuskölteményeivel. Talán zenéjük különlegessége pont abban rejlik, hogy a ritmus és az ének között látszólag hatalmas szakadék tátong, de tulajdonképpen ez látszat. Ugyanis az agresszív, gyakran pattogó tört ütemek igen is mesteri pontossággal vannak összefésülve a dallamokkal. Ez a fajta koncepció - amely mondhatni a zenekar sajátja - itt is erősen jelen van. Szépségesek a hangképek, Rhodes megszólalása még mindig hidegrázós, és Barlow ritmusai még mindig dübögnek. De többnyire ennyi, sőt azt kell mondjam, hogy Barlow ütemei mintha már nem lennének elég hatásosak. Nincsenek megfeleltetve a jelennek, bizony régimódiként hatnak. Ha az egészet nézzük igencsak felemás az album, mert azért nem teljesen fullad unalomba. Érthetetlen számomra, hogy mi is történt a lemez közepén. Mondhatni igen ígéretesen indul az album. Az In Binary 4/4-es üteme igen meglepő húzás, de nem rossz, mert kvázi easy listening-é varázsolja a hangulatot. Ráadásul elég dögös dallamvilággal rendelkezik. A We Fallin Love monoton lüktetései és echo-i szintén elég lúdbőrös hatást tudnak kiváltani, meglepő módon ezt kevésbé "lamb-es" csomagolásban érik el nálunk, ami szintén jó pont. A Shine Like This-ig gyakorlatilag az album fenn tudja a figyelmet tartani köszönhetően a nüansznyi újításoknak. A What Makes Us Human kötelező Lamb balladájától azonban a középszerűség uralkodik el. Nincsenek innentől kezdve nüanszok, csak a tipikus Lamb klisék. Nem mondom, hogy az említett What Makes..., vagy a Doves&Ravens nincs gyönyörűségesen meghangszerelve, de sajnos úgy hat mintha egy újabb Gabriel-t vagy Gorecki-t akartak volna ledugni a torkunkon. Érdekes módon az As Satellites Go By is ballada, de abban az esetben az ötletesebb hangszerelésnek köszönhetően nem középszerű önismétlésként hat.

Ha visszagondolok a Lamb-nek tulajdonképpen sohasem voltak erős albumai. Vagy nagyon széttartónak, vagy túl homogénnek ítéltem őket, inkább csak dalokban voltak nagyon erősek. Így van ez a jelen esetben is azzal a jelentős különbséggel, hogy itt már erősen jelen van egy nosztalgia faktor, ami nem jó.

Az írásom elején felmerült kérdésre tehát nem tudok válaszolni, mert érzem egyrészt a "nosztalgiaduóság" felé orientálódást, másrészt még mintha mindig ott lenne bennük a játékosság, amelyet nem értek miért nem hagynak teljes egészében megnyilvánulni. Sajnos így nem egy újra elővehető darabot hoztak össze.

5/10

Ex Machina trailer

A robotnő pedig nem más mint Alicia Vikander. Azt sohasem mondtam, hogy irritál, ha egy skandináv színész egy jó sci-fi-hez adja a nevét....sőt! Most már csak jó sci-fi-nek kell lennie!

Neneh Cherry - Spit Three Times (Dj Spinn Remix)