Tagadhatatlan az a tény, hogy trip-hop revival-t élünk meg az utóbbi pár évben. Gyanítom azt is, hogy egyébként még nagyon az elején vagyunk. Inkább jellemző az, hogy a fiatal generáció fedezi ismét fel a stílust és építi be napjaink zenéjébe, nem egy jó példa van erre (FKA twigs, The XX, Beacon). Ugyanakkor előkerülnek a régi úttörők is, akik hol erősebb, hol kevésbé erős produktumokat tesznek le az asztalra. Emlékezzünk csak Tricky tavalyi False Idols-ára, igazi erős trip-hop album volt, amely idézte a régi időket, mégis újszerű is volt. Kitűnő volt az egyensúly, szemben az idei agymenésével.
A Lamb duó is akkor kezdett aktívvá válni, mikor ismét divatba jött a belassulás. 2011-ben kiadtak egy visszatérő lemezt 5 címmel, amely inkább "egy visszaemlékezés a régi szép időkre" típusú lemez volt, így kevés izgalmat tartogatott, ettől függetlenül kellemes, szolid szórakozást nyújtott. Akkor fel is merült bennem, hogy vajon van e még valami ami ebből az együttesből kihozható?
Az igazság az, hogy a Backspace Unwind meghallgatása sem segít a fenti kérdés megválaszolásában. Pontosabban nem érzem, hogy egyértelmű választ tudnék adni a kérdésre. A Lamb mindig is erős volt az atmoszféra teremtésben, hiszen zenéjük mindig is szférikus volt, ahol Lou Rhodes angyali hangja összeolvad az emelkedettséget sugárzó lágy vonósokkal és Andy Barlow ritmuskölteményeivel. Talán zenéjük különlegessége pont abban rejlik, hogy a ritmus és az ének között látszólag hatalmas szakadék tátong, de tulajdonképpen ez látszat. Ugyanis az agresszív, gyakran pattogó tört ütemek igen is mesteri pontossággal vannak összefésülve a dallamokkal. Ez a fajta koncepció - amely mondhatni a zenekar sajátja - itt is erősen jelen van. Szépségesek a hangképek, Rhodes megszólalása még mindig hidegrázós, és Barlow ritmusai még mindig dübögnek. De többnyire ennyi, sőt azt kell mondjam, hogy Barlow ütemei mintha már nem lennének elég hatásosak. Nincsenek megfeleltetve a jelennek, bizony régimódiként hatnak. Ha az egészet nézzük igencsak felemás az album, mert azért nem teljesen fullad unalomba. Érthetetlen számomra, hogy mi is történt a lemez közepén. Mondhatni igen ígéretesen indul az album. Az In Binary 4/4-es üteme igen meglepő húzás, de nem rossz, mert kvázi easy listening-é varázsolja a hangulatot. Ráadásul elég dögös dallamvilággal rendelkezik. A We Fallin Love monoton lüktetései és echo-i szintén elég lúdbőrös hatást tudnak kiváltani, meglepő módon ezt kevésbé "lamb-es" csomagolásban érik el nálunk, ami szintén jó pont. A Shine Like This-ig gyakorlatilag az album fenn tudja a figyelmet tartani köszönhetően a nüansznyi újításoknak. A What Makes Us Human kötelező Lamb balladájától azonban a középszerűség uralkodik el. Nincsenek innentől kezdve nüanszok, csak a tipikus Lamb klisék. Nem mondom, hogy az említett What Makes..., vagy a Doves&Ravens nincs gyönyörűségesen meghangszerelve, de sajnos úgy hat mintha egy újabb Gabriel-t vagy Gorecki-t akartak volna ledugni a torkunkon. Érdekes módon az As Satellites Go By is ballada, de abban az esetben az ötletesebb hangszerelésnek köszönhetően nem középszerű önismétlésként hat.
Ha visszagondolok a Lamb-nek tulajdonképpen sohasem voltak erős albumai. Vagy nagyon széttartónak, vagy túl homogénnek ítéltem őket, inkább csak dalokban voltak nagyon erősek. Így van ez a jelen esetben is azzal a jelentős különbséggel, hogy itt már erősen jelen van egy nosztalgia faktor, ami nem jó.
Az írásom elején felmerült kérdésre tehát nem tudok válaszolni, mert érzem egyrészt a "nosztalgiaduóság" felé orientálódást, másrészt még mintha mindig ott lenne bennük a játékosság, amelyet nem értek miért nem hagynak teljes egészében megnyilvánulni. Sajnos így nem egy újra elővehető darabot hoztak össze.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése