Mindig is csodáltam ezt a projektet. Először a misztikum miatt, amely a jelenséget körülölelte. Később pedig azért mert identifikációjába tudatosan beleépítette a múltat, a misztikumot. Hogy jelenleg hol tart arra lenne tippem, de erre később még kitérek.
Jonna Lee svéd dalszerző énekesnőként tűnt fel a 2000-es évek közepén, majd Claes Björklund producerrel közösen találták ki az iamamiwhoami projektet.
Minden 2009-ben kezdődött (ugyanebben az évben jelent meg Jonna harmadik lemeze) a numerikus videókkal. A hat darab video az állatos piktogramokkal figyelemfelhívás volt, valaminek a kezdete. Senki nem tudta mi van mögötte, de ezek a numerikus kódok az "educational"-t, az "i am"-et, az "it's me"-t, a "mandragora"-t, az "officinarum"-ot és a "welcome home"-ot írták le. Nem sokkal később pedig kijött a "b" videója. Ezzel pedig egy újabb video széria következett a Bounty éra. Ugyanis ha a video-k címeit összeolvastuk ez a szó jött ki. A Bounty koncepciója a természettel való harmónia volt: a természet az otthon, aki én vagyok, vagyok aki vagyok. Maga a projekt is itt nevesítődött, és a videók végére Jonna is saját pompájában, elmaszkírozás nélkül állhatott elénk. Fizikai albumformátumban a Bounty csak 2013-ban jelent meg. A Kin éra video-i jelentették 2012-ben a következő időszakot, a Kin dalai viszont már megjelentek abban az évben album formátumban is. A Kin nem más mint a dalszerző-énekesnő megszületése, "ahogy elhagyja a természetet", de az ettől függetlenül ott van, násztáncot jár vele, viseli magán, hordozza tovább.
A Blue ott kezdődik, hogy a fekete dobozt elégeti Jonna a videóban, és neki indul az ismeretlennek, a végtelen óceánon. A "Forrás" nem más mint saját maga hamvainak óceánba szórása, tehát maga a cirkularitás. Valahol azt érzem, hogy itt a természet örök körforgásáról van szó, arról hogy múltunk ott van a jövőnkben és meghatározza azt. A Blue tehát valahol egy "vissza a természetbe" koncepció. Még nem ismerünk jelen pillanatban három video-t, tehát egyenlőre homály mi fog ebből kisülni. A körforgás, a múlt-jelen-jövő kapcsolata már most látható. Az is sejthető, hogy a fekete alakok a múltat reprezentálják, hiszen a kocka is fekete volt, illetve előlük fut Jonna a kockával a kezében. Létezik, hogy múltunk rabjai vagyunk? Tehát mégis mi vagyunk a természet?
A Blue vizualitásban nem kevésbé komplex mint elődei, apró szimbólumok, illetve metaforák sokasága jelennek meg a videókban. Mégis azt érzi az ember, hogy nem történik semmi, ami talán azért lehet így, mert nagyobb hangsúly van jelen esetben a képeken. A Blue egy hatalmas National Geographic video-nak is elmenne, hiszen gyönyörűen van az egész fényképezve. Egy vizuális orgazmus az egész, tehát nagyon az esztétikai szegmenst fogták meg. De hangsúlyozom ott vannak az apróságok, a fekete latexes alakok, a palackposta, a világító torony és a többi, aminek mindnek jelentősége van.
A zene estében azonban valóban elmondható, hogy egyszerűsödött a képlet. Ezen az albumon már nincsenek olyan komplex agymenések, amilyennel a Bounty tele volt, de még a Kin sem távolodott el az elvontsági faktortól, bár az már egy szelídítettebb változat volt. Oké a Kin végére született meg az új Jonna, ezt tudjuk. Akkor elvileg a Blue-ra kellett kiteljesednie. Ez a "kiteljesedés" zeneileg a mainstream irányba történő elmozdulást jelenti. Tulajdonképpen teljesen érthető az irány az eddig felépített logika alapján. Ez a mainstream hangzás nem más mint a svéd elektropop kitűnő stílusgyakorlata, de szerencsére több annál. Szóval azért Jonna Lee csak egy erős dalszerző énekesnő, aki igen erős kisugárzással, karakterisztikával rendelkezik és ez át süt a zenei anyagon is. A fene se érti, hiszen zeneileg nem akkora nagy szám ez az egész, de még is kitűnően működik. Beleég az ember agyába, hetekig tudja hallgatni az ember, tehát a dalszerzésnek nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy a körítést ellensúlyozza. Tulajdonképpen én ott tartok, hogy engem egy cseppet sem zavar, hogy befogadhatóbbra sikerült ez az album, mert ez is tele van értékkel. Jonna hangja jobb mint valaha, és tényleg Kate Bush-oz fogható. Az album dallamvilága pedig teljesen magával ragadja az embert. Nagyon ambivalens viszonyban voltam az elején a dallamokkal, nem igazán találtam azokat. Kell egy jó pár hallgatás, hogy észrevegye az ember a katartikus pontokat és rájöjjön, hogy egy cseppet sem unalmas hallgatnivaló. Tény, hogy kevésbé komplex mint elődjei, de több a lágyan simogató tendencia benne, így egy olyan helyet teremt az éterben, ahová mindig vágyik az ember. A Thin idézi talán a régi Jonna-t a leginkább, számomra ez a legizgalmasabb és legkomplexebb dal a lemezen, ahol a dallamokkal és még a tempóval is játszadozik a dal folyamán. A Fountain végtelenséget idéző hangulata, a Blue Blue tompa trance lüktetései, a Hunting for Pearls arpeggio-ja mind-mind szintén nagyon lenyűgözött, a záró Shadowshow brutális dallamáról nem is beszélve. Igazából nincs is értelme szemezgetni, mert minden dalban meg lehet találni a szépséget. És fura ezt leírni, de talán tényleg a szépség szóval írható le leginkább az album, hiszen szinte minden dal a maga egyszerűségével (természetességével) himnikus.
Mindannyian a természet gyermekei vagyunk és ez az album ezt dicsőíti.
8/10
Egy véleményen vagyunk, még a történet értelmezésében is.
VálaszTörlésNem gondoltam volna, hogy ennyire megtetszik a Blue, de örülök annak, hogy nem csak nálam fordult mániába a dolog. Gyakorlatilag már majdnem egy hónapja hallgatom. A történet egyenlőre prekoncepció, kellenének a maradék videók hozzá. A Blue Island-on nincs már rajta?
VálaszTörlésÉn is teljesen bele őrültem ebbe a kékségbe. A leginkább beszippantó iam világ, még ha a többi izgalmasabb is. Nem, sajna a szigetre csak akkor kerül fel valami, ha már meg is jelent, így még a maradék klipek nincsenek fent. :( Nem értem mi a szar van már velük?? De Jonna azt nyilatkozta az egyik nap, hogy épp az utolsó epizódot fejezi már be.
VálaszTörlésÉn még mindig csak egyszer hallottam az albumot egyben. :)