Valahol azért még mindig kíváncsi vagyok régi kedvenceim új megjelenéseire, pedig egyre több a negatív tapasztalat. Sem az új Tricky, sem pedig az új Lamb nem nyűgözött le igazán. Sajnálattal közlöm nem ezek számítottak mélypontnak.
A Tosca igazából a kilencvenes évek derekán kezdett divatba jönni, akkor amikor a trip-hop őrület kezdett alább hagyni és a downtempo szcéna kezdett megerősödni. Az osztrákok ebben nagyon erősek voltak, hiszen a Kurder&Dorfmeister formáció kikövezte az utat a downtempo hype felé. Richard Dorfmeister Rupert Huber-rel alakította meg a Tosca-t 1994-ben, majd néhány single és EP után 1997-ben adták ki első albumjukat Opera címmel. Az igazi áttörést azonban a 2000-ben megjelenő Suzuki hozta, amely véleményem szerint a képzeletbeli minden idők legjobb elektronikus zenei albumjai között előkelő helyet foglalna. A 2003-ban megjelenő dupla lemez a Dehli9 sem sokban maradt el, csak hát a koncepció és a hossz egy picit rontott az összképen. A 2005-ös J.A.C. már egy upbeat-es kísérlet volt, amely még éppen jól állt a zenekarnak. A No Hassle 2009-ben már nem mozgatta meg a zenei sajtó fantáziáját, mivel kiteljesíttette a Dehli9 második cd-jének ambient-es hangzását, azonban ezt rendkívül profin tette és tulajdonképpen véleményem szerint ez volt az utolsó érdekes kiadványuk.
Az Outta Here a tavalyi Odeon egyenes folytatása. Amíg azonban az Odeon egyensúlyt próbált teremteni az ambient, a downtempo és az upbeat-es ritmusok között, addig az Outta Here egyértelműen táncolható kíván lenni. A house, és a funk nagyon hangsúlyos a lemezen, gyakorlatilag ebből a kettőből hallunk stílusgyakorlatot ha végighallgatjuk a lemezt. Az Odeon mindent tartalmazott amitől a Tosca az ami, jelen esetben pedig egy szegmens lett kiragadva. A szándék egyébként kísértetiesen hasonlít a szintén idén megjelent Thievery Corporation Saudade-hez, hiszen ott is kiragadták a bossa-t és az uralkodott a lemezen. Mégis a Tosca esetében mivel semmi csavar nincs a történetben ez egyszerű önismétlést eredményez. Akárhogy is nézem, ez a lemez erősen emlékeztet a J.A.C.-ra de akkor az a lemez újítás volt. Jelen esetben viszont csak kapunk egy Tosca-s kliségyűjteményt. Minden megoldás és effekt olyan, mintha a 2000-es években készült volna, az ég egyadta világon semmi variálás nincs benne, és ezen még az sem segít, hogy Cath Coffey és Earl Zinger adja hozzá a vokált. Ezek a dalok szó szerint unalmasak, hiába tempósak, nem kezd járni a lábam, csak azon jár a fejem, hogy unásig hallottam már ilyet. Az Odeon hibája is pont ez volt, hiszen az is unalmas önismétlésbe fulladt, de ott a JJ Jones-os együttműködések vittek egy kis színt az albumba. Jelen esetben azonban semmi fantázia nem szorul a játékidőbe. Számomra érthetetlen, hogy az Odeon hibáját tökéletesítették ezen az albumon. Másképpen megközelítve valószínűsíthetően már ők is megmaradt rajongóiknak készítenek zenét egyfajta nosztalgia zenekari szerepbe kényszerülve. Az önklónozás azonban engem sohasem tudott lekötni, így valószínű ez az utolsó Tosca lemez, amelyet meghallgattam.
3/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése