Sráckor / Boyhood

Azt gondolom az utóbbi tíz év legnagyobb filmes megvalósításának lehettünk szemtanúi. Minden szempontból tudott újat mutatni annak ellenére, hogy semmi különös nem történik benne. 

Richard Linklater valami különös kapcsolatban lehet az idővel. Nem is tudom, talán saját elképzelését szőhette bele a filmbe is, amikor Mason (Ellar Coltrane) és vélhetően leendő barátnője az idő állandóságáról beszélgetett. Igazi lúdbőröztető élmény volt ez is, mert a harminc x néhány évemmel sohasem gondolkoztam így az időről: "Nem az ember ragadja meg a pillanatot, hanem a pillanatban élünk, hiszen az idő konstans", valahogy így asszem. Tehát ha a velejénél ragadjuk meg a filmet azzal szembesülünk, hogy egy periódust tekintve van értelme a szintézisnek, az adott pillanatban levont következtetések teljesen mások lehetnek, mint ha megállva, visszanézve értékeljük azokat. Az idő tehát mindent elrendez. Csak is az idő kapcsán nyer minden értelmet, és a legszebb az egészben, hogy gyakorlatilag ennek elérésére nincs recept, mindenki saját szerencséjének kovácsa. Azt pedig csak én teszem hozzá, hogy vajon kapunk e az életünkben bármilyen választ, ha meg kérdezzük mi a recept? Ennyi idősen természetesen ezt még nem tudom, csak azt tudom, hogy az idő keretet ad a történéseknek, kvázi életünk katalizátora és sejtem, hogy az értelemnek ebben az esetben talán jelentősége sincsen.

Ebben az értelmezési keretben működik a film, hiszen 2002-ben kezdte Linklater forgatni és idén került a film a mozikba. A film főszereplői előttünk nőnek fel, öregednek, mégsem érezzük, hogy kiragadott pillanatokról van szó, a film teljesen valós idejű tud maradni. Rendkívüli dramaturgia ez, vagyis eléggé rendhagyó és rengeteg rizikófaktort hordoz. Ennek ellenére kitűnő érzékkel ragadták meg az alkotók a lényeget. Nincs itt semmi konkrétum, amit el akartak volna mesélni. Egyedül az van, hogy elénk tárul Mason és családja élete a prepubertástól a családból történő kirepülésig, a kvázi felnőtté válásig. Amit látunk, azon mindenki keresztül megy. A konkrét történések pedig a nézők emlékmozaikjának darabjai. Az eseményeket hatásosan ragadták meg az alkotók, hiszen olyan történéseket választottak ki, amelyek az emberek többségével meg is történhetett (pl. a wc-n belekötnek Mason-be). Innentől kezdve pedig egy hatalmas emlékkavalkád teljes közepében találjuk magunkat, együtt nevetünk és sírunk a főhősökkel, de gyakorlatilag az emlékeinkkel harcolunk, boldogsággal vagy keserűséggel emlékezünk. Tulajdonképpen teljesen mindegy kivel azonosulunk, mert minden esetben ez történik. Az azonosulás pedig igen könnyű, hiszen valós idejű élményt nyújt a film és akármilyen életet élünk, az életről mindenkinek vannak benyomásai emlékei amelyek itt és most feltörnek a film nézése folyamán. Igazából azt sem mondanám, hogy visszatekintő aspektusa lenne a filmnek, bár a fent leírtakból ez következne. De nem: a pillanatokon keresztül haladunk az időben, visszatekintve azonban tudunk szintetizálni, azonban a jövőről ugyanúgy sokat elmond a film, mint a jelenről és a múltról. Gondoljunk csak bele, Mason szülei is felnőttek, az idő ott is pereg és látjuk, hogy az adott pillanatban az ő szempontjukból merre is tartanak az események. Szülői fejjel már azt nézem, hogy ezt és ezt tettem és a gyermekemre ez ilyen és olyan hatással volt. A felelősség éleződik ki ebben az esetben, illetve az, hogy bármit is teszünk annak nyoma van a gyermekeinkben, azt tovább fogják hordozni és kvázi kezdenek mindent majd előröl. Mert döntéseinknek hatása van, és a döntésekben gyermekeink is magukra maradnak, hiszen önálló életet kezdenek.

Félelmetes ahogyan ez a film az ember mindhárom énjére egyszerre hatással van. Megmozgatja gyermeki énünket (játszás, az eseményekben általában passzivitás, kiszolgáltatottság), a felnőtt énünket (aktivitás, emlékezés) és a szülői énünket (felelősség, szintézis, elengedés) is. Ergo minden korosztály talál benne neki szólót, de vélhetően minél idősebb az ember annál többet jelentenek számára a látottak.

Egyéntől függ, hogy kiből mit hoz ki ez az alkotás, ez függ attól, hogyan tudunk saját életünkre tekinteni. Jómagam napok óta a hatása alatt vagyok. Bevallom az utolsó fél órában kb. tíz papírzsebkendő telt meg, és nem azért mert szomorúságot éreztem, hanem inkább katarzist. Éreztem a lényeget, amelyet én sem tudok igazán megfogalmazni. Olyan ez az egész mintha lepergett volna életem filmje és vagyok ahol vagyok, és nem tudom mi jön, de így van ez jól. Az idő majd mindent megold.

10/10

(tudom ez már elvi kategória, de az utóbbi évek legerősebb filmélményét nyújtotta)