I am here trailer

Flying Lotus - Ready Err Not video

Halloween-re szeretettel! :)

The Salvation

Kristian Levring valahogy pont kimaradt a skandináv látóköröm mezejéből. Nemrég jöttem rá, hogy az Akitől félsz (Fear me not, 2008) volt egyedül meg tőle, és tulajdonképpen a The Salvation körüli hype-ig nem is nagyon foglalkoztam vele. Pedig érdemes lenne, mert egyébként a Király él (The King is Alive, 2000) kultikus dráma is az ő nevéhez kötődik, amit ezután tényleg illene bepótolnom.

A The Salvation egy western film, nem is akar más lenni, hiszen minden benne van, minden klisé amely egy jó vadnyugati filmhez kell. Az igazság az, hogy én kifejezetten nem vagyok egy western fogyasztó, ha nincs dán vonatkozása a filmnek, nagy valószínűséggel nem is jutott volna el hozzám. Az igazság az, hogy a tizedik percnél már majdnem kikapcsoltam, de hálát adok az égnek, hogy volt kitartásom, mert megérte.

Először is a külsőségek fogtak meg. A gyönyörű score Kasper Winding nevéhez fűződik, ez viszont egy cseppet sem volt western klisés. Számomra nagyon különlegesen volt fényképezve a film, élénkek voltak a színek és a napfény visszatükröződő effektek is nagyon a helyén voltak. A legjobban az éjszakai képek tetszettek, amelyek olyanok voltak mintha a telihold világította meg volna az egészet. Érdekes és nagyon szép vizuális élményt nyújtott. A fényképezés egyébként Jens Schlosser nevéhez köthető.

Amikor a külsőségek által a film hangulata magába szippantott, akkor már fogékony lettem a nüanszokra, azokra az összetevőkre, amelytől mégis más ez a dán western mint a többi.

A film alaptörténete tipikus bosszú sztori. Jon (Mads Mikkelsen) feleségét és kisfiát egy részeges bandita megöli, pont aznap amikor hét év után újra egyesülne a család (Jon telepes aki hét éve Amerikában dolgozik). Ez az aktus egy láncreakciót indít el, ahol a bosszút bosszú követ és egyértelművé válik, hogy ennek csak akkor lehet vége, ha mindenki hullik. Ugyan maga a sztori tényleg klisés (hiszen western), de apróbb fordulatai mégis meglepik az embert. Amitől azonban egyedivé válik ez a film az, hogy a szereplők viselkedése teljesen hiteles, semmi túljátszottság nincs benne, ergo elhiszem azt, ami a filmvásznon történik. Minden egyes reakció adekvát, sőt ebben a filmben érzelmek vannak ábrázolva, amely elég tájidegen a műfajtól. A skandinávság tehát mesteri fokon bele van csempészve a filmbe, amely abban nyilvánul meg, hogy emberközeli a kontextus. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megmutassák a szereplők cselekedeteinek motivációit, amelyeket természetesen az érzelmek ábrázolásával érnek el leginkább. Sokszor beszéd sem kell, elég a kellő időpontban megválasztott közeli beállítás és csend, és hirtelen el sem lehet hinni, hogy jelenleg nem egy drámát, hanem egy westernt nézünk. Tulajdonképpen az emberközeliségből adódó nyersség és természetesség az, amely az egyedi ízét adja meg ennek a filmnek. Félelmetes, hogy nemzetidegen aspktusból még maga a korrajz és a történet is sokkal hitelesebbnek tűnik. Talán ez azért van, mert pont ez a pszichológiai aspektus az, amely nem engedi a műviesség mezsgyéjére tévedni a filmet, szemben az amerikai társaival.

Az alakítások is igen erősek a filmben. Mads Mikkelsen (Hogy szeretsz, 2002) arcáról minden leolvasható, természetesen róla most is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Mikael Persbrandt kezd meggyőzni engem, itt nem volt nagy szerepe, de totál természetesen jött tőle minden, jól állt neki ez a vadnyugati szerep. De a mellékszereplőkön is sok múlt a történet alakulása szempontjából, mindenki a maximumot nyújtotta. Eva Green pedig szavak nélkül lejátszotta szinte az összes szereplőt a filmben enyhe túlzással.

A fesztiválhype-nak van alapja, hiszen valóban egyedi kiállású western-t raktak össze az alkotók. A forgatókönyvet Levring-en kívül egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi, ugyhogy semmin sem csodálkozom.

7,5/10

Serena trailer

Egy újabb trailer a Serena-hoz. Most már csak azért is érdekel!

Damien Rice - I Don't Want to Change You video

Mekkora ez a video!

FKA twigs - Video Girl video

Ezt kétségen kívül elcseszte. Az album intro Preface-szel kezd, aztán a Video Girl pedig jócskán meg van nyirbálva, pont a lúdbőröztető részek maradtak ki! Jajjj!

FKA twigs - LP1

Huszonhat évesen ki mondhatja el magáról, hogy megtalálta saját útját? Noha valószínű, hogy az LP 1 nem a végállomás, de az már most látszik, hogy Tahliah Barnett aka FKA twigs már egy olyan kialakult egyedi megszólalással rendelkezik, amelyet utoljára a kilencvenes évek dalszező-énekesnőinél hallhattunk. Az LP1 a debütáló lemeze, amelyet két EP előzött meg. Nagyon a kiadványok címén nem törte a fejét, ugyanis az említett EP-k EP1 (2012) és EP2 (2013) néven jelentek meg. Az első egy magánkiadás volt, majd a második már a Young Turks kiadónál jött ki (akárcsak az LP1), amelyen segédkezett Arca is. Igazából a Water Me jelentette az igazi áttörést, majd idén augusztusban jött a nagylemez.

Engem egyébként a Two Weeks video-ja győzött meg arról, hogy nekem ezt a jelenséget meg kell ismernem. A tompán zakatoló ritmusokból feltört valami finomkodó énekhang, ami szépen a refrénben kiteljesedett. Egyébként ez elmondható szinte az összes dalra az LP1-en, mármint az, hogy igen hangsúlyosak a refrének. Ugyanakkor meg kell küzdeni ezekkel a dalokkal, mert nem ragadnak meg könnyen az ember fejében. Tulajdonképpen ez az egyik szépsége ennek a lemeznek, hiszen a zenei megoldások nem szokványosak, nem kiszámítható mikor mi fog következni, ráadásul sokszor alkalmazza a hirtelen csendet a dalokon belül. Ez mind a befogadhatóság rovására mehetne. Ugyanakkor egy idő után az ember felfedezi, hogy "jé ez a refrén" és még dallama is van, innentől kezdve pedig minden egyes dal beleég az ember fejébe. Az LP1 tehát nem más, mint egy kellő gondossággal megalkotott pop lemez. Amit itt hallunk az valami tökéletes kombinációja a R&B-nek, a IDM-nek, a Trip-hop-nak, de érzek benne még dream pop-ot is. Twigs megszólalása gyakran emlékeztet Kate Bush The Dreaming érájára de mégsem olyan, hiszen a meg-meg tört ritmusok szinte kívánják ehhez a hajlításokat, és a hirtelen téma váltásokat. Az egész egység elementárisan hat, nincs megjátszás, és érdekes módon twigs hangjában sincs semmi modorosság. Valahogy ebben a zenei környezetben még a hajlítgatások sem mennek az ember agyára, mert ebben a közegben funkcionális szerepük van. Tulajdonképpen twigs hangja és a zene egymás kiegészítői, vagy másképpen fogalmazva szoros egységet képeznek, ahol egymás díszítőivé válnak. Annyira egység, hogy egymás nélkül (külön-külön) valószínűsíthetően már nem is lennének élvezhetőek (vagy legalábbis nem ebben a formában). Igazából ebben lehet twigs egyénisége, hogy már a debut albumnál is egy ilyen komoly stílust, kiállást tudott magának kialakítani. 

A dalok felépítésében külön figyelemre méltó az építkezés. Az eleje általában mindig nyers, csupasz, letisztított, ahol az énekhang van előtérben. Itt az ember kétségbe esve keresi a kapaszkodót, ugyanis a csupasz dobgép mellett nehezen találja a dallamot. Aztán szépen úgy az első refréntől, vagy a második verzétől bejönnek a szinti témák, alászínezik az énekhangot és kialakul az egyensúly.

Az Hours kissé disszonáns refrénje teljesen más szférákba tudja röpíteni az embert. A másik személyes kedvencem a patetikusság és a játékosság között őrlődő Closer. De a kissé Machinedrum-osan a kilencvenes évek tört ütemeit megidéző Number is komolyan tud működni. Ennyi dalt sem kellett volna kiemelnem, mert elmondható, hogy nincs rossz dal a lemezen, az első pillanattól az utolsóig tartogat meglepetéseket az album, végig izgalmas hallgatni való.

Ennyire erős kezdés után kíváncsian várom, mit tartogat még ez a fiatal lány a tarsolyában. Egy biztos, nem irigylem, hiszen magasak lesznek az elvárások de valahogy érzem, hogy nála még nincs minden lap felfedve.

8/10

Flight Facilities feat. Reggie Watts - Sunshine video

Lisa Stansfield - There Goes My Heart video

Nahát! Csak most látom, hogy az év elején megjelent Seven albumból október 20-án kijött egy Seven+ kiadás, amely tartalmazza bónuszként még ezt a dalt. Egész instant ez a dal is, rögtön az ember fejében ragad és kivételesen most a video-t is eltalálták. A kiadvány egyébként két cd-s, a másodikon a Seven dalainak remixelt változatai kaptak helyet.

Issey Miyake Nuit D' Issey

Végre ma eljutottam egy parfümériába, ahol tartottak is ebből a nemrég megjelenő illatkreációból. Az igazság az, hogy nem nagyon izgat már fel egy új Issey illat, mert mind kiköpött L'Eau d'Iseey. Szerencsére az elég hamar világossá vált, hogy ez nem egy kissé variált utángyártott könnyen feledhető vacak lesz. Az igazság az, hogy ha nem tudom mit szaglászok meg nem mondom, hogy Issey-ről van szó. Nem egy tipikus Issey illat, de ez sajnos nem mondható el általában. Ami rögtön eszembe jutott róla, az a Chanel Egoiste Platinum-ja volt, majd beugrott a YSL Kouros-a is. Természetesen a fás jegy miatt ez teljesen más, de ott vannak a balzsamos-fűszeres jegyek amelyek hasonlóvá teszik, viszont emiatt különböznek a tipikus Issey illatoktól. Valóban éjszakai illat ez, és igazából annak állhat ez jól aki eszméletlen magabiztos és tudja mit is akar, igazi hódító illat. A hatóköre szerintem elég széles, a zsebemből éreztem a csík illatát, ja és nagyon tartós is legalább hat órahosszat kitart. Igazából ez egy oldschool illat, nekem a nyolcvanas évek ugranak be róla, és végre nem nyikhajoknak készítették, ez szuper maszkulin. Igazából nagyon tetszik, de még nagyon drága, meg nem hiszem, hogy az én stílusom, minden esetre ezt tuti elhasználnám ha ajándékba kapnám.

A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt

Felix Herngren első filmes svéd rendező nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor Jonas Jonasson világhírű bestseller-jét próbálta adaptálni filmvászonra. A könyv sikeressége hatalmas elvárásokat támaszthatott elé, illetve a cselekmény kesze-kuszasága, a fekete humor megjelenítése mind-mind nehéz feladat elé állította. Egy percre sem kell azonban aggódni, ugyanis Herngren és társai hősiesen állták a sarat, amit ebből az alapanyagból ki lehetett hozni, ők azt véleményem szerint megtették.

Allan Karlsson (Robert Gustafsson) épp a századik életévét tölti be egy idősek otthonában, amikor is úgy dönt, hogy nem hajlandó a halálhoz vezető szürke hétköznapokban elmerülni, így lelécel. Az már az elején kiderül, hogy nem megy simán a helyzet, hiszen egy bűnöző banda bőröndnyi pénze kerül hozzá. Ezzel megkezdődnek a kalamajkák, többen csatlakoznak hozzá és megpróbálnak meglépni a bűnözők elől, akik persze vissza szeretnék kapni a pénzt.

Ez tulajdonképpen a történet vezérfonala, azonban sokkal érdekesebbek voltak főhősünk visszaemlékezései, amelyet a filmkészítők mindig megpróbáltak valamilyen jelenbeli fordulathoz kötni, így az időben történő ugrálások követhetőek voltak. Ezek a visszaemlékezések szolgáltatják leginkább az abszurd humor kedvelőinek az alapanyagot, hiszen ami elénk tárul az egy alternatív történelem. Allan minden sorsfordulós eseménynél ott volt a huszadik században, tehát az ő szemszögéből láthatjuk a történelmi eseményeket. Ott van a spanyol polgárháborúban, barátságot köt Franco tábornokkal, Truman elnökkel. Jelen van az atombomba feltalálásánál nem kis szerepben, Sztálin a Gulagra küldi, Einstein együgyű ikertestvérével együtt fundálják ki a szökést onnan. De Gorbacsow, Ronald Reagan is szerepet kap a történetben, amikor a hidegháború idején éppen kettős ügynökként tevékenykedett. A sort lehetne folytatni.

A jelenbeli események sem maradnak le abszurditásban, gyakorlatilag hangos kacagások közepette lehet fetrengeni a tv előtt a padlón, feltéve ha van kitartása az embernek. Egy idő után ugyanis fárasztóvá kezd válni a dolog, ami azért lehet mert nem lehet mindent belesűríteni ennyi játékidőbe. A két szálon futó események darálódnak, egy percnyi szusz sincs. Ezzel pedig az a baj, hogy hamar érzéketlenné válik az ember rá. Szóval mégsem úgy működik filmen, mint könyvben, hiszen ott a tempót én diktálom.

A másik nagy hibája a filmnek, hogy nem látom hova tart. Allan személyisége konstans, ugyanolyan gyermekként mint felnőttként, vagy aggastyánként. Félelmetes az, amikor leesik a múltbéli sztorik láttán, hogy a jelenbeli Allan is pont olyan "együgyű" mint egykor. Az ég egyadta világon semmit sem változik a személyisége. Egyszerű az életfilozófiája: van ami van és lesz ami lesz. Ergo semmi célja sincsen, csak a bambasága, és egyszerűsége van és kész. Az időskor szintetizáló jellege egy percre sem jelenik meg nála, amely igen csak hiteltelenné teszi figuráját. 

De mit is beszélek, hiszen ez egy vígjáték, és valószínű nem a jellemfejlődés motiválta a készítőket. Terjengőssége ellenére is kitűnő esti szórakozást nyújt, főleg azoknak akik rajonganak az alternatív történelemért, és a Forest Gump-ra sem komolyan tekintenek.

6/10

Tosca - Have Some Fun (FaltyDL remix)

Elég kellemes lett ez a FaltyDl remix, de azt is most látom, hogy az Outta Here kijött. Tessék megint az van, hogy nem is tudom melyiket hallgassam!

En du elsker / Someone You Love

Az En du elsker (2014) a felszínen igen közhelyes, mégis az emberi kapcsolatok egy olyan pontjára tapint rá, amelyet csak benne elmerülve lehet átérezni. Képes emocionális mélységeket elénk tárni, de mintha szándékosan alkalmazná az elidegenítést, oldva ezáltal a drámaiságot.

Pernille Fischer Christensen (Szappanopera, 2006, Egy család, 2010) filmjei akár csak ez, mindig pengeélen táncolnak a felszínesség és a mélység határán. A negyedik filmjénél most már el lehet mondani, hogy az író-rendezőnek talán ez lehet az egyéni stílusa. Kétségtelenül érzelmi oldalról közelíti meg filmjeit és képes nagy mélységek megmutatására, ugyanakkor sokszor alkalmazza a karikatúra szerű ábrázolást. Valamikor a film történetvezetésén, valamikor pedig a szereplők közötti dialógusokon érezzük, hogy felnagyított, sokszor eltúlzott. Ez a fajta láttatás azonban pont azt éri el, hogy sematikussá válik, érezzük a közhelyet. Mégis Christensen-nél van egyfajta egyensúly a kettő között, és pont ettől válnak alkotásai egyedivé, és mégis súlyos alkotások tudnak maradni.

Az En du elsker esetében sincs ez másként. Maga a történet adja, hogy mit fogunk látni, kiszámítható, sablonos felépítésű. Ugyanakkor érezzük benne az érzelmi feszültséget és tudjuk, hogy annak oldódnia kell. A film során azt várjuk mikor, milyen formában történhet ez meg.

A Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2011) által alakított Thomas Jacob egy nemzetközileg elismert énekes-előadóművész a maga Leonard Cohen fizimiskájával, aki hazatér Dániába, hogy legújabb lemezéhez felvegyék a dalokat. Azonban lánya Julie (Birgitte Hjort Sørensen) megjelenik és közli, hogy bizonyos időre el kell tűnnie, meg kell kezdenie a rehabilitációs kezelését, különben a munkahelye kidobja. Az anyja meghalt, barátai nincsenek ezért fiát csak a nagypapájára tudja bízni.

A kényszer és egy váratlan tragédia miatt egyértelművé válik, hogy Thomas és unokája Noa már csak egymásra számíthatnak. Kettejük között csak az a különbség, hogy Thomas-nak felnőtt lévén van választása, Noa viszont ebben a helyzetben kiszolgáltatott. Egy elég sajátos nagypapa-unoka kapcsolat kialakulásának lehetünk szemtanúi, amelybe belesűrűsödnek mindkét fél részéről a múlt elfojtott indulatai. A "mi lett volna ha akkor nem úgy történik" szinte az egész filmre rá telepszik, és megalapozza a dán filmekre jellemző mellkasra ülős feeling-et. A múlt annyira tabu, hogy szinte végig a jelenben tartanak minket, ezáltal azt érezzük, hogy a múlton változtatni nem lehet, viszont így a jövőt alakítani is igen nehéz. Gyakorlatilag az egész film a tanult tehetetlenség minta példája lehetne, de természetesen nem az, mert történetvezetésében ahhoz igen sematikus.

Tehát ez a film is elég két arcú, hozza azt a kettősséget, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Mégsem ez adja a legnagyobb felszínességi faktort, hanem maga a "sztár lét" beemelése a film történetébe. Azzal a húzással, hogy nem egy hétköznapi ember gyötrődését látjuk, gyakorlatilag elidegenít minket a helyzettől ezáltal annak átélése sokszor akadályokba ütközik. Celeb létbe sematizál (százszor láttunk már ilyet), mégis vannak pontok a film folyamán ahol az érzelmek felülkerekednek ezen a sémán, és előtérbe kerülnek. Ezek a pillanatok viszont annyira erősek, hogy összességében pozitív élményt hagynak. Pedig egyszerű eszközöket használ, pl. a csendet (jó kontraszt az éneklés mellett), vagy a gyermeki naivitást.

A filmben gyönyörűek a képek, az operatőri munka egyébként azt a Laust Trier-Mørk-ot dícséri, aki a Vadászat képeiért is felelős volt. Azonban ez a zenei téma lehetett volna máshogyan, mert akárhogy néztem számomra igen gagyinak hatott. A legkevésbé sem Persbrandt és Trine Dyrholm (Csak a szerelem számít, 2012) bájos akcentusával átitatott énekhangjára vágytam, ráadásul maga a fizimiska is erőltetettként hatott. Pedig az a Tina Dico szerezte ezeket a dalokat, akinek idén megjelenő nyolcadik Whispers LP-je komoly kritikai sikereket ért el.

Ambivalens az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely az alapkoncepció megvalósításához kötődik. A celeb léttel mint elidegenítő faktorral nem is lenne problémám, de ezt a színészek énekelnek dolgot talán mégsem kellet volna erőltetni.

6,5/10

Stille hjerte trailer

Hogy én mennyire szeretem a családi drámákat. Bille August új filmje igazi szívet facsaró csemegének tűnik. És végre Paprika Steen újra drámai szerepben!!!!

Susanne Sundfør - Fade Away

Mi van mindenkivel? Multipop korszakot élünk? Új album februárban!

Zola Jesus - Taiga

Zola Jesus sokáig hadi lábon állt az album formátummal. Adott ő ki albumot, de valahogy a EP-kben tudott kiteljesedni, azzal a négy-öt dallal kerek ívet tudott létrehozni. A New Amsterdam EP-től (2009) és az első The Spoils LP-től (2009) már igen messze van, pedig csak cirka öt év telt el. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen mint előadó járja az útját, és új territóriumokat fedez fel. A kezdeti EP-k és az említett The Spoils album a noise felől közelített a leginkább, így nem is csoda, hogy az egyébként is kísérleti elektronikával foglalkozó kiadó karolta fel, a Sacred Bones. Ezek a korongok igen nehéz hallgatni valók voltak, demo szerűek és fájdalmasan nyomasztóak, mégis Zola hangjában és leginkább énekstílusában van valami megbabonázó erő, amely tulajdonképpen stílusok felett álló. A Stridulum EP (2010), majd a Valusia EP (2010) és a kvázi a kettőt egybe gyúró Stridulum II LP (2010) esetében a noise a háttérben maradt, bár hatása tagadhatatlan volt ezekben az anyagokban is, ehelyett inkább a dark wave hatások erősödtek fel. A sokszor David Lynch szerű elnyújtott szinti témák ugyan hasonlóképpen nyomasztották az embert, de valahogy mégis könnyebben csúsztak ezek a korongok mint elődei. A 2011-es Conatus LP-n pedig az érződött, hogy ezt a nyomasztó hangulatot szerette volna oldani, mégpedig úgy, hogy dalszerűbbé varázsolta a track-eket és a csörömpölések helyett dögös dobtémákat dobott be. Akkor azt gondoltam, hogy ez Zola  pop albuma....eddig.

A Mute-nál kijövő Taiga meghallgatása után arra kellett rájöjjek, hogy a Conatus a maga nemében könnyedebb hallgatni való volt, de szerkezete és leginkább mélysége miatt mégsem volt pop album. Az egyértelműen látszik, hogy mostanáig az életmű két végpont között helyezkedik el (az albumokra redukálva). A The Spoils egyértelműen a legelvontabb album volt, a Taiga pedig ennek az elentéte, a leginkább befogadható album. Zola stílusában van egyfajta dark-ság, és ez független az albumjai koncepciójától, ez a Taiga-n is érződik. Azonban itt már nyoma sincs a nyomasztó hangulatnak, olyan mintha ledobta volna a láncait, tehát ez a legfelszabadultabb albuma. Fura ezt mondani az ő esetében, de bizony ez az album eléggé eufórikus. Ehhez hozzájárul a hangszerelés, amely előszeretettel használja a rézfúvósokat és a vonósokat, valamint jellemző a dalokra a refrénjében felpörgetett felépítés is.

Azonban van itt valami amit a sokadik hallgatásra sem tudok megszokni. Amit hallunk az klasszikus értelemben vett pop zene, amelynek a külsőségei pont a belső egyéniséget szorítják háttérbe. Érzem Zola egyedi stílusát a lemezen, de ez a körítés nem bontja azt ki, de nemcsak azt, hanem az album koncepcióját sem. Hiába eufórikusan megrendítő itt-ott a rézfúvós futam, ez a zene egy csöppet sem lesz természetközeli, mert a pop miatt nincs meg az a mélység, amely pl. a Conatus-ban még megvolt. A dalok felépítése végletesen egyszerű, verzé és refrén váltakozásból áll. A dallamok sokszor túl vannak díszítve és a refrének sokszor a dalszövegeikben is közhelyesek, de dallamaikban mindenképpen egyszerűek. A rézfúvósok kiteljesedése a legtöbb esetben közhely szerű. Ritmusvilágában pedig nincs meg az a dögösség mint korábban, tehát ez a zene ilyen értelemben nem fejlődött, nem alakult ezúttal új formába.

Érdekes módon mégis hat mint pop zene, mert azt el kell ismerni, hogy azt elérte Zola, hogy bizonyos dolgok az ember fejében ragadjanak. A Hunger fanfár szerű refrénje, a Hollow vagy az It's Not Over felpörgetett extázisa persze mind emlékezetes a maga módján. A Dangerous Days is egy vállalható sláger, dallamos, dinamikus, optimista. Számomra az album közepén lévő Ego-Lawless-Nail egység mégis a legemlékezetesebb pont, mert a lemez ezen része inkább "art", de sajnos ezekben is többet hajlítgat hangján a kelleténél.

Hiába a dallamosság, slágeresség, és az optimizmus, mert ez az egész az átlagosság szintjére nyomja a lemezt. Nem válik ez a lemez emlékezetessé mert a cukormáz miatt pont Zola egyénisége került a háttérbe.

6/10

Zola Jesus - Go (Blank Sea) Diplo Remix

Atyaég! Ezt a hangzást még Sia-nál úgy ahogy megkajáltam, de ez itt már ritka ciki!

2001 Űrodüsszeia trailer

Angliában újra filmvászonra kerül novemberben. Egyszer jó lenne ezt végre moziban is megnézni. Most is tiszta lúdbőr lettem ahogy a trailer-t megnéztem. Ez a világon a legjobb sci-fi, amely inkább intellektuális mint látványos. Ligeti és Richard Strauss zenéje meg kötelező eleme, főleg a Zarathustra.

Tycho A38 10.18.

Kitűnő program volt a szombat esti Tycho, de igen rövid. Eleve sejthető volt ez, hiszen a szervezők 23:00-ra tették a kezdést (előtte ugyebár St. Vincent volt), aztán az utolsó pillanatban kitették, hogy 23:30-kor fog kezdődni és előtte a szintén Ghostly-s Christopher Willits fogja nyomni. Ezt mondanom sem kell az utolsó pillanatban tudtuk meg, és úgy döntöttünk belefér még egy pohár kézműves sör (egy-két kupica pálinkával) az Élesztő-ben. Végül is jól tartottuk magunkat mert odaértünk és irtó mázlink volt, mert valahogy előre keveredtünk, mögöttünk pedig kígyózó sor állt. Kellő zsibbadtságomat tudomásul vettem, és örömmel konstatáltam, hogy így nincs tengeribetegségem. Egyébként Christopher Willits egy beetetés volt, mert az első száz jegyvásárló mehetett be rá, úgyhogy kitűnő döntés volt a happening előtti melegítés.

Tycho pontos volt és kellő ambientes felvezetés után bele is csapott a lecsóba. Az érdekes az volt, hogy én valamiféle dj szett szerűségre számítottam, de meglepetésemre egy kis csapattal állt a színpadra. Ő rögtön a kütyügép mögé lépett, aztán jött egy dobos, akit én nőnek néztem de a többiek szerint férfi volt, és volt még egy gitáros is. Szóval ez mégiscsak egy koncert lett, aminek nagyon örültem. Többnyire az Awake-ről és a Dive-ról szóltak a dalok és nagyon szép ívet írt le a setlist. Az eleje merengősebb volt, és egyre forróbb lett a hangulat, szerepet kapott a Spectre, az L, a Dye és a See is az új albumról. A furcsa inkább az volt, hogy nem akartam elhinni, hogy egy élő show-t látok, ugyanis gyakorlatilag úgy szóltak a dalok mint a cd-ken. Sokszor csak néztem a dobost valóban ő püföli e a dobokat, de azt kell mondjam nem volt kamu. A zenészek igencsak odatették magukat, csak lehetett volna valami élő "varázs". Aztán egyszer csak sötét és elköszön, igencsak felment a pumpa, ugyanis kb egy és negyed órát nyomtak csak le. Mondjuk persze tudtam, hogy lesz encore, ugyanis két aduászt még nem adott ki. Ebbe szerencsére tett egy csavart, ugyanis az Awake először egy remix-ben szólalt meg, beszéltük is utána, hogy ez a Com Truise remix volt, vagy legalábbis nagyon hasonlított rá. Mondjuk más remix-ét nem tudom, hogy tudta kikütyüzni, amennyiben mégis az volt, ez volt a "playback" része a dolognak. Aztán megszólalt eredeti változatban az Awake hatalmas ováció közepette, ekkorra már tényleg dancing hangulat uralkodott. És a végén jött a Montana, már kezdtem azt hinni, hogy pont ez fog lemaradni. Ekkorra szerintem már mindenki érezte a vesztét, és még az előttem álló ötvenes hosszú hajú junkie is táncra perdült, nagyon felpörgött a végére az esemény.

Egyébként nagyon jó volt az akusztika, egyedül a Montana alatt éreztem egy kis torzulást már, valami történhetett az első leállás alatt. A vizuál gyakorlatilag végig a naplementés tengerpartos koncepciót követte, némi See video-s áthajlásokkal.

Nem bántam meg, hogy elmentem mert eszméletlen hangulatot tudott teremteni ez az ürge (aki egyébként igen csak magasra nőtt). Ugyan azt a véleményemet még mindig tartom, hogy az Awake mint album nem igazán erős, de mégis működnek ezek a dalok és itt szerencsére nem kellett album koncepcióba gyúrni őket.

Ja és a végén még egy közös fotó is készült Tycho-val és a barátaimmal, amelyet még mindig várok Brigu!

Csak addig tököltünk, hogy a jegyeket már nem írta alá. Viszont meglepő volt mennyien dedikáltatták a vinyl-jüket, nem is gondoltam, hogy ennyi ember kíváncsi lesz erre az eseményre. Szóval még több ilyet, mert ezek is azok közé az élmények közé sorakoznak, amelyet már soha senki el nem vehet tőlem.

Flying Lotus - You're Dead

Lassan meg kell állapítsam, hogy a Warp kiadó is garancia a jó zenére. Ugyan FlyLo-nak az anyakiadónak számító Brainfeeder-rel sem szakadt meg a kapcsolata, és mi tagadás zenéje még inkább az utólag említett kiadó profiljába illik bele. Mindenesetre a Warp egy jó húzás volt anno, mert így hype alakulhatott ki a jelenség körül, és azóta fogalom Flying Lotus neve.

A 2010-es Cosmogramma volt az első szélesebb körbe eljutó anyag, amelynek kritikai sikere is hatalmas volt. Majd a 2012-es Until The Quiet Comes vissza vett a tempón, de szerencsére ez csak a ritmusokban érződött, ugyanis az említett anyag az év legjobb albumai között is helyet kapott, és nem csak nálam, hanem a kritikai összesítésekben is. Az Until The Quiet Comes egy merengős, letisztult, stílusok felett álló album, amely közben klasszikussá is érett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy számos előadó merít a FlyLo-s receptből. Az elektronikus zenei szcénában tehát egy ikon születésének lehettünk fültanúi, azonban az évek múlásával általában el szokott fogyni a nafta, és a rajongói zenekészítés felé mozdul el a súlypont. Jelzem, a You're Dead esetében szerencsére még nem itt tartunk, sőt!

Annyi bizonyos, hogy nem kaptunk még egy Quiet-et, de tulajdonképpen semmi olyat amit eddig hallhattunk tőle. Bevallom valóban erős ez a mondat, hiszen az első taktusokból le lehet vágni, hogy ez Flying Lotus, tehát minden van itt ami eddig, de valahogy mégsem úgy mint eddig. A Cosmogramma-ig tulajdonképpen a gépi ritmusokon volt a hangsúly, a püffögő-kattogó wonky volt a "FlyLo style". Ezután a tempó lelassult és hirtelen egy chill-trip közepén találtuk magunkat, amelybe nagyon jó volt elmerülni. A jazz hatása mindig is érződött, minden egyes albumon, hol erősebben, hol gyengébben.

A You're Dead igen erős jazz-es hatással rendelkezik, talán még ez sohasem volt ennyire direkt. Ez véleményem szerint köszönhető annak, hogy a súlypontok eltolódtak az elektro-akusztika felé. Ezen az albumon előtérbe kerültek az élőben feljátszott ritmusok, fúvósok, vonósok, emiatt eddig ez a legorganikusabb lemeze FlyLo-nak. Azonban nem kell várni andalítóan simogató jazz melódiákat, ugyanis jelen esetben az improvizatív jelleg az erős. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen Herbie Hancock is segédkezett a lemezen, sőt a Tesla és a Moments of Hesitation társszerzője is. Az improvizatív jazz tehát elég hangsúlyos a lemezen, és hiába az ami, egy percig nem kérdés, hogy amit hallok az Flying Lotus. A zaklatottság, a dallamívek, a track-ek felépítése és hosszúsága mind ezt bizonyítja. Ráadásul a kevésbé akusztikus track-eken is érződik sokszor az improvizatív jelleg, ebből adódóan ennyire laissez faire még sohasem volt egy album sem tőle. Ennek természetesen lehet hátránya, hogy szétesik, de jelen esetben nem ez történik. Hiába van dalokra tagolva a lemez nincs értelme dalonként értelmezni. Egységben kell hallgatni, mert csak is így van íve és így tud kibontakozni, így tudja konceptualitását megmutatni. Amennyiben így hallgatjuk a lemezt, úgy cseppet sem zavaró az átlag kettő perc track hosszúság átlag.

Érdekes a klasszikus hip-hop beemelése a lemez hangzásvilágába, már csak azért is mert akárhogy is nézzük ez a zene egyfajta absztrakt hip-hop. Az Mc-zés természetesen ezen az absztraktságon szelidít, mégsem válik klasszikus hip-hop-pá, sőt. A Captain Murphy és Snoop Dogg által ledarált Dead Man's Tetris annyira gagyi, hogy első hallásra kiüti a biztosítékot. Ráadásul mainstream díszitéseket (pisztoly lövés) használ, de mégis működik mert valami nem stimmel vele. Végül rájövünk, hogy ez valami karikatúraszerűség lehet. A másik ilyen jellegű track a zseniális The Boys Who Died in Their Sleep, amelyben Captain Murphy valami kínlódó síró hangon szanaszét torzítva próbál énekelni, majd expressz gyorsasággal végig darálja a szöveget. Eszméletlen hatásos ez a dal, mindig kiráz tőle a hideg amikor meghallom. De ott van még a Never Gonna Catch Me is, a végén az őrület óriási.

Természetesen újra találkozhatunk régi ismerősökkel: Thundercat-tel és Niki Randa-val. Azonban ezúttal sem Thom York, sem Laura Darlington nem közreműködik a lemezen.

Ezek a közreműködős track-ek viszont most abban nagyon hasonlóak, hogy a közreműködő egyéniségére kevésbé épít. Valahogy a hang belesimul a zenébe, nem díszíti azt, hanem kiegészíti. Éppen ezért a legtöbb közreműködős dal olyan mintha hangmintákból lenne összevágva, szinte szövege sincs sokszor, vagy minimális. Az Angel Deradoorian-nal felvett Siren Song a legjobb példa erre a szanaszét szaggatott lalalázásával. De a Niki Randa-s  Your Potential/The Beyond esetében sem kell valami szokásos balladácskára számítani.

A You're Dead egy konceptalbum, amely a szerző halálhoz való viszonyát reprezentálja. Hangulatra meglehetősen heterogén, tehát ugyanúgy itt is jelen van a szorongás, a lázadás, az elfogadás és az üdvözülés is. Alapvetően azonban elmondható, hogy a korong optimista. A szerzőnél is ott van a veszteség, de nem ezen van a hangsúly. Az ő olvasatában a halál nem végállomás, hanem a kezdet. Ezt érzem én az igen ambivalens című Cold Dead eufóriájában is.

Az album kaotikus, mint egyébként a halálról való gondolkodásunk is. Mégis eljut egy kezdeti szorongató patetikusságból egy andalító megnyugvásba. Zeneileg eddig ugyancsak ez a legösszetettebb album, ahol a hangsúly az improvizáción van, ezáltal tovább építve a FlyLo-s hangzást. Az ív még mindig felfelé tart, újabbnál újabb és jobbnál jobb ötletekkel. Nehéz hallgatni való, muszáj érteni, hogy tetszést váltson ki. Ez akár lehet negatívum, mint akár az is, hogy külön-külön a daloknak nincs létjogosultsága. Mindezek mellett az év legjobbjai között ott a helye.

8/10

Zola Jesus - Dangerous Days Maps Remix

Ez a Maps mix nagyon kellemes, és az album is kezd lassan beállni. Bár igen ambivalens még mindig, mert ugyan imádom a megrendítő hangzást, de ebben a mézes mázban ez igen hatásvadászként hat.

Melody's Echo Chamber - Shirim

Hát az elején lelombozó, de aztán valami nagyon jól alakul a ritmus. Lehet várós az új album!!!

Dorian Concept - Draft Culture video

Jajj! Nagyon kezdek kiégni a pop zenéktől, úgyhogy ez kitűnő felüdülés számomra!

Bonobo - Flaslight

Szóval eléggé úgy szól mint a tipikus Bonobo, de van valami bája ami túlmutat a "vásáriságon". Egyébként új EP a láthatáron, amelynek Flashlight lesz a címe.

White Adventure

Caribou - Our Love

Dan Snaith pályafutását a 2007-es Andorra óta követem nyomon. Az IDM és a neopsychedelia mestere ugyan már az említett kiadvány előtt is jelentetett meg albumokat. Kezdetben Manitoba, majd a 2005-ös The Milk of Human Kindness album óta Caribou név alatt. Matematikusunk ugyanis szereti az alteregókat. A Manitoba nevet ugyan jogi procedúra miatt változtatta meg, de később meghasadt egy Daphni "én"-re is, amely az inkább klubos, táncolható énjét takarja. Jómagam egyértelműen Caribou-t szeretem a leginkább, mert úgy érzem, hogy az elektronikát ebben az alteregojában tudta leginkább a saját képére formálni. Van itt minden koherens egységben: shoegaze, indie-elektronika, krautrock, chillwave. Azonban van egyfajta egyensúly, amit csak ő képes megteremteni, amitől a hangzás Caribou-ssá válik. Ennek kitűnő mesterpéldája a hatvanas évek Beatles korszakát megidéző Andorra, vagy a 2010-ben a kilencvenes évek rave hangzását újra felfedező Swim. Mi jöhet ezután?

Az Our Love egy eufórikus költemény a maga negyven percével. Egyértelműen Caribou, de tagadhatatlan a Daphni alterego erős hatása az anyagra. A klubhangzás nagyon erős a lemezen, és újra a kilencvenes évek ugranak be a különböző megoldások hallatán. Néha egyébként az volt az érzésem, hogy Cut Copy-t hallgatok, valahogy eképpen idézi ezúttal a kilencvenes éveket. A dalok hangszerelése igen minimalista, a legtöbb esetben nem is nagyon tér el a főcsapástól. Persze vannak kivételek, ugyanis a címadó Our Love az alaptémát zseniálisan variálgatja hét percen keresztül. Van egy fajta jellegzetesség a zenéjében, amelyet én nagyon kedvelek: fokozatosan építkező és gyakran shoegaze-esen kiteljesedő dallamvilág. Egyszerűen fogalmazva ez egyfajta Caribou-s "megőrülés". Ez gyakran jelenik meg a dalok közepénél, később fokozatos levezetés következik, de az is gyakori, hogy a dal végén van egy ilyen eufórikus őrület. Ezt a fajta építkezését nagyon kedvelem, az Our Love azonban változtatott a recepten, vagyis igazából ott van az, csak már nem hangsúlyos. A Can't Do Without You-ban még erősen érződik ez a fajta építkezés, de sajnos a többi dalban ez már nem kap hangsúlyt. Ott van az a Back Home-ban is, csak nincs szépen kibontva, nem hagy kellő időt élvezetére, helyette más zenei témát emel be, de nekem így hiányérzetem marad. A Silver hömpölygő menetelése egyértelműen hatásos, jól felépített indie pop dal. A Dive és a Julia Brightly-s két perces szösszenetekkel nem tudok mit kezdeni, semmit sem bont ki bennük, a Julia monoton ismétlődése pedig kifejezetten irritáló. A Mars-ot pedig egyszerűen nem értem, mármint azt, hogy miért kell Four Tet-es hangzást beemelni a lemezre, miközben a Caribou-s recept az tökéletes.

Csalódott vagyok azért mert klubos irányba ment el a hangzás, ezáltal kevésbé komplex szemben az elődjeivel. A Daphni hatás tagadhatatlan, azonban amennyire ezt Caribou-s köntösbe lehetett öltöztetni az itt végül is megvalósításra került. Azonban számomra nem érdekes ez az irány, ugyanis ebből a fajta zenéből Dunát lehet rekeszteni. Így kaptunk egy átlagos retrós klublemezt, amelynek azok a pillanatok a fénypontjai, amelyek emlékeztetnek a Caribou-s aranykorra.

6/10

Best Albums 1990

A legtöbbet egészben persze utólag ismertem meg és jó párat újra már nem venném elő. Ezek a borítók is nagy klasszikusok, mind nagyon egyedi. Az elejére kerültek a még mindig szívesen elővett lemezek. A Violator, az Enigma, INXS, Lisa Stansfield örök klasszikusok nálam.

Caribou - Our Love video

Úgy látom egyetlen vagyok e földön, aki nem érti eme album körüli hype-ot. Oké, szódával elmegy de itt már majdhogynem 9-esekkel dobálóznak a kritikusok, mintha nem ordítana a különbség az előzőekhez képest. Már elnézést, de nekem inkább uncsi!

Punish, Honey

Nem tudom elhinni, hogy még mindig tudok pofont kapni az élettől. Pedig megfogadtam, hogy a "változtathatatlan tulajdonságomat" érintő bármilyen intrikákat figyelmen kívül fogom hagyni. Tulajdonképpen nem is az zavar, hogy van még olyan a földön aki ezen rágódni tud, hanem a mérhetetlen rosszindulat, amelynek az okára máig nem bírtam rájönni, és igazából meg nem is érdekel. Nyilván az ember érzi kivel nincs egy hullámhosszon és egy idő után az is világossá válik, hogy kitől kell két lépésnyi távolságot tartani. Azt sem tagadom, hogy mérhetetlen ellenérzés alakult ki az illető iránt az elmúlt évek alatt, de én sohasem nyilvánítottam ezt ki senkinek, nem kürtöltem szét a faszságait. Már azt is megszoktam, hogy folyamatosan próbálgatja az illető a határait velem szemben, rendszeresen okoz bosszúságot, az agyamra megy, de én hülye az ő szintjére sohasem süllyedtem. Igen biztos ez volt a baj, velem nem tudott mit kezdeni. Mégsem gondoltam volna, hogy távozása előtt egyébként általa vélelmezett, személyemet érintő bizalmas információt fog szétkürtölni. Ez akkora övön aluli genyóság, hogy fáj. Egyszerűen ordítani tudnék a dühtől, nem az információ miatt, azt már magamban ezer éve elrendeztem, hanem ettől a "kedves" gesztustól. Mégis jó ember ismerő lehetek, hiszen az elejétől a bögyömben volt az illető, mégis mindig elvakít a naívság és ilyenkor baromira pofára tudok esni. Tulajdonképpen még azt sem tudom mondani, hogy csalódtam benne, mert nem csalódtam. Pont ezt lehetett tőle várni. Egyre nehezebben megy hinni az emberekben, de a mellékelt példa mutatja, hogy még próbálkozok, aminek pofon a vége. Atyaég meddig mehet ez még így? Már nagyon unom!

Best Videos 1990

Ahogy elnézem ezt elég sok erotikus töltöttségű video sikerült be ide. Hát igen, édes prepubertás, szabályszerűen éjjel vadásztunk a Justify My Love-ra. De szerettem akkoriban a "mindenki táncol" videókat is. Janet Jackson video-it gyakorlatilag egytől egyig be lehetett volna tenni ide, de valamiért számomra ebből az évből ez a legkedvesebb. Az Enigma mániám is ezzel a video-val kezdődött, örök klasszikus, szinte még mindig tudom melyik kép követi a másikat annyira belém égett. Ebben az évben egyébként alternatív fronton is nagyon kiemelkedő video-k születtek, de ez végül is a kilencvenes évek elejére egyébként is elmondható.

Lisa Stansfield - So Be It video

Most látom, hogy ez a dal is kapott egy video-t a Carry On után. Csak azt sajnálom, hogy már Lisának sincsenek kimagasló videói, pedig a kilencvenes években micsoda videók voltak azok (mondjuk a Never Gonna Give You Up)!

Mogwai - Teenage Exorcists

Ezzel a koncentráltsággal és rövidséggel nem csoda, hogy nem került fel a patetikus Rave Tapes-re. Azért ez sem rossz dal, de jómagam a Mogwai elvont oldalát kedvelem jobban. Egyébként ezt hallgatva tiszta New Order (enyhe túlzással).

Iamamiwhoami - thin; chasing kites video

Talán a Chasing oké, egy kicsit tartok ettől a Blue albumtól. Még abban reménykedem, hogy talán egyben hallgatva maradandóbbak ezek a dalok, de eddig nem így néz ki.

Vessel - Punish, Honey

Vannak tipikusan olyan albumok, amelyhez mérhetetlen türelem szükségeltetik mert csak úgy mutatják meg igazi arcukat. A bristol-i Sebastian Gainsborough-nek ez már a második kiadványa, az első Order of Noise címmel 2012-ben jelent meg és az adott évben a legjobb techno dolog volt. A Punish, Honey gyökeresen nem kanyarodik el az iránytól, viszont az apróságokban igen, így teljesen újszerű hangzást kaptunk ezúttal.

Kezdem azzal, hogy amit itt hallunk az a legkevésbé laptopzene. Gainsborough saját maga készítette a hangszereket, amelyek megszólalnak a track-ekben, méghozzá nem éppen szokványos alapanyagokból. Fémhulladékból, régi bicikliből kreált dobokat és gitárokat. A hangzás éppen ezért igen organikus. Visszatérvén az Order of Noise-ra, az egyértelműen a lélek utazását szimbolizálta, a Punish, Honey pedig a testről szól, a testiség került a középpontba. 

Maga a cím egyfajta szadomazochizmust képvisel, így a lemez is két végpont között vergődik: a kín és a gyönyör között. Elég a borítót kellően megvizsgálni, szinte képtelenség eldönteni, hogy a kéj vagy a szenvedés sugárzik róla. Voltaképpen az album is ilyen, ugyanis a dark noise-ból adódóan igen nehéz befogadni az anyagot, ugyanakkor többszöri hallgatásra kinyílik, és az apróságok megszínesítik az egészet, egyszersmind a kezdeti kín, gyönyörré avanzsál. A fémes hangzás nagyon hangsúlyos a lemezen és ezafajta industrial hangzás a maga lüktetésével reprezentálja az emberi testet, a szívdobogást, a vérkeringést. Akármilyen überrideg az album, ezáltal mégis emberközeli, bár annak inkább az ösztönös részére ható. Végeredményében pont ezért ez egy természetközeli lemez, amely a természet vadságát hangsúlyozza, és végül a kör így bezárul, hiszen a természet kegyetlen a maga törvényszerűségével, de közben csoda szép is. Érdekes, ahogy az angol folk is beszivárog a hangzásba, építvén annak organikusságát és ezáltal hangsúlyozza a természethez való közelséget. Ez a jelenség egyébként jól működött Forest Swords Engravings-ében is, de itt a noise-zal, az industrial-al és a techno-val karakterisztikusabb egységet képez. Akármilyen atipikusan organikus a hangszerelés, ez ettől még egy elektronikus zene. Ugyan arról lehetne vitatkozni, hogy maga az elektronikus zene fejlődik e még manapság. Véleményem szerint nem fejlődésről, hanem a kapott alapanyagból történő újravariálásáról beszélhetünk manapság. A Punish, Honey-ról gyakran eszünkbe juthat a DM Constructing Time Again-je, vagy a Nine Inch Nails, vagy a szintén Tri-Angle-ös WIFE What's Between-je, de az alapanyagot olyan mesteri szinten megkeverte és olyan rendhagyó módon, hogy valóban egyedi hangzásvilágot tudott teremteni. Ez az egyediség pedig tagadhatatlan, még akkor is, ha valaki többszöri hallgatásra sem találja meg a lelket benne. Már nagyon régen hallhattunk ennyire (nem tudok rá jobb szót) érdekeset. Az album kilenc track-ből áll és mindössze negyven perces, kínból sok de gyönyörből kevés. Az egyensúly tehát tökéletesen el van találva. A fémes-folkos lassan döcögő Drowned Water and Light a maga csikorgó effektjeivel és ismétlődő jellegével a leghidegrázósabb track a lemezen. Az Anima monoton techno-ja kis túlzással a LaTour Blue-ja óta a legeltaláltabb. Az album legnagyobb erénye, hogy a noise-os effektek harmóniává állnak össze, amelyhez türelem szükséges, de a végeredmény nagyon megéri.

8/10

Flying Lotus - Never Catch Me feat. Kendrick Lamar video

FlyLo-nak imádom a videóit, és ez sem olyan morbid mint amilyennek tűnik. Ismét jól összerakott vizuál, és a dalt is kezdem megkedvelni, főleg a végén a tipikus FlyLo-s őrületet.

Les Sins - Bother video

Érdekes, ezt amikor csak meg lehetett hallgatni, akkor le se tojtam. Így videóval viszont ráéreztem az ízére.

Beacon - Fault Lines

Kitűnő remix-et készítettek Tycho See-jéhez. Most pedig itt van az új dal, ami egy cseppet összetettebb mint bármi amit hallottunk tőlük a tavalyi lp-ről. December elején pedig egy új ep-vel állnak elő, aminek L1 lesz a címe.

Megöltem anyámat / J'ai tué ma mére

Arra is rengeteg idő ment rá, hogy neki kezdjek egy Xavier Dolan-nek. Mindezt azért írom, mert valahol sejteni lehetett, hogy ez a fiatal multitalentum a szívemből beszél. Filmjeinek témája is mind olyan, amihez erő kell, nem szombat esti kikapcsolódás. Szóval így álltam neki a most huszonöt éves rendező első, 2009-es filmjéhez.

Anya-gyermek kapcsolat, abból is diszharmonikus, kemény. Mégis többször érzékelteti az alkotó, hogy ez valami ősi kapcsolat, akármilyen is, valami "érthetetlen" ragaszkodás akkor is van ha egyébként nem felhőtlen a kapcsolat. Ebből adódóan elég bipoláris jelen esetben a viszonyulás, hiszen a szeretet-gyűlölet intervallumán hullámzik végig a főhős. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy nem menthetetlen a helyzet, sohasem fordul az érdektelenség irányába, tehát a végkifejlet sejthető. Viszonylag még arra is kapunk valami válaszféleséget, hogy miért is alakult ki ez a helyzet, és az is egyértelmű, hogy nincs konkrét hunyó miatta. 

A történetet Hubert (Xavier Dolan) szemszögéből látjuk, ettől függetlenül az édesanya érzelmi vívódásaira is nagy hangsúlyt fektettek. Külön tetszett, hogy az egész történet nem a homoszexualitásra lett kiélezve, helyesebben nem a szexualitásra, tehát jelen esetben végre nem száműzték ösztön szintre a jelenséget. A coming out kérdése itt is megjelenik, és sajnos sokkal életszagúbb ez a forma, amit itt látunk.

Egyébként többször elgondolkodtam a film alatt, hogy egy ilyen konfliktusnak sokszor csak az az alapja, hogy a felek nem beszélgetnek egymással. Beszélnek persze, de mindenki mondja a magáét. Egy kis értő figyelemmel az esetek többsége orvosolható lenne, és elkerülhetőek lennének a szívbemarkoló "mi lenne ha nem lennék" dialógusok.

A történet tetszett, a rendezés és az operatőri munka is rendben volt. Mégis a dialógusok számomra sokszor túljátszottnak tűntek. Érzelmileg a szituációk nem voltak hozzá kellően túltöltve. Nem tűnt hitelesnek a sokszor hisztériába csapó veszekedés, még akkor sem, ha jelen esetben egy kamasz művelte azt. Sajnos ez nagyon zavaró az egész filmen keresztül. Ennek már csak azért sem volt létjogosultsága, mert semmi jele nem volt annak, hogy főhősünk megzizzent a feszkó miatt. Lehet ez még Dolan tapasztalatlanságának a terméke, de fiatal kora ellenére a művészi kifejezést és a megvalósítást kitűnő egyensúlyba tudta hozni. A filmbe belerakta a lelkét, és ez végig érződik rajta. Egy kicsit azt is el szeretném hinni, hogy voltaképpen ez az egész róla szólt.

7/10

Les Sins - Why feat. Nate Salman

Jé, ez meg Chaz Bundick aka Toro Y Moi új alterego-ja! Ha hinni lehet az írásoknak a november 4-én megjelenő Michael lp egy igen csak tánczene központú kiadvány lesz. Azért az Anything in Return is kacérkodott már a jó ízlésű vokális house-sal, amely kellemes vérfrissítésként hatott akkor. Valami ilyesmire fog most ráállni? Meglátjuk!