Dan Snaith pályafutását a 2007-es Andorra óta követem nyomon. Az IDM és a neopsychedelia mestere ugyan már az említett kiadvány előtt is jelentetett meg albumokat. Kezdetben Manitoba, majd a 2005-ös The Milk of Human Kindness album óta Caribou név alatt. Matematikusunk ugyanis szereti az alteregókat. A Manitoba nevet ugyan jogi procedúra miatt változtatta meg, de később meghasadt egy Daphni "én"-re is, amely az inkább klubos, táncolható énjét takarja. Jómagam egyértelműen Caribou-t szeretem a leginkább, mert úgy érzem, hogy az elektronikát ebben az alteregojában tudta leginkább a saját képére formálni. Van itt minden koherens egységben: shoegaze, indie-elektronika, krautrock, chillwave. Azonban van egyfajta egyensúly, amit csak ő képes megteremteni, amitől a hangzás Caribou-ssá válik. Ennek kitűnő mesterpéldája a hatvanas évek Beatles korszakát megidéző Andorra, vagy a 2010-ben a kilencvenes évek rave hangzását újra felfedező Swim. Mi jöhet ezután?
Az Our Love egy eufórikus költemény a maga negyven percével. Egyértelműen Caribou, de tagadhatatlan a Daphni alterego erős hatása az anyagra. A klubhangzás nagyon erős a lemezen, és újra a kilencvenes évek ugranak be a különböző megoldások hallatán. Néha egyébként az volt az érzésem, hogy Cut Copy-t hallgatok, valahogy eképpen idézi ezúttal a kilencvenes éveket. A dalok hangszerelése igen minimalista, a legtöbb esetben nem is nagyon tér el a főcsapástól. Persze vannak kivételek, ugyanis a címadó Our Love az alaptémát zseniálisan variálgatja hét percen keresztül. Van egy fajta jellegzetesség a zenéjében, amelyet én nagyon kedvelek: fokozatosan építkező és gyakran shoegaze-esen kiteljesedő dallamvilág. Egyszerűen fogalmazva ez egyfajta Caribou-s "megőrülés". Ez gyakran jelenik meg a dalok közepénél, később fokozatos levezetés következik, de az is gyakori, hogy a dal végén van egy ilyen eufórikus őrület. Ezt a fajta építkezését nagyon kedvelem, az Our Love azonban változtatott a recepten, vagyis igazából ott van az, csak már nem hangsúlyos. A Can't Do Without You-ban még erősen érződik ez a fajta építkezés, de sajnos a többi dalban ez már nem kap hangsúlyt. Ott van az a Back Home-ban is, csak nincs szépen kibontva, nem hagy kellő időt élvezetére, helyette más zenei témát emel be, de nekem így hiányérzetem marad. A Silver hömpölygő menetelése egyértelműen hatásos, jól felépített indie pop dal. A Dive és a Julia Brightly-s két perces szösszenetekkel nem tudok mit kezdeni, semmit sem bont ki bennük, a Julia monoton ismétlődése pedig kifejezetten irritáló. A Mars-ot pedig egyszerűen nem értem, mármint azt, hogy miért kell Four Tet-es hangzást beemelni a lemezre, miközben a Caribou-s recept az tökéletes.
Csalódott vagyok azért mert klubos irányba ment el a hangzás, ezáltal kevésbé komplex szemben az elődjeivel. A Daphni hatás tagadhatatlan, azonban amennyire ezt Caribou-s köntösbe lehetett öltöztetni az itt végül is megvalósításra került. Azonban számomra nem érdekes ez az irány, ugyanis ebből a fajta zenéből Dunát lehet rekeszteni. Így kaptunk egy átlagos retrós klublemezt, amelynek azok a pillanatok a fénypontjai, amelyek emlékeztetnek a Caribou-s aranykorra.
6/10
Fura, én nem érzem a klubos hatást az albumban, nekem inkább minimál, meg elszállós zene. A címadó az tényleg dance, de olyanból kevés van. A 2 perces számok amúgy csak ilyen kis hangulat szösszenetek, azokkal igazán nem is kell kezdeni semmit. :)
VálaszTörlésAzt tudtad, hogy Four Tet is közreműködött az albumon? :)
Nem tudtam, pedig már biztos a hatszázadik kritikán is felhúztam magam. Kezdek távolodni a zenéjétől, már nem igazán fog meg, mint ahogy Four Tet sem :(
VálaszTörlésTe meg milyen verziót töltöttél le? :) Az albumon nincs is 7 perces szám, az Our Love csak 5:34. ;)
VálaszTörléshttp://www.discogs.com/Caribou-Our-Love/release/6163019