Lassan meg kell állapítsam, hogy a Warp kiadó is garancia a jó zenére. Ugyan FlyLo-nak az anyakiadónak számító Brainfeeder-rel sem szakadt meg a kapcsolata, és mi tagadás zenéje még inkább az utólag említett kiadó profiljába illik bele. Mindenesetre a Warp egy jó húzás volt anno, mert így hype alakulhatott ki a jelenség körül, és azóta fogalom Flying Lotus neve.
A 2010-es Cosmogramma volt az első szélesebb körbe eljutó anyag, amelynek kritikai sikere is hatalmas volt. Majd a 2012-es Until The Quiet Comes vissza vett a tempón, de szerencsére ez csak a ritmusokban érződött, ugyanis az említett anyag az év legjobb albumai között is helyet kapott, és nem csak nálam, hanem a kritikai összesítésekben is. Az Until The Quiet Comes egy merengős, letisztult, stílusok felett álló album, amely közben klasszikussá is érett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy számos előadó merít a FlyLo-s receptből. Az elektronikus zenei szcénában tehát egy ikon születésének lehettünk fültanúi, azonban az évek múlásával általában el szokott fogyni a nafta, és a rajongói zenekészítés felé mozdul el a súlypont. Jelzem, a You're Dead esetében szerencsére még nem itt tartunk, sőt!
Annyi bizonyos, hogy nem kaptunk még egy Quiet-et, de tulajdonképpen semmi olyat amit eddig hallhattunk tőle. Bevallom valóban erős ez a mondat, hiszen az első taktusokból le lehet vágni, hogy ez Flying Lotus, tehát minden van itt ami eddig, de valahogy mégsem úgy mint eddig. A Cosmogramma-ig tulajdonképpen a gépi ritmusokon volt a hangsúly, a püffögő-kattogó wonky volt a "FlyLo style". Ezután a tempó lelassult és hirtelen egy chill-trip közepén találtuk magunkat, amelybe nagyon jó volt elmerülni. A jazz hatása mindig is érződött, minden egyes albumon, hol erősebben, hol gyengébben.
A You're Dead igen erős jazz-es hatással rendelkezik, talán még ez sohasem volt ennyire direkt. Ez véleményem szerint köszönhető annak, hogy a súlypontok eltolódtak az elektro-akusztika felé. Ezen az albumon előtérbe kerültek az élőben feljátszott ritmusok, fúvósok, vonósok, emiatt eddig ez a legorganikusabb lemeze FlyLo-nak. Azonban nem kell várni andalítóan simogató jazz melódiákat, ugyanis jelen esetben az improvizatív jelleg az erős. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen Herbie Hancock is segédkezett a lemezen, sőt a Tesla és a Moments of Hesitation társszerzője is. Az improvizatív jazz tehát elég hangsúlyos a lemezen, és hiába az ami, egy percig nem kérdés, hogy amit hallok az Flying Lotus. A zaklatottság, a dallamívek, a track-ek felépítése és hosszúsága mind ezt bizonyítja. Ráadásul a kevésbé akusztikus track-eken is érződik sokszor az improvizatív jelleg, ebből adódóan ennyire laissez faire még sohasem volt egy album sem tőle. Ennek természetesen lehet hátránya, hogy szétesik, de jelen esetben nem ez történik. Hiába van dalokra tagolva a lemez nincs értelme dalonként értelmezni. Egységben kell hallgatni, mert csak is így van íve és így tud kibontakozni, így tudja konceptualitását megmutatni. Amennyiben így hallgatjuk a lemezt, úgy cseppet sem zavaró az átlag kettő perc track hosszúság átlag.
Érdekes a klasszikus hip-hop beemelése a lemez hangzásvilágába, már csak azért is mert akárhogy is nézzük ez a zene egyfajta absztrakt hip-hop. Az Mc-zés természetesen ezen az absztraktságon szelidít, mégsem válik klasszikus hip-hop-pá, sőt. A Captain Murphy és Snoop Dogg által ledarált Dead Man's Tetris annyira gagyi, hogy első hallásra kiüti a biztosítékot. Ráadásul mainstream díszitéseket (pisztoly lövés) használ, de mégis működik mert valami nem stimmel vele. Végül rájövünk, hogy ez valami karikatúraszerűség lehet. A másik ilyen jellegű track a zseniális The Boys Who Died in Their Sleep, amelyben Captain Murphy valami kínlódó síró hangon szanaszét torzítva próbál énekelni, majd expressz gyorsasággal végig darálja a szöveget. Eszméletlen hatásos ez a dal, mindig kiráz tőle a hideg amikor meghallom. De ott van még a Never Gonna Catch Me is, a végén az őrület óriási.
Természetesen újra találkozhatunk régi ismerősökkel: Thundercat-tel és Niki Randa-val. Azonban ezúttal sem Thom York, sem Laura Darlington nem közreműködik a lemezen.
Ezek a közreműködős track-ek viszont most abban nagyon hasonlóak, hogy a közreműködő egyéniségére kevésbé épít. Valahogy a hang belesimul a zenébe, nem díszíti azt, hanem kiegészíti. Éppen ezért a legtöbb közreműködős dal olyan mintha hangmintákból lenne összevágva, szinte szövege sincs sokszor, vagy minimális. Az Angel Deradoorian-nal felvett Siren Song a legjobb példa erre a szanaszét szaggatott lalalázásával. De a Niki Randa-s Your Potential/The Beyond esetében sem kell valami szokásos balladácskára számítani.
A You're Dead egy konceptalbum, amely a szerző halálhoz való viszonyát reprezentálja. Hangulatra meglehetősen heterogén, tehát ugyanúgy itt is jelen van a szorongás, a lázadás, az elfogadás és az üdvözülés is. Alapvetően azonban elmondható, hogy a korong optimista. A szerzőnél is ott van a veszteség, de nem ezen van a hangsúly. Az ő olvasatában a halál nem végállomás, hanem a kezdet. Ezt érzem én az igen ambivalens című Cold Dead eufóriájában is.
Az album kaotikus, mint egyébként a halálról való gondolkodásunk is. Mégis eljut egy kezdeti szorongató patetikusságból egy andalító megnyugvásba. Zeneileg eddig ugyancsak ez a legösszetettebb album, ahol a hangsúly az improvizáción van, ezáltal tovább építve a FlyLo-s hangzást. Az ív még mindig felfelé tart, újabbnál újabb és jobbnál jobb ötletekkel. Nehéz hallgatni való, muszáj érteni, hogy tetszést váltson ki. Ez akár lehet negatívum, mint akár az is, hogy külön-külön a daloknak nincs létjogosultsága. Mindezek mellett az év legjobbjai között ott a helye.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése