Forest Swords - Thor's Stone

Megváltozott a véleményem erről a track-ről. Nem is értem eddig hogy nem esett le mennyire zseniális. Érzem a nedves föld szagát hallgatása közben. Egyébként szeptember 21-én a Trafó-ban mutatja meg élőben mit tud. Azt a hétvégét valahogy meg kellene oldani....

ADULT. - Tonight We Fall - John Foxx & The Maths Remix

Beteg!

Gold Panda - Community video

A dal maga az "inkább nem jellemezném" kategória. Mégis azért teszem ki, mert maga a video kellemes nightlife hangulata nagyon jó. Kár, hogy nem az egyébként jól sikerült Fort Romeau remixet tolták a video alá.

Still Corners - Fireflies video

Gyönyörűséges! Igazi nyári chill feeling. Imádom, ahogy van.

Shigeto - Detroit Part 1 video

Nos, örülök annak, hogy ez az old-school alapokra íródott Detroit Part 1 kapta a videót az albumról. A gondom csak az, hogy pont a track dallamtémájának kibontásánál szakadt félbe, annál a résznél ahol szinte hullámozni lehetne a zenével, és ezt csak a video kedvéért!? Mindegy, végül is jó klip. Mindig is vonzottak a rossz arcúak, a koszos szub, ezt pedig itt megkapjuk ezerrel. Az apró kis hibát leszámítva alapjában véve ott van ez. A No Better Time Than Now pedig nagyon pöpec lett, az utóbbi napokban teljesen a rabjává váltam (a Washed Out mellett).

Throwing Muses - sleepwalking 1

Úristen! Ezt nem hiszem el! Visszatérnek! Nem is akármivel, hanem egy könyvvel (Purgatory/Paradise), amely tartalmaz majd egy multimédiás cd-t, amelyen 32 track fog sorakozni. A fenti a 27. a tracklist-ben. Esküszöm Kristin hangja az évek múlásával egyre hidegrázósabb.

L'Homme Yves Saint Laurent Parfum Intense

Nem rég jött ki a mostanra klasszikusnak mondható 2006-os Yves Saint Laurent L'Homme parfüm töménységű változata, amelyet nagyon szellemesen Yves Saint Laurent L'Homme Pafum Intense-nek kereszteltek. Azért ez több mint egy parfüm változat, számomra teljesen másként hat és ez jó mert nem egy kényszerszülött módosítás. Az eredeti edt változat alapvetően egy fás-virágos illat, amelyben véleményem szerint inkább a virágos jegy dominál, főleg a leszáradásnál. A Parfum Intense is fás-virágos, azonban itt a bőrre kerülésnél élénkek a virágos jegyek (citrus, ibolya, davana virág), később pedig a fás, ámbrás akkordok dominálnak. Alapvetően én édesebbnek találtam ezt a változatot. Parfüm lévén a hatósugárra és a tartósságra esküsznek, de engem nem győzött meg. Az én viszonyom a YSL parfümökkel elég ellentmondásos. Nagyon tettszenek, főleg a Yves Saint Laurent L'Homme, de rajtam hamar elillan és nyoma sincs egy óra elteltével. A Parfum Intense sem győzött meg, számomra kevésbé erőteljes, pedig parfüm. Pedig ez a két illat nagyon ütős, még az áruk is elérhető tartományban mozog, de így nekem csak az álmodozás kategória.

Here Comes the Rain Again

Végre most már nem kell aggódni amiatt, hogy rám rohad az alsógatya. Végre ma már emberi hőmérséklet volt, és kifejezetten jólesett ez a szürkés párás idő (kivéve délben a párás meleget). Azt azonban nem gondoltam, hogy az egész változás ennyire arcon csap. Ugyanis úgy utolért a zuháré, hogy hazaérve a zokni és a gatya (ma ettől nem tudok elszakadni) is csurom vizes volt. Szó szerint csavartam belőle a vizet. Útközben pedig semmit sem láttam annyira pofán nyalt a vízszintes eső. Külön öröm volt a felüljáró alatt vesztegelni fél órát, régen bandáztam ennyi homeless-sel együtt. Nem baj, végeztem egy kis szociális munkát is közben, ázott csirke fizimiskával úgysem sokban különböztem tőlük...na jó talán nozálisan én kellemesebb élmény lehettem. Szóval a végére szabályosan fáztam, amelynek minden percét kiélveztem, ami azt illeti már kezdtem ezt az érzést elfelejteni. Szóval éljen a komfortzóna, ugyanis öltözni még mindig jobb, mint gatyára (!) vetkezni........oké nem mindig na.

Daft Punk - Lose Yourself to Dance trailer

Ok. De akkor most már Get Lucky video nem is lesz???

Dead Man Down

Amikor egy skandináv rendező elkalandozik a tengerentúlra, az mindig egy külön élmény számomra, hiszen kedvemre fanyaloghatok általában a végeredményen. A Dead Man Down sem kivétel sajnos. Ha jól emlékszem a Susanne Bier rendezte A tűz martaléka volt az utolsó skandináv rendezte amerikai film, amely elnyerte a tetszésem. A legnagyobb sokk egyértelműen Thomas Vinterberg Kedves Wendy-je volt. Stílszerűen legszívesebben fejbe puffantottam volna magam a végén. Véleményem szerint az esetek döntő többségében minőségi romlás tapasztalható és ki merem jelenteni, hogy bármelyik rendező a saját hazájában tudja leghitelesebben kihozni a maximumot magából.

Niels Arden Oplev (A tetovált lány) svéd rendező ezúttal amerikában forgatott egy magyar vonatkozású thriller-akció filmet, svéd, francia, albán és amerikai szereplőkkel. A filmről magáról csak annyit, hogy egy kellemes egyszer nézős, kellően agyzsibbasztós történet. Tulajdonképpen ebben minden benne is van. Nem több egy kellően átlagemberre lebutított közönségfilmnél. Azonban Oplev perspektívája érződik a filmen, bár nem ő írta a forgatókönyvet, de tisztába volt azzal milyen történetet fog megrendezni. A kirakós játék szerű történetvezetés itt is megvan, és jókor jó helyen alkalmazza az érzelmi töltést is, és hangyafaszánnyi moralizáció is bele kerül. Számomra ez így azonban egy túlhígított limonádé, amely nyomokban tartalmazza Oplev zsenialitását. Mozgalmasságra nincs panasz, európai filmeken szocializálódott embernek ez így is elég pörgős, bár vérbeli akció szinte csak az elején és a végén volt.

Érthetetlen számomra mit keresnek olyan színész nagyágyúk a filmben mint Isabelle Huppert, vagy Noomi Rapace, tudom hírnév, pénz stb...legalább a limonádé koncentrációját sűrítették.

Ha őszinte akarok lenni annyira nem vészes, szórakoztató és ez a lényeg, de a rendezői út oldaláról a totál felesleges kategória.

4/10

Shigeto - Miss U

Ez a legújabb szerelmem, olyan mint én: álmodozós, szentimentális, na jó egy kicsit romantikus is....és igen végre ebben az albumban nem csalódtam, igazi csemege ahol meglepően a dallamokra fektetődött a hangsúly...hhmm!

Parasol

Washed Out - Paracosm

Ernest Green aka Washed Out valamikor a 2000-es évek végén tűnt fel az akkor éppen kibontakozó chillwave szcéna keretein belül. Helyesebben mondhatni azt is, hogy azokat a kereteket többek között (Toro Y Moi, Neon Indian ) neki sikerült lerakni, és a stílusnak meghatározó alakjává vált. Később aztán egy "hullám" is kinőtt a jelenségből olyan előadókkal mint Tycho, Holy Other vagy akár Com Truise is. Fiatal kora ellenére (ÚrIsten 83-ban is születtek emberek:)) mondhatni emblematikus a jelenség, már csak azért is mert hajlandó volt a stílust nem csupán instrumentálisan értelmezni, hanem hajlott a könnyebb befogadhatóság irányába, és ez egy új stílusnál egyértelműen szükséges. 2011-ben megjelenő első albuma a Within and Without szép kereskedelmi sikereket ért el. Az album előtt megjelenő track-jei sokkal nyersebbek voltak, ezzel az albummal pedig egyértelműen nyitott több stílus felé is, bizonyos értelemben egy kiváló lounge albumot kaptunk. Különösebben nekem nem tartozott a kedvenceim közé, mivel számomra nagyon hasonló formulára íródtak a dalok, igazi hangulatzene volt, ami akkor engem annyira nem tudott beszippantani.

A Paracosm-ról is megállapítható, hogy hangulatzene, erre is rá kell érezni, aki nem fogja meg, az maximum a jó minőséget tudja megállapítani róla, de nem többet. Szerencsére a Paracosm hangulata nálam telibe talált már az első hallgatásra is. 

Először nézzük a hangulatot. A Within and Without tipikusan hálószoba szagú-ízű lemez volt annak minden értelmében. A szüleivel lakó nagy gyerek elvonult saját kis világába és dalba öntötte "szexuális fantáziáit". Mert ez az album igenis testcentrikus volt, a fülledt erotika sugárzott belőle, tehát így értettem a hálószobazene értelmezési síkjait. Ezzel szemben a Paracosm a testiségtől eltávolodik, és isten igazából egy emocionális hullámvasút az egész. Tehát míg az előző albumra ráfoghatjuk azt a jelzőt, hogy erotikus volt, addig a Paracosm egy romantikus album. A dalok nemes egyszerűséggel őszinték, ezáltal csurig vannak érzelemmel. Ezekre ráhangolódni pedig nem más mint emocionális szex. Tulajdonképpen elhagyjuk a hálószobát, felfedezzük a körülöttünk lévő világot, és az amit felfedeztünk tettszik nekünk, ebből adódik az egész eufóriája. Ha a stílus oldaláról nézem, azt kell mondjam nem vagyok meglepve ettől a lépéstől. Toro Y Moi Anythin in Return-je ugyanezt lépte meg, és ott sem volt hiábavaló a próbálkozás. Fel lehet tenni a kérdést: a Chillwave mint stílus formálódik, vagy az előadók találják meg saját útjukat a határokon belül vagy azt feszegetve? Én inkább az utóbbi felé hajlok, és mindenképpen jó húzásnak tartom, mert így tud egyedi és érdekes maradni.

Zeneileg mindenképpen fejlődésről beszélhetünk. A stílusra jellemző lo-fi hangminták, a szinti pop-ot idéző kitartott szinti futamok itt is mind-mind jelen vannak. Amiben más, az az organikus hangszerelés megjelenése. A "hálószoba birodalomban" bizony stúdió hangzású produktumok készültek. Az élő dobok, az arpeggio jellegű gitártémák, a hárfa beemelése a zenébe, sokkal emberközelibbé tette a hangzást. Az egész zene egyébként természetközeli, nem véletlenül alkalmaz olyan motívumokat mint madárcsicsergés, nevetés és taps. Ez a természetközeliség a ritmusszekcióban is megjelenik, sokszor olyan érzésünk van mintha egy trópusi erdőben lennénk. Amikor pedig megszólalnak a hatvanas éveket idéző témák, akkor meg már ki tudja milyen gyökeret rágtunk el, bódulatunkban már azt sem tudjuk. Nem véletlen, hogy a Don't Give Up videója is tükrözi merre járunk amikor ezt a korongot feltesszük szólni.

Visszatérek az érzelmekre, mert gyanítom nálam ezért működik az album. Olyan ősi dolgokat hoz fel, mint az élethez való ragaszkodás, annak is inkább a megélés részét. Tulajdonképpen az élet szeretetét issza magába az ember ahogy a dalokat hallgatja, egyé válunk a szeretettel, a természettel, azzal a szépséges atmoszférával, amelyet ez az album teremt. Ebből fakad az időtlen és (természetesen) végtelen eufóriája.

Az album egyenletes színvonalú, keretes szerkezetű. Az Entrance egy prológus, amely felvezeti az említett természetközeli eszközökkel az album hangulatát. Az All Over Now zárásként pedig a címével van paradox helyzetben, mert egyértelműen a végtelenséget hangsúlyozza. A legkedvesebb track-jeim mégis azok, ahol Bono randevúzik Thom Yorke-kal (All I Know, Falling Back), ugyanis Green megalkotta, hogyan is szól ma a Where the Streets Have No Name amolyan Yorke-os énekstílusban. Hátborzongtató, főleg a Falling Back esetében.

Mégis amiért nem lesz klasszikus az az, hogy nem teremtett új stílust, vagyis azt (szerintem) nem reformálta meg. Green saját útját keresi mégpedig a dream pop irányába kalandozik. Azért lássuk be a chill itt és ott is kitűnően működik, szerintem pedig erény, hogy még egy lépést tett a befogadhatóság felé. Nálam a legjobbak között van a helye idén.

8,5/10

Mount Kimbie - Home Recording video

A klip-et Anthony Dickenson rendezte és elég patentre sikerült. Azt kell mondjam, hogy ezáltal még a dal hangulata is megfogott, amelyet egyébként "a semmi különös" kategóriába sikerült besorolnom, mint az albumot is általában. Mindenesetre nagyon jó vizualizációk születnek a dalokhoz, már az előző You Took Your Time video-ja is kiemelkedő volt a mezőnyből. Lehet még a Cold Spring Fault Less Youth is átértékelésre kerülhet a későbbiekben.

Teddy mackó

Talán nem véletlen, hogy most szántam rá magam erre a 2012-ben készült Sundance díjas alkotásra. Mindig is nyomasztóan hatott már csak a témája is, de a málnásban akarva akaratlanul is szembe találkoztam vele. Mads Matthiesen első nagy játékfilmje a Teddy mackó, bár 2007-ben ezt a témát már megpróbálta körbejárni egy rövid filmjével, amelynek Dennis volt a címe. Ezt a short-ot gondolta tovább egy nagy játékfilmmé, és ugyanúgy Kim Kold játssza Dennis szerepét jelen esetben is.

A történet középpontjában tehát a profi testépítő, a 38 éves Dennis áll, aki édesanyjával kvázi duáluniót képez, vele él, a "családi" fészekből még nem sikerült kiröppennie. Dennis sikeres a sportban, de a lányoknál már koránt sem jelentkezik ez a siker, pedig vágyik már ő is a boldogságra, arra hogy saját életét élje. A nagybátyja példáján felkerekedik, és ellátogat Thaiföldre, hogy ott keresse meg az igazit.

Dennis személyiségében tehát semmi patológiára utaló jel sincs, szorongó ugyan de sikeresen elaborálja a sorozatos kudarcokból fakadó frusztrációt. A film egyik erénye, hogy nem mozdul el egy patológiás anya-gyermek kapcsolat bemutatására, illetve nem jutunk el odáig, hogy a személyiség deformitása legyen a fő téma. Ilyen szempontból egy "egészséges" duáluniót látunk, ahol az édesapa természetesen nincs jelen, és itt teljes egészében érvényesül a mérgező szülő prototípusa. Tulajdonképpen itt kezdett problémám lenni a jelenséggel, hiszen ezáltal végletesen le lett egyszerűsítve a dolog. Valami miatt az anya köti magához a gyermeket, aki ettől már szenved és el akar szakadni. Ettől azért egy ilyen kapcsolat sokkal összetettebb, nem feltétlenül az anya kell, hogy hunyó legyen, valamilyen szinten a gyermeknek is érdeke egy ilyen életközösség fenntartása, azonban a film nem volt hivatott bemutatni egyik fél részéről sem a motivációkat, pedig azt gondolom egy ilyen olvasatban sokkal tanulságosabb lett volna. A film inkább a leválás és az egyé válás jelenségét járja körbe egy ismeretlen terepen lévő szorongó nagy mackó szemszögéből. Teljesen érthetőek a reakciók: kapcsolatteremtés szorongása, leblokkolás, kegyes hazugság az édesanyának, hogy a szeretete megmaradjon, és végül az elszakadás, az ismeretlen által keltett szorongás megélése. Ha magunkba nézünk, ezeket meg kell éljük mindannyiunknak, éppen ezért a film egy-egy "kínos" jelenete igencsak gyomorszájon vágja az embert. Nem irigyeltem mackónkat amikor szótlanul ül választottjával és nem tud vele mit kezdeni, vagy amikor szeretett édesanyjának be kell vallania, hogy ő szerelmes és el akar költözni. Szóval kemény dolgok ezek és a film kiválóan prezentálja ezeket, amelyhez nagyban hozzájárul a kitűnő színészi játék is. Mégis az okok és a motivációk ismeretének hiányában ez az egész történet sajnos elnagyolttá vált, és amilyen ígéretesnek indult az egész, a végére úgy süllyedt az átlagos tartományba. Nem mondom, hogy nem emocionális síkon mozog a történet, hozta a dán filmekre jellemző "érzelmi terrort". Még az is a számlájára írható, hogy ember közeli a történet, így vagy úgy ezt valamikor mindenki megéli. Azonban a világ ennyire nem fekete-fehér, ennyire azért ne legyünk naivak.

5/10

Almost Full Moon

Back to the Wild

Sun in my Mouth

Human After All

Az utóbbi napok benyomásai rég eltemetett dolgokat hoztak fel bennem, olyanokat amelyekről már kezdtem lemondani. Aztán kiderült, hogy sok mindenre képes vagyok még, azt a szívet csak nem öntötték még kőbe. Természetesen ami a legjobb az egészben, hogy ilyen dolgok mindig totál váratlanul történnek az emberrel, még szerencse hogy nem lehet rá készülni, azt biztos szétgörcsölném. Szóval meg vagyok magamon lepődve, azon hogy minden teketória nélkül képes voltam közvetlen lenni, azon hogy végre újra éreztem azt a gombócot a gyomromban. Azt, hogy ez mit jelent még nem tudom, de arra rá jöttem, hogy korántsem vagyok annyira antiszociális mint amit gondoltam magamról, és talán képes vagyok én még az adásra, ha nem is most talán majd egyszer. Mindenesetre jó újra érezni, hogy emberből vagyok.

The Light Princess poster

Washed Out - Weightless

Ez az album nagyon ütős, igazi meglepetés. Az is igaz nincsenek rajta Amor Fati-k, de ez az új hangzás egészen elképesztő.

Oblivion / Feledés

Bevallom őszintén az idei science fiction termés eddig még nem nyűgözött le, pedig nem mondhatjuk, hogy idén ne kényeztetnének minket el e téren. A Feledés számomra a meglepetések filmje. A nagy költségvetésű, amerikai szuperprodukciókkal szemben mindig is szkeptikus vagyok. A film feladta a leckét, hiszen mind a végéig véres küzdelmet folytattam a sznobériámmal szemben, de végül a film legyőzte sajátos mániámat és azt kell mondjam igencsak meggyőzött.

A film hiába sablonos több téren is, a látványvilág feledteti ezt a típusos "amerikai betegséget". De nem csak a vizuális orgazmus érték a filmben, hiszen ez önmagában kevés lenne. Erős túlzással egy posztapokaliptikus keretbe foglalt szerelmi történetet látunk, ahol az összetartozás "emberi" erejétől felvértezve kisül, hogy az Ember bármire képes. A határtalan szabadság érzése pedig felszabadító.

Miután a "dögök" (akik kintről érkeztek) felrobbantották a holdat, borzalmas természeti katasztrófák végeztek az emberiség egy részével. A megmaradtak pedig háborút vívtak ellenük, és végül is győztek az emberek. A föld azonban lakhatatlanná vált ezért a Szaturnusz holdjára a Titánra kellett költözni. Jack (Tom Cruise) és Vica (Andrea Riseborough) a felszámoló örs utolsó tagjai, küldetésüket teljesítik, a megmaradt eszközök karbantartását végzik, pár hét van hátra és ők is elmehetnek a Titánra. A küldetés része volt a memória törlés. Jack azonban rá bukkan valamire lent a földön, amely mindent megváltoztat, mindent amiben eddig hitt.....

A történet szépen kerekedik kifelé, mozgalmas a történetvezetés, akció is van bőven. Mégis szerencsére nem ezen van a hangsúly, hanem a múlt rejtélyeinek kibogozásán, a mélyről feltörő emlékek összerakásán, megfejtésén. Éppen ezért külön erény, hogy nem csapott át sima akciófilmbe, noha mondom akció is volt elég. Maga a végkifejlet tulajdonképpen megfejthető, hiszen az inváziós sci-fi-k kaptafája szerinti finálétól itt sem kíméltek meg minket (hősködésbe oltott "harakiri"), ugyanakkor addigra már az ember várakozási feszültsége a tetőfokon van, alig várja, hogy megismerje azt az "idegen"-t. Szerencsére nem okoz csalódást ezen a téren sem, hiszen mesterien idézi meg a 2001 Űrodüsszeiát, vagy akár a Star Trek Voyager-t is, ha kommerszebb példát akarok mondani. Egyébiránt a másik all time favorit-om a Majmok Bolygója is ki-ki kacsingatott a filmből, hiszen a tiltott sugárzási zónában lelte meg főhősünk a végső igazságot.

Noha ezen klasszikusok nyomába azért nem ér fel a film, mégis azok nyelvezetét és mondanivalóját kitűnően adaptálta, és a mai kornak megfelelő eszközökkel prezentálta. Egy-egy ráismerésnél pedig az ember hátán a hideg futkosott.

Természetesen ennek a filmnek is van skandináv vonatkozása Nicolaj Coster-Waldau sármör dán színész személyében, aki egy cseppet sem hűvös karaktert alakít a filmben.

Összességében egy kitűnő közönségfilmnek szánt sci-fi-t láthatunk, amely mögött van tartalom, bár éppen annyi amennyit még a nagyérdemű csont nélkül be tud fogadni.

7/10

Maniac

Ez a 2012-ben készült francia horror különösebb visszhangot nem kapott, pedig Eliyah Wood alakítja a főszerepet benne. Igazából mire a végére értem letisztult, hogy miért nem emelkedett ki ez a film sem a thriller-horror dömping gépezetből. Az igazság az, hogy nyomokban sem éreztem rajta, hogy francia film. Igazából maga a filmes nyelvezet inkább emlékeztetett a tengerentúli független filmes "akcentusra". Ugyanis nagy hangsúly került a kamerabeállítás centrikus történetmesélésre. Tulajdonképpen a film egészét a főszereplő látómezejéből látjuk, azt nézzük amelyet ő is lát. A cél egyértelmű, értsük meg hogyan rakja össze a szubjektív realitást, azonosuljunk az általa kreált valóságképpel. Csak hát ebben pont az a csavar, hogy főhősünk nem enyhén pszichotikus személyiség. Tehát az egészséges lelkületű néző nem azonosul, hanem rettenettel bámulja milyen szörnyű cselekedeteket követ el a főhős. Ez a kettősség persze tudatos, hiszen főhősünk is elborzad cselekedetein, amikor vágyai kielégülnek, de van a személyiségének egy része, amely ugyanakkor vágyik is ezekre a cselekedetekre. Eddig a pontig méltatható a film, annak ellenére, hogy a sajátos történetmesélés sem annyira újszerű már, de mindenképpen ötletes és nem hétköznapi. A probléma inkább ott kezdődik, hogy rendkívül kiszámítható a történet. Azáltal, hogy látjuk mit "cselekszünk" és ez a nézőpont létezik csak, nagyon variációk nincsenek, noha akár lehetnének. Ugyanakkor a pánik rohamok alatti víziókból elénk tárulnak a mentális abnormalitás okai. A kettő együtt viszont predesztinálja a cselekményt, amely ezáltal unalomba fullad. Ráadásul banális ez az okfejtés, hiszen már Hitchcock idejében is rendszerszemléletben láttuk a pszichózis elhatalmasodását. Szóval az alapsztori minden eredetiséget nélkülöz, hiszen a domináns anya szárnyai alatt felnövő gyermek személyiségtorzulásáról már számos filmet készítettek, de jelen esetben semmi újat nem tettek hozzá, amely miatt ez emlékezetes maradna. Sőt kifejezetten felejthető, hiszen kísérletet sem érzek arra, hogy arra törekedtek volna, hogy a pszichózis ellenére valamilyen szimpátia alakuljon ki az emberben, vagy a cselekedeteit megértése. Pedig szinte ez alapszinten elvárható lett volna, ha már egy ilyen brutális elmebeteg szemein keresztül nézzük a világot.

A zene viszont mesteri volt, ilyet is csak európai alkotásban hallani.

3/10

Congratulations for "Peeping" Attila

Attila! Gratulálok Zosia-hoz és Gabor-hoz!.....és ahhoz is, hogy apa lettél!

Source: http://liketopeep.blogspot.hu

Akkor igyunk előre a közelgő lehűlésre, mert ezt már épp ésszel kibírni úgyse lehet. Mi sem esik ilyenkor jobban mint egy kis jéghideg savanykás alföldi fehérecske borocska. Még lehet egy kis szódácska is bele csúszik csak a boros bűnözés kedvéért. Skål!

Zomby - With Love

"Az elektronikus zenei élet tündöklése és bukása" találó mottója lenne ennek az albumnak. Amikor 2007 tájékán előtűnt a semmiből ez az angol zenész teljesen világos volt, hogy az elektronikus zenét ő retrospektíve értelmezi. A visszatekintő látásmód azonban teljesen újszerűen hatott, nem éreztem lerágott csontnak a zenét, amelyet csinált. A debütáló Where Were You in '92 egy ösztönös korong volt abban az értelemben, hogy úgy szólt, mintha a fejéből kipattant ötleteket gyorsan a papírra vetette volna. Egy kicsit összecsapott és túlzsúfolt témakavalkádnak tűnt, de a 90-es évek rave utánérzése, az elfelejtésre ítélt jungle újra felfedezése ellenpontozta a szegényes koncepciót. Aztán 2011-ben kijött a Dedication, amelyet már a 4AD Records gondozásában jelentetett meg. Zeneileg ez már egy sokkal összeszedettebb anyag lett UK Garage-os, eskibeat-es, dubstep-es hatásokkal. Ez a lemez is maradt a retrospekciós tartományban, inkább a 80-as évek mintáit használva alapanyagként. Ebben az időben Com Truise is adott ki hasonló hatásokkal megtűzdelt lemezt, mégis szélesebb kommercionális sikert a Dedication ért el inkább. Nem véletlenül, hiszen itt válik világossá, hogy az ötlethalmozás Zomby-s védjegy, és itt éppen ezért már egy cseppet sem volt zavaró, hogy a témák úgy vannak, szólnak a maguk módján, kidolgozásuk pedig elmarad. Egyrészt itt is érződött, hogy az ihlet jött, és "mindig az első gondolat a jó", másrészt pedig konstatálni lehetett, hogy ez bizony védjegy, akinek nem tettszik kikapcsolhatja. Jómagam imádom a témák alapos kibontását, ennek ellenére az év lemeze volt nálam.

A With Love első traktusai is is azt közölték, hogy a visszatekintés itt is kulcsszerepet fog játszani. Azonban Zomby itt nem ragadott ki egy adott korszakot, hanem az elektronikus zene közel 25 éves történelmét zúdítja ránk. Ugyanakkor saját munkásságát is összesíti ezen korong által, hiszen ilyen vagy olyan formában ezek a hatások korábbi lemezein és EP-jein már megjelentek. Szóval van egy hatalmas két célú koncepció, de el is mondhatjuk ez van, és kész. Azt gondolom, Zomby ebbe a koncepcióba ezúttal belefulladt. A track-ek jól hallgathatóak, kellemesek de egy cseppet sem újszerűek, nem tesznek semmit az eddigi életműhöz. Sőt igazából ugyanabból a hangminta gyűjteményből dolgozik mint a korábbi albumain. Az egész album túl van gondolva a maga másfél órányi zenei anyagával, dupla cd-s kiadásával. A koncepció tudatossága itt jelenik meg először, mégpedig úgy, hogy ösztönösnek akar látszani, de sajnos itt a track-ekből bizony süt, hogy gyártószalagon készültek.

Tulajdonképpen nem egyedi jelenség ez. Az idei évben sok elektronikus lemez jelent meg eddig, de a legtöbbjükön érezhető a szcéna stagnálása, tétováltsága, a totális kiüresedés jelei kezdenek megjelenni. Hiányoznak az útkeresők, akik új élettel telítik meg az elektronikus zenét. Jó biztos nem a lassan "öregnek" számító Zomby-tól kell ezt már várni, de némi progresszivitás azt gondolom saját keretek között is elvárható. Remélem ha az elektronikus zene útját nem is, de sajátját meg fogja a következő megjelenéssel találni.

5/10

Gold Panda - Community (Fort Romeau remix)

Számomra hatalmas csalódást okozott a Half of Where You Live, viszont annál nagyobb meglepetés ez a remix. Fort Romeau teljesen a maga formájára tudta alakítani ezt a track-et, és hát valljuk be az eredetije igen kínos. Nem tudom mi van az idei elektronikus zenei terméssel, de egyre jobban ábrándulok kifelé az egészből.

Rose Windows - Native Dreams

Asszem ezt magamévá kell tennem!!

Tosca - Stuttgart (Marlow and Trüby refix) official video

Europa Report

Az Europa Report végtelenül hű a címéhez, ugyanis valóban egy jelentést nézünk, megszakítva külső kommentátorok monológjaival. Igazából ez a kvázi híradó szerűen bemutatott történet nem egy új keletű dolog, mégis a film egyik legnagyobb különlegessége. Maga a történet egyszerű: űrhajót indítanak a Jupiter egyik holdjához, az Europához, hogy az élet nyomait keressék ott. Maga a hozzáállás sajnos nem tudott elrugaszkodni a humanizált gondolkodástól (persze attól igen nehéz, nem is lehet), ugyanis végig sütött a történetből, hogy mi vagyunk a genezis végállomása, és csak is egyszerűbb életformákat találhatunk. Tulajdonképpen ez nem zavaró, hiszen beleillik abba a képbe, ahogyan a tudomány keresi a választ az élet kialakulására. Ahogy az egyik szereplő megfogalmazta, azt szeretnénk tudni, hogy honnan jöttünk. Itt meg is áll az okfejtés, és elő sem kerül akár a filozófiai, akár a vallásfilozófiai okfejtés, amely a teremtésről szól. Egy ilyen kontextusban vajon mit talált volna a legénység? Mindegy véleményem szerint egyébként is tökéletesen megfér a két megközelítés egymás mellett, semmiféleképpen nem zárja ki egyik a másikat. A lényeg, hogy a legénység talál valamit, de a poén az, hogy végeredményben nem erről szól a film, legalább is részben nem. Ugyanis rengeteg nem várt tényező következik be. Megszakad a kapcsolat az irányítással, műszaki hibák keletkeznek, amelyek egyéb járulékos veszély faktorokat generálnak. A film inkább kívánta azt bemutatni, hogy a legénység milyen áldozathozatalra képes annak érdekében, hogy megtalálják azt, amiért elmentek az Europára. Ezeket jelentés szerűen láthatjuk, sőt a végén hátborzongtató, ahogy a múlt a jelennel összeér, adva egy csattanót a sztorihoz. Mindemellett azonban ott van a keresés várakozási feszültsége, amely engem mint nézőt már a végletekig felcsigázott. Végül is a néző a végén kap valamit, de azt kell mondjam, hogy ezt a részét csinálhatták volna másképpen is. Szinte a film végéig ott van a levegőben misztikum, az ismeretlen, vagy legalább is a számunkra fel nem fogható, a humanizált gondolkodásmóddal azonban darabokra törik ez a feszültség. Ugyan oldódik, mert ott van amiért jöttek. Véleményem szerint azonban az általunk ismert fizikai megjelenési formák helyett, jobban ütött volna a fel nem fogható tartományban tartása a dolognak, a várakozási feszültség úgy is oldódott volna és nem süllyedt volna a produkció egy átlagos sci-fi színvonalába.

Jó volt látni Michael Nyqvist-t (A tetovált lány) Andrei szerepében. Azt viszont megállapítottam, hogy a kevésbé ismert színészek itt is dobtak a filmélményen, különösen a román származású Anamaria Marinca játéka hatott újszerűen.

6/10

Out from the Deep

Ez nem az a blog, ahol a hálószoba titkaimat osztom meg, de olyan remek éjszakám volt, amely mindenféleképpen bejegyzést kíván. Gyakorlatilag a testnedveim a tápcsatorna mindkét oldalán outputoltak miközben negyven fokos lázban égtem a gyönyörtől. Hogy mit ne mondjak nem egészen ilyen hálószoba élményekre vágytam, de momentán ez jutott :(