Teddy mackó

Talán nem véletlen, hogy most szántam rá magam erre a 2012-ben készült Sundance díjas alkotásra. Mindig is nyomasztóan hatott már csak a témája is, de a málnásban akarva akaratlanul is szembe találkoztam vele. Mads Matthiesen első nagy játékfilmje a Teddy mackó, bár 2007-ben ezt a témát már megpróbálta körbejárni egy rövid filmjével, amelynek Dennis volt a címe. Ezt a short-ot gondolta tovább egy nagy játékfilmmé, és ugyanúgy Kim Kold játssza Dennis szerepét jelen esetben is.

A történet középpontjában tehát a profi testépítő, a 38 éves Dennis áll, aki édesanyjával kvázi duáluniót képez, vele él, a "családi" fészekből még nem sikerült kiröppennie. Dennis sikeres a sportban, de a lányoknál már koránt sem jelentkezik ez a siker, pedig vágyik már ő is a boldogságra, arra hogy saját életét élje. A nagybátyja példáján felkerekedik, és ellátogat Thaiföldre, hogy ott keresse meg az igazit.

Dennis személyiségében tehát semmi patológiára utaló jel sincs, szorongó ugyan de sikeresen elaborálja a sorozatos kudarcokból fakadó frusztrációt. A film egyik erénye, hogy nem mozdul el egy patológiás anya-gyermek kapcsolat bemutatására, illetve nem jutunk el odáig, hogy a személyiség deformitása legyen a fő téma. Ilyen szempontból egy "egészséges" duáluniót látunk, ahol az édesapa természetesen nincs jelen, és itt teljes egészében érvényesül a mérgező szülő prototípusa. Tulajdonképpen itt kezdett problémám lenni a jelenséggel, hiszen ezáltal végletesen le lett egyszerűsítve a dolog. Valami miatt az anya köti magához a gyermeket, aki ettől már szenved és el akar szakadni. Ettől azért egy ilyen kapcsolat sokkal összetettebb, nem feltétlenül az anya kell, hogy hunyó legyen, valamilyen szinten a gyermeknek is érdeke egy ilyen életközösség fenntartása, azonban a film nem volt hivatott bemutatni egyik fél részéről sem a motivációkat, pedig azt gondolom egy ilyen olvasatban sokkal tanulságosabb lett volna. A film inkább a leválás és az egyé válás jelenségét járja körbe egy ismeretlen terepen lévő szorongó nagy mackó szemszögéből. Teljesen érthetőek a reakciók: kapcsolatteremtés szorongása, leblokkolás, kegyes hazugság az édesanyának, hogy a szeretete megmaradjon, és végül az elszakadás, az ismeretlen által keltett szorongás megélése. Ha magunkba nézünk, ezeket meg kell éljük mindannyiunknak, éppen ezért a film egy-egy "kínos" jelenete igencsak gyomorszájon vágja az embert. Nem irigyeltem mackónkat amikor szótlanul ül választottjával és nem tud vele mit kezdeni, vagy amikor szeretett édesanyjának be kell vallania, hogy ő szerelmes és el akar költözni. Szóval kemény dolgok ezek és a film kiválóan prezentálja ezeket, amelyhez nagyban hozzájárul a kitűnő színészi játék is. Mégis az okok és a motivációk ismeretének hiányában ez az egész történet sajnos elnagyolttá vált, és amilyen ígéretesnek indult az egész, a végére úgy süllyedt az átlagos tartományba. Nem mondom, hogy nem emocionális síkon mozog a történet, hozta a dán filmekre jellemző "érzelmi terrort". Még az is a számlájára írható, hogy ember közeli a történet, így vagy úgy ezt valamikor mindenki megéli. Azonban a világ ennyire nem fekete-fehér, ennyire azért ne legyünk naivak.

5/10