"Az elektronikus zenei élet tündöklése és bukása" találó mottója lenne ennek az albumnak. Amikor 2007 tájékán előtűnt a semmiből ez az angol zenész teljesen világos volt, hogy az elektronikus zenét ő retrospektíve értelmezi. A visszatekintő látásmód azonban teljesen újszerűen hatott, nem éreztem lerágott csontnak a zenét, amelyet csinált. A debütáló Where Were You in '92 egy ösztönös korong volt abban az értelemben, hogy úgy szólt, mintha a fejéből kipattant ötleteket gyorsan a papírra vetette volna. Egy kicsit összecsapott és túlzsúfolt témakavalkádnak tűnt, de a 90-es évek rave utánérzése, az elfelejtésre ítélt jungle újra felfedezése ellenpontozta a szegényes koncepciót. Aztán 2011-ben kijött a Dedication, amelyet már a 4AD Records gondozásában jelentetett meg. Zeneileg ez már egy sokkal összeszedettebb anyag lett UK Garage-os, eskibeat-es, dubstep-es hatásokkal. Ez a lemez is maradt a retrospekciós tartományban, inkább a 80-as évek mintáit használva alapanyagként. Ebben az időben Com Truise is adott ki hasonló hatásokkal megtűzdelt lemezt, mégis szélesebb kommercionális sikert a Dedication ért el inkább. Nem véletlenül, hiszen itt válik világossá, hogy az ötlethalmozás Zomby-s védjegy, és itt éppen ezért már egy cseppet sem volt zavaró, hogy a témák úgy vannak, szólnak a maguk módján, kidolgozásuk pedig elmarad. Egyrészt itt is érződött, hogy az ihlet jött, és "mindig az első gondolat a jó", másrészt pedig konstatálni lehetett, hogy ez bizony védjegy, akinek nem tettszik kikapcsolhatja. Jómagam imádom a témák alapos kibontását, ennek ellenére az év lemeze volt nálam.
A With Love első traktusai is is azt közölték, hogy a visszatekintés itt is kulcsszerepet fog játszani. Azonban Zomby itt nem ragadott ki egy adott korszakot, hanem az elektronikus zene közel 25 éves történelmét zúdítja ránk. Ugyanakkor saját munkásságát is összesíti ezen korong által, hiszen ilyen vagy olyan formában ezek a hatások korábbi lemezein és EP-jein már megjelentek. Szóval van egy hatalmas két célú koncepció, de el is mondhatjuk ez van, és kész. Azt gondolom, Zomby ebbe a koncepcióba ezúttal belefulladt. A track-ek jól hallgathatóak, kellemesek de egy cseppet sem újszerűek, nem tesznek semmit az eddigi életműhöz. Sőt igazából ugyanabból a hangminta gyűjteményből dolgozik mint a korábbi albumain. Az egész album túl van gondolva a maga másfél órányi zenei anyagával, dupla cd-s kiadásával. A koncepció tudatossága itt jelenik meg először, mégpedig úgy, hogy ösztönösnek akar látszani, de sajnos itt a track-ekből bizony süt, hogy gyártószalagon készültek.
Tulajdonképpen nem egyedi jelenség ez. Az idei évben sok elektronikus lemez jelent meg eddig, de a legtöbbjükön érezhető a szcéna stagnálása, tétováltsága, a totális kiüresedés jelei kezdenek megjelenni. Hiányoznak az útkeresők, akik új élettel telítik meg az elektronikus zenét. Jó biztos nem a lassan "öregnek" számító Zomby-tól kell ezt már várni, de némi progresszivitás azt gondolom saját keretek között is elvárható. Remélem ha az elektronikus zene útját nem is, de sajátját meg fogja a következő megjelenéssel találni.
5/10
Míg a Dedication nagyon változatos volt, addig sajna az újon azt veszem észre, hogy dalok óta ugyanazt hallgatom. Sajnos ez a 2 lemezes koncepció okozza pont az album vesztét, mert pont, hogy nem kellett volna szét választani a monton ütem trekkeket, meg az atmoszféra dalokat. A 2 koronból kellett volna egyet gyúrni, de mondjuk a dallamok még akkor is hiányoznának róla.
VálaszTörlésIgen, önmagában az egyes cd a nem rossz kategóriát talán megütné, de továbbra is az a bajom, hogy ismétli önmagát. A kettes cd pedig kifejezetten unalmas, egyhangú....szent ég mi történt ezzel az emberrel????
VálaszTörlésNekem pont fordítva. :) Az egyes CD-t szerintem végig se hallgattam, de a kettes nem rossz, csak akkor is egyhangú.
VálaszTörlésSajnálom, pedig készültem rá nagyon. De tulajdonképpen a Gold Panda-val és a Mount Kimbie-vel is így jártam, bár utóbbi ért egy kicsit, de akkor is unalom. Ráadásul a Boards of Canada se jutott el a lelkemig, túl komor, hideg, igazi post-apocalyptic chill. Bár a BoC javára írandó, hogy ott csak annyi van, hogy nem az én zeném, egyébként respect, próbát megért mint nagy visszatérő. Viszont erről jut eszembe a régiek (Daft Punk, Tricky, Sigur Rós, PSB...) meg jó erős anyagokkal tértek vissza. Végül is ők hitelesebbek, ők nem retróznak, csak adják magukat. A retró világában úgy látszik van erre fogadó közönség.
VálaszTörlés