Ernest Green aka Washed Out valamikor a 2000-es évek végén tűnt fel az akkor éppen kibontakozó chillwave szcéna keretein belül. Helyesebben mondhatni azt is, hogy azokat a kereteket többek között (Toro Y Moi, Neon Indian ) neki sikerült lerakni, és a stílusnak meghatározó alakjává vált. Később aztán egy "hullám" is kinőtt a jelenségből olyan előadókkal mint Tycho, Holy Other vagy akár Com Truise is. Fiatal kora ellenére (ÚrIsten 83-ban is születtek emberek:)) mondhatni emblematikus a jelenség, már csak azért is mert hajlandó volt a stílust nem csupán instrumentálisan értelmezni, hanem hajlott a könnyebb befogadhatóság irányába, és ez egy új stílusnál egyértelműen szükséges. 2011-ben megjelenő első albuma a Within and Without szép kereskedelmi sikereket ért el. Az album előtt megjelenő track-jei sokkal nyersebbek voltak, ezzel az albummal pedig egyértelműen nyitott több stílus felé is, bizonyos értelemben egy kiváló lounge albumot kaptunk. Különösebben nekem nem tartozott a kedvenceim közé, mivel számomra nagyon hasonló formulára íródtak a dalok, igazi hangulatzene volt, ami akkor engem annyira nem tudott beszippantani.
A Paracosm-ról is megállapítható, hogy hangulatzene, erre is rá kell érezni, aki nem fogja meg, az maximum a jó minőséget tudja megállapítani róla, de nem többet. Szerencsére a Paracosm hangulata nálam telibe talált már az első hallgatásra is.
Először nézzük a hangulatot. A Within and Without tipikusan hálószoba szagú-ízű lemez volt annak minden értelmében. A szüleivel lakó nagy gyerek elvonult saját kis világába és dalba öntötte "szexuális fantáziáit". Mert ez az album igenis testcentrikus volt, a fülledt erotika sugárzott belőle, tehát így értettem a hálószobazene értelmezési síkjait. Ezzel szemben a Paracosm a testiségtől eltávolodik, és isten igazából egy emocionális hullámvasút az egész. Tehát míg az előző albumra ráfoghatjuk azt a jelzőt, hogy erotikus volt, addig a Paracosm egy romantikus album. A dalok nemes egyszerűséggel őszinték, ezáltal csurig vannak érzelemmel. Ezekre ráhangolódni pedig nem más mint emocionális szex. Tulajdonképpen elhagyjuk a hálószobát, felfedezzük a körülöttünk lévő világot, és az amit felfedeztünk tettszik nekünk, ebből adódik az egész eufóriája. Ha a stílus oldaláról nézem, azt kell mondjam nem vagyok meglepve ettől a lépéstől. Toro Y Moi Anythin in Return-je ugyanezt lépte meg, és ott sem volt hiábavaló a próbálkozás. Fel lehet tenni a kérdést: a Chillwave mint stílus formálódik, vagy az előadók találják meg saját útjukat a határokon belül vagy azt feszegetve? Én inkább az utóbbi felé hajlok, és mindenképpen jó húzásnak tartom, mert így tud egyedi és érdekes maradni.
Zeneileg mindenképpen fejlődésről beszélhetünk. A stílusra jellemző lo-fi hangminták, a szinti pop-ot idéző kitartott szinti futamok itt is mind-mind jelen vannak. Amiben más, az az organikus hangszerelés megjelenése. A "hálószoba birodalomban" bizony stúdió hangzású produktumok készültek. Az élő dobok, az arpeggio jellegű gitártémák, a hárfa beemelése a zenébe, sokkal emberközelibbé tette a hangzást. Az egész zene egyébként természetközeli, nem véletlenül alkalmaz olyan motívumokat mint madárcsicsergés, nevetés és taps. Ez a természetközeliség a ritmusszekcióban is megjelenik, sokszor olyan érzésünk van mintha egy trópusi erdőben lennénk. Amikor pedig megszólalnak a hatvanas éveket idéző témák, akkor meg már ki tudja milyen gyökeret rágtunk el, bódulatunkban már azt sem tudjuk. Nem véletlen, hogy a Don't Give Up videója is tükrözi merre járunk amikor ezt a korongot feltesszük szólni.
Visszatérek az érzelmekre, mert gyanítom nálam ezért működik az album. Olyan ősi dolgokat hoz fel, mint az élethez való ragaszkodás, annak is inkább a megélés részét. Tulajdonképpen az élet szeretetét issza magába az ember ahogy a dalokat hallgatja, egyé válunk a szeretettel, a természettel, azzal a szépséges atmoszférával, amelyet ez az album teremt. Ebből fakad az időtlen és (természetesen) végtelen eufóriája.
Az album egyenletes színvonalú, keretes szerkezetű. Az Entrance egy prológus, amely felvezeti az említett természetközeli eszközökkel az album hangulatát. Az All Over Now zárásként pedig a címével van paradox helyzetben, mert egyértelműen a végtelenséget hangsúlyozza. A legkedvesebb track-jeim mégis azok, ahol Bono randevúzik Thom Yorke-kal (All I Know, Falling Back), ugyanis Green megalkotta, hogyan is szól ma a Where the Streets Have No Name amolyan Yorke-os énekstílusban. Hátborzongtató, főleg a Falling Back esetében.
Mégis amiért nem lesz klasszikus az az, hogy nem teremtett új stílust, vagyis azt (szerintem) nem reformálta meg. Green saját útját keresi mégpedig a dream pop irányába kalandozik. Azért lássuk be a chill itt és ott is kitűnően működik, szerintem pedig erény, hogy még egy lépést tett a befogadhatóság felé. Nálam a legjobbak között van a helye idén.
8,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése