Lapalux - Movement I, II, III

Akkor most ez is bejön. Nem is tudom, az új Aphex nem igazán fogott meg, én meg rögtön új zene után nézek!

Az őslakó / The Man from Earth

Nos, egy nagyon nagy lemaradásomat pótoltam ezzel a filmmel. Több évig halogattam, aztán most éreztem, hogy itt az idő. Science fiction-ből ez az a fajta, ami közvetve nyújtja a műfaj általi elvárásokat. Ugyanis ez egy egy-helyszínes film, de nem valami távoli űrállomáson játszódik, hanem egy házikó nappalijában. Szóval kamaradráma kevés szereplővel, úgyhogy felettébb izgatott voltam, hogy mit is lehet ebből kihozni.

A történetről csak annyit, hogy John Oldman (David Lee Smith) professzor leköszön az egyetemről, kollégái pedig búcsúpartit szerveznek neki. Az este alatt a társalgás nem várt fordulatot vesz: Oldman elmondja kollégáinak, hogy 1400 éves és nem öregszik, ezért kell tíz évente tovább állnia.

A felütés izgalmas, a kibontás viszont akármilyen érdekfeszítő, a társalgás unalomba fullad. Még a tanárok sem társalognak dolgokról úgy, hogy mindent próbálnak megmagyarázni, bizonyos dolgok evidensek, így a társalgás felét teljesen feleslegesnek éreztem. Elég fárasztó volt így kihámozni a dolgokat. A szájbarágást sohasem szerettem, itt egyenesen úgy éreztem tömnek. Azonkívül ez a folyamatos kérdez-felelek, és a mesélés a nézőt (hallgatót) elég passzívvá tette. Tulajdonképpen alig hagytak teret a szabad gondolkodásra, mindent elénk tettek. Persze nem látványba nyilvánult ez meg, hanem verbalitásban. Egy ilyen közlés ugyebár indulatokat kell, hogy kiváltson az emberekben. Oldman barátai azontúl, hogy természetesen hülyének nézték (vagy inkább nem tudták eldönteni, hogy tényleg az vagy igazat mond), érdeklődve csüngtek a szavain és csak a vallás témájának előkerülésével kaptunk valami indulatot, valami vitaalapot. Ez sem lett igazán végigjátszva, nem értem erre miért nem hegyeződött ki a történet.

Aztán volt benne egy jó pszichológiai húzás, amely viszont nagyot ütött. Van amikor csak azért másítja meg az ember a véleményét, vagy azért von vissza dolgokat, hogy a másikban a kételyt, a szorongást eloszlassa. Ez mesterien volt ábrázolva, egyszersmind a néző mellkasáról is kő esett le. Azonban ennek az egésznek csak a végső csattanó értelmében volt jelentősége, vagyis igazából jelentősége akkor már nem volt. A csattanó és a feloldozás rengeteget emel a filmélményen, hiszen van is mit tornászni.

Maga a megvalósítás alacsony költségvetésű, de rossz májjal annyit megjegyzek, hogy ettől nem lenne muszáj azt éreznem, hogy tv filmet nézek. Ráadásul ezt az élményt erősítette az is, hogy a színészek leginkább amerikai sorozatokból lehetnek ismerősek. A színészi játék ettől még lehetett volna kiemelkedő, de sajnos baromi átlagos volt. Ez nyilván abból is adódhat, hogy a szerzők a kamara darab sajátosságait nem kellő mértékben aknázták ki. 

Akármilyen klasszikusnak számít ebben a sajátos műfajban, számomra egy cseppet sem kiemelkedő, és ennek a low budget-sághoz semmi köze, jobb forgatókönyvet kívánt volna. E mellett azért szórakoztató volt, "értelmes" kikapcsolódást nyújtott.

6/10

Igen! Ismét sikerült piszkosan jó áron szert tenni ezekre, a Molnár félének kifejezetten örülök. A pécsi is hihetetlen vétel volt, ugyanis ugyanazt az évjáratot sikerült beszereznem, amit tavasszal és az feledhetetlen élmény volt. Az izgatottságtól még mindig nem találok szavakat! Ja és egy kis ezer napig érlelt sajt darabot is beszereztem, de most már okos vagyok, nem teszem a hűtőbe. Fogyasztásig kint figyel a gázóra szekrényben az erős nozális élmény miatt!

Taylor McFerrin - The Antidot feat. Nai Palm video

Örülök, hogy erről az igazán jó nyári albumról egy dal végre kapott egy videót. Egyébként az Early Riser-t még mindig sokat hallgatom, legfőképpen tényleg reggel esik jól vezetés közben, de nyáron a bringa-füles combo-ban is jó működött.

Tricky - Adrian Thaws

Talán kevés olyan előadó van a kilencvenes évek elején induló trip-hop mozgalomból, aki folyamatos inspiráció alatt áll, merthogy Tricky ilyen. Azon persze vitatkozni lehetne mennyire inspiratív, vagy mennyire az üzlet szelleme határoz meg egy újabb kiadványt. Mindenesetre a műfaj még mindig föld alatti, bármennyire próbálták ezt formációk rádióbarátabbá szelídíteni, még akkor is, ha Tricky is próbálkozott ilyesmivel, ez nem sikerült. Így is van ez jól, és azzal sincs semmi bajom, ha a jelenben a trip-hop nem úgy szól mint húsz éve. Ez is oké, hiszen műfajok olvasztótégelye, és bölcsője, rengeteg minden nőtt már ki belőle. És lehet én képzelek bele többet, de mintha most ismét felfedezték volna, mintha egy újravirágzás küszöbén állnánk? Szóval itt az ideje ezt meglovagolni?

Az viszont az én unásig ismételgetett filozófiám, hogy nem biztos hogy hasznára válik egy új produktumnak, ha nem telik el kellő idő az előzőhöz képest. Mi a kellő idő? Hónapok, vagy egy év semmiféleképpen sem, ezt én túl rövid periódusnak tartom ahhoz, hogy az alkotó új benyomásokat szerezzen. Kevésszer fordul elő, hogy rövid idő elteltével ismét értékes anyaggal áll elő az illető. Ugyanakkor gondolom addig kell ütni a vasat míg meleg. Na ezt gondolom röviden az Adrian Thaws-ról.

A tavalyi False Idols kellő egyensúllyal összerakott "késői" mestermunka volt. Valahogy olyan, amikor a műfaj mestere megmutatja, hogy a jelenben hogyan is kell trip-hop-ot művelni. Lehet őrülten, befordultan, ne adj Isten könnyedén is, nem hiába volt ennek az albumnak pozitív visszhangja. Az Adrian Thaws gyakorlatilag egy létjogosultság nélküli lemez, egy kérdőjel az életműben, hiszen számomra megfejthetetlen mit akart ezzel elérni Tricky. Klublemez, ahogy ő aposztrofálta....aha kb. két kluborientált dal van rajta, a többi már a megszokott vegyes bazár. Ezzel sem lenne semmi gond, hiszen gyakorlatilag a Blowback óta elég eklektikusak a lemezek, amit már meg is szoktunk. A baj ismét a kísérletezgetési kedvben keresendő, amelyben érződik a kényszeresség, amely pedig egyszerűen azt eredményezi, hogy nem éri el a hatást. Kínos önismétlésbe fullad az egész.

 Az életműben ez nem egyedi jelenség. Első ilyen élményem Tricky-től az 1999-es Juxtapose volt, amely oldotta a korábbi klausztofóbiát és kvázi egy hip-hop album akart lenni. De ez a kísérleti mánia csak folytatódott, méghozzá a Blowback által, amely a rock-osabb hangzással próbálkozott és talán ez a legkönnyedebb anyaga is egyben. A Blowback-et egyébként nem tartom mélypontnak. A 2003-as Vulnerable pedig a maga new metal-os beütésével ismét egy érdekes színfolt lett. A 2010-es Mixed Race pedig már az ötlettelenségtől kiégett zenész újabb agymenésének tűnt. Sajnos az Adrian Thaws ezt a mezőnyt erősíti.

Pedig lehetett volna más is. A kilencvenes évek közepén a Maxinquaye (1995), a Nearly God (1996) és a Pre-millenium tension (1996) is sorban követték egymást és zeneileg is elég homogének voltak, még gyakran azonos hangmintákat is fel lehetett fedezni bennük. Csakhogy volt egy fejlődési ívük, a nüanszok különböztették meg őket, a hangulat alakulása. 

Simán a False Idols után is koncepció szintjén ez megoldható lenne, de itt nincsenek nüanszok, csak a stilisztikai káoszból adódó már "ezerszer hallottam" érzést váltja ki az emberből. Alapjában véve a dalokkal nincs probléma, egyik sem üti ki a biztosítékot, a lemezt ettől függetlenül akár többször is meg lehet hallgatni, csak nincs miért. A Francesca Belmonte-val közösen előadott dalokban látok több fantáziát, lehet csak azért mert ezekben az összeszokottság érezhető. Érdekes módon a Nicotine Love és az Oh Land-el közös Right Here a legeredetibb dal a lemezen, ezek pont az állítólagos klubdalok lennének. A többi dal az előző kiadványokon szereplő dalok valamilyen transzformációja, vagy jobb azoknál vagy nem. A My Palestine Girl kifejezetten kellemes átfordítása a False Idols-on lévő Does It-nek. Egyébként rengeteg a hangminta a False Idols-ról, első felindultságomban azt gyanítottam, hogy így akartak lenyomni a torkunkon egy b-sides-ot, de végül is erről nincs szó. Ez egyszerűen csak nélkülöz mindenféle belülről jövő kreativitást, ez egy rutin munka. A vélelmezett trip-hop revival-t nem ezzel az albummal kell meglovagolni.

5/10

Issey Miyake Nuit D'Issey

Nahát! Erről meg majdnem lemaradtam. Csodálkoztam is, hogy pont ebből az illatból nem lesz egy "éjszakai" változat. Ahogy elnézem a fás jegy maradt, végül is az a lelke az Issey-nek. A fej jegyben megjelennek a citrusok, bergamont és grapefruit. A szívjegy bőrös akkorddal rendelkezik kiegészülve fűszeres jegyekkel, fekete borssal, vetiver-rel. Az alapban pedig dominál a fás jegy, de ott van még a pacsuli és a bogyósok is. Tehát egy fás-fűszeres illatot kaptunk bőrös jegyekkel. Érdekes lehet, ezt a módosítást nehezen tudom elképzelni, de mindenképpen valami nagyon old-school illat van előttem semmiféleképpen sem lesz szerintem fiatalos. Kíváncsi leszek rá, egy próbát megér, bár az igazság az, hogy az eredeti Issey-n kívül még egyiket sem vettem meg magamnak. Eddig egyik variációban sem volt még annyi fantázia, hogy megérje lecserélni a bevált kedvencet.

Baths - Disorderly

Ez elég pop-os lett, ami szokatlan mi tagadás, de valahogy nagyon jól esik hallgatni.

Tricky - Sun Down video

Ezen az albumon már ez sem segít, pedig a video-t Tricky rendezte és Norman Reedus is feltűnik benne.

Mommy trailer

Na, egy újabb várós film kilátásban!

Aphex Twin - minipops 67 [120.2][source Field Mix]

Nem is értem magam eddig miért nem éreztem késztetést??? Ezt végigpörgetve nem kérdés, hogy magamévá teszem a SYRO-t.

Mono/Poly - Golden Skies

Charles E. Dickerson aka Mono/Poly fiatal kora ellenére elég markáns hangzást képvisel az elektronikus zenei túltermelés tengerében. Flying Lotus-sal való "szakmai" együttműködését tagadni sem lehetne (a Melt!-et remixelte meg az L.A. EP 2X3-on), hiszen zeneileg rengeteget merít a nagy elődtől. Absztrakt hip-hop-ból építkezik és előszeretettel díszit a glitch-el, experimentális jellege pedig távol tartja őt a hagyományosan értelmezett pop zenétől. Mégis az elmúlt három-négy év alatt úgy látszik megtalálta saját hangzásvilágát, ez a fajta hangzás ingen távol áll már a FlyLo-s minimalista nyersségétől. A Paramatma (2010) LP és a Manifestation (2011) EP után a Brainfeeder-höz igazolt, ahol megjelentette második nagylemezét. 

A Golden Skies egy folyékony hangfutam, amely kitűnően ötvözi az ambient-et a noise-sal, olyan elegyet alkotva ezzel amely végig képes a figyelmet fenntartani. Az album nagyon erős a ritmusszekcióban és a szintetizátor hangzásban egyaránt, szinte lehetetlen nem odafigyelni rá, hiszen minden cin-nek és minden effektnek kitűnően eltalálja a helyét, meghökkentő módon szerkeszti össze azokat. Sokszor szinte kaotikus az egész, mégis egységgé áll össze és megvan a lendülete. Kifejezetten jóleső hallgatni a track-ekben megjelenő "space techno"-t (Alpha&Omega, Urania, Night Garden) vagy acid house-t (Winds of Change). De megjelennek még nagyon old-school hip-hop ütemek is (Euphoria), ennyire hangsúlyosan talán a Portishead Dummy-jában lettek ezek újragondolva. Az Empyrian r&b-je és a záró Gamma fúziós funkja is igen erős, az utóbbi elég erősen a Tame Impala Lonerism-ös megszólalását juttatta az eszembe.

Amitől mégsem egy műfaji kavalkád ez az album, és amely gyakorlatilag ezen összetevőkön keresztül meghatározza az egyedi hangzást, az a ezotéria. Fura ez a szó ide, de nem tudok jobbat, ez a zene ezoterikus minden percében és egyszersmind értelmet is ad az album címének. Ez az album valahol utazás az egekben, a felhők felett, egy trip a Mennyország felé. Ez a fajta hangzás reneszánszát éli, valahol a természetközeliség illetve a természet felettiség tükröződik benne, egyre több zenész nyúl ilyen húzásokhoz vagy éppen az ehhez közel álló világzenei hatásokhoz. Nem kell megijedni, ez nem egy Cantoma album, nem is Enigma (bár a Posteriori éra többször is beugrott), hiszen a ritmus és szintetizátor virtuozitás által itt valódi csoda történik, ezáltal egyfajta földöntúliság és időtlenség járja át az albumot.

Egyedüli hibája talán, hogy túl sok rajta a számomra értelmetlen interlude (konkrétan négy). Felesleges átvezetésnek tartom őket, hiszen mind több két percnél és ezzel az éteri ambient-tel pont az album flow-ját töri meg, ráadásul egyik sem akkora téma, hogy hosszasan érdemes fejtegetni.

Ezen hiba ellenére ez egy igen erős album a maga látásmódjával, és meglepő zenei fúziójával. Érdemes rá odafigyelni.

7,5/10

Vessel - Red Sex

A Punish, Honey albumnak valami eszméletlen erős atmoszférája van, nagyon sötét mégis van mindig valami dallamfoszlány a háttérben. Nem tudom egyenlőre, hogy tettszik e, de régen hallottam ennyire érdekeset.

Machinedrum - Only 1 Way 2 Know

Machinedrum-ot nagyon beszippantotta a Vapor City era (mi tagadás engem is). Vapor City Archives címmel novemberben jelenik meg egy kilenc új dalból álló epikus lp, amely az egy évvel korábban megjelent album hangzásvilágát hivatott folytatni. Nem is gondoltam, hogy ekkora klasszikus lett a Vapor City, már ep is jelent meg lemaradt dalokból, voltak remix-ek és ez állítólag az utolsó fejezet. Nos kíváncsian várom!

Night Garden

Golden Skies (with dusk)

Los Últimos Días / The Last Days

Nem is tudom mire számítottam. A spanyol science fiction általában azért jön be mindig, mert alacsony költségvetés miatt/mellett nagyon jó sztorikat visznek vászonra, a színészi játékra nagy hangsúlyt fektetnek és a kivitelezéssel sem szokott probléma lenni. Tulajdonképpen ebben a David és Álex Pastor által írt és rendezett 2013-as sci-fi-ben sincs ez másképp. Ennek a posztapokaliptikus környezetbe helyezett történetnek nagyon jó a felütése, jó az alapsztori, a színészi játék is so-so, bár nem kiemelkedő, és a kivitelezés az mestermunka tudván, hogy nem sok forrás állt rendelkezésre. A látványra és a hangzásra is sokat áldoztak és ez jelentősen emeli az élményt.

Egy ismeretlen eredetű globális pánikbetegség söpör végig a világon, ahol az emberek pánikrohamban törnek ki, ha kimennek a szabadba. Ennél fogva elnéptelenednek az utcák és az épületek foglyaivá válnak az emberek. Marc (Quim Gutiérrez) meg akarja találni barátnőjét, ezért hosszas ásás után eljut a metróalagútba, és a kaland itt kezdődik. A szemét HR-essel indulnak neki Barcelonának egyéni céljaikkal, megannyi kalamajkába keveredve.

Megvan minden a jó filmhez, de mégis hiányzik belőle valami. Azt sem mondom, hogy nem volt lebilincselő, mert az volt, végig lekötötte a figyelmet, szórakoztató volt. Mégis azt érzem, hogy amit itt elénk tettek, ez filmvászonra édes kevés. Nincs a filmnek erős atmoszférája, a történések pedig pörögnek, valahogy elmegy az ember mellett. Nem számítottam még egy Nyisd ki a szemedre (1997), vagy egy Időbűnökre (2007), de azt nem gondoltam, hogy a spanyol filmgyártásra a tv-s produkciók ekkora hatással vannak. Konkrétan számomra a legtöbbször a Bárka (El Barco, 2011-2013) jutott eszembe, rengeteg a hasonlóság a két produkció között. Ezt a hasonlóságot nyilván köszönhetjük a történetnek, hiszen mindkettő apokaliptikus. Azonban nem elsősorban erre gondolok itt, hanem arra, hogy egy ilyen jó alapsztoriból mekkora dobást lehetett volna!!! csinálni. A Bárka is húzta a rétestésztát és saját koncepciójába fulladt bele. Egy kicsit azt érzem, hogy jelen esetben csattanó vagy tanulság vagy mineknevezzem nélkül ez a film nem más mint egy szerelmes történet (akárhogy de a Bárka is az), és másfél óra után űrt hagy egy olyan emberben aki némi science-re vagy netán fiction-re vágyik. Ez a film némi nyújtással kitűnő sorozat alapot képezhetne, ahol izgulhat mindenki azon, hogy a végén meg legyen a nagy beteljesülés. Filmnek azonban ezt így nagyon kevésnek tartom és méltatlannak főleg úgy, hogy a szerzőpáros háta mögött egy Víruscsapda (Carriers, 2009) áll. Agyzsibbasztáshoz jó, de ahhoz ott vannak az amcsik, akik ebben azért jobbak, európait pedig nem ezért nézünk.

5/10

Flying Lotus - Coronus, The Terminator

Meglepően csendes, viszont a ritmusok építkezése most is zseniális!

Kapgang trailer

Lassan Niels Arden Oplev legújabb filmje is csak kijön. Imádom, amikor a skandinávok hetvenes éveket retróznak és hát a szereposztás is kisebb orgit okoz.

Fasandræberne / The Absent One trailer

Jesszusom de várom már!!

Force Majeure / Tourist trailer

Most látom trailer-je is van!

Zola Jesus - Go (Blank Sea)

Furcsák ezek az új dalok. Nem tudom eldönteni, hogy nem működnek vagy egyszerűen csak szokni kellene őket (mint pl. ezt is).

Force Majeure / Tourist poster

Az Akaratlanul (2008), és a Play (2011) rendezőjének új filmje nálam igencsak várós!

Tricky - Sun Down

Első felindulásra kiakadtam az albumon. Ez most komoly? A hangmintákban semmi újdonság, egy csomó a False Idols-ról van meg a Knowle West Boy-ról. Úgy néz ki, hogy ez egy újabb kukazene Tricky-től.

Tycho - See (Beacon Remix)

Tycho - Awake (Com Truise Remix)

Hors Les Murs/Beyond the Walls

Tulajdonképpen nem is tudom miért nézem meg ezeket a filmeket. Rájöttem nincs nagyon értelme mert felkavarnak, utána meg csak virrasztok egész éjjel. Vagy pont ezért, nem is tudom. Igazából mindig reménykedem, hogy mutat majd valami utat. Ehelyett akárhányat megnézek, mindig az jön le, hogy ez az út: a züllöttség, a perverziók és alapjában véve az üresség, a magány. Hát kell ez? Szükség van arra, hogy mindig a "hulljon a férgese" verziót lássuk? Csak egyszer lenne jó valami reményt is látni, valami pozitív hozadékot, értelmet! Lehet az egyébként unalmas, de biztos rengetegen tudnának épülni belőle.

David Lambert 2012-es francia filmdrámája azt kell mondjam ilyen szempontból !!újra!! hiperrealista. Egy percre sem válik romantikussá a történet, nincsenek nagy beteljesülések most sem, és újra az a filozófia erősödik, hogy az azonos pólusok miatt ez nem is lehetséges. Vagy kitudja, nem úgy ahogy az átlagember elképzeli. A realista látásmódot erősítette a szexualitás felőli megvilágítás, amely mind-mind a kilátástalanság élményét fokozta bennem. Miért is?

Adott egy bimbózó kapcsolat vagy mi. Szexből indul (mint manapság a legtöbb) és erősen arra alapoz a későbbiekben is. Nem is nagyon értettem, hogy később mitől voltak nagy indulati reakciók, miből lett elmélyültebb kötődés? A hiperszexualitás, az úgynevezett "gyorsszerelem" szerintem a szeretethiány manifesztációja. A fizikai kontaktus alatt az ember valamit kap a szeretetből (legalább is ezt hiszi) és amennyiben ez az örömkeresés rögzül, akkor egy végtelen magányosság spirálba kerülhet az ember. 

Paulo (Matila Malliarakis) és Ilir (Guillaume Gouix) kapcsolata a felszínen ilyen volt, de mégis megérinthette őket érzelmileg valami, mert valami érdekes ragaszkodássá alakult a dolog. Egyértelműen szerelem nem lett ábrázolva és valószínű azért mert nem is az volt. A sajátos kötődés azonban egyértelművé vált, amikor Ilir börtönbe került, itt már voltak érzelmi reakciók, de nem győzött meg arról, hogy mély érzelmek váltották ki azokat. Inkább éreztem azt, hogy egymást kihasználják, ki emiatt, ki amiatt. Számomra Paulo karaktere jobban kidolgozott volt. Az elejétől kezdve ő nyomult, szó szerint gondoskodásra szorult. A különböző "szexuális játékok" előszeretettel való űzése pedig bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben a kötődéssel. Az alárendelődés és a szexuális perverziók hátterét azonban nem ismerjük meg, illetve azt sem, hogy Ilir miért is megy bele egy ilyen kapcsolatba. Az is kérdés, hogy a harmadiknak (a sexshop-osnak) miért kielégítő Paulo-val egy olyan kapcsolat, ahol egyértelmű, hogy nem rá vágyik a társa. Az viszont félelmetes, hogy Paulo mennyit változik, de tulajdonképpen egy cseppet sem. A sexshop-ossal való kapcsolata óta nem használt ventolint, ez apróság de egyensúlyra utal. Egyébiránt jó egzisztenciális helyzetbe kerül eme kapcsolata folytán. Aztán kiengedik Ilir-t, a nyers ösztönlényt. Paulo reakciója eddigi tettei után igen meglepő, de ebben a kontextusban érthető is, és azt feltételezi, hogy önismeretében a következő szintre lépett, mégsem várja az ember, hogy így. Ez a fajta realizmus azonban eképpen nem enged teret a katarzisnak, no de ettől realista. Az elején említett alapvető problémához tudok visszakanyarodni: azt erősíti, hogy ennek az életformának nincs értelme, nem is lehet pozitív hozadéka. Nesze neked realizmus!!

Érdekes módon nekem Guillaume Gouix (Visszajárók, 2012) játéka sokkal meggyőzőbben hatott, sokkal kifejezőbbek a mimikái, valahogy ösztönösebbnek éreztem annak ellenére, hogy a másik karakterben sokkal több volt.

A történet, a karakterek és a megvalósítás egyik sem tükrözött sztereotip látásmódot, amely erősíti a hitelesség érzését.

6/10

FKA twigs - Two Weeks video

Akkor most ez is megtetszett, végül is elég furcsa ahhoz, hogy kedveljem :)

Vessel - Anima

Nem is számítottam másra ilyen lemezborító után. Teccik!!

Mono/Poly - Night Garden

Már jó pár napja hallgatom a Golden Skies albumot és végre azt is felfogtam mi a koncepció mögötte. Ez a track meg egyszerűen nem megy ki a fejemből, tök egyszerű de az a hegedű benne szívet facsaró!!

Eden trailer

Nocsak! Végül is ez engem is érdekel. A korszakleíró filmeket mindig is nagyon kedveltem. Ez pedig So 90's a javából!!

Serena trailer

Akkor csak megéljük, hogy bemutatják!!! Azt hittem sohasem tudok majd azon rágódni, hogy miért is kell elamerikanizálódni :).

Coherence

Ez a 2013-ban készült James Ward Byrkit által rendezett sci-fi igen erősen az elmúlt évek legjobbika. Byrkit első filmje ez, és előre sajnálom mert manapság igen nehéz ebben a műfajban ezt a lécet újra megugrani. 

Az előre leszögezhető, hogy nagy újdonságot ettől a filmtől sem kell várni, hasonlót műfaji kategóriától mentesen már sokat láthattunk. Nem emiatt tűnik ez ki a termésből, hanem azért mert alacsony költségvetésből készült és nem annak látszik ami. Akárhogy is nézzük ez a film tulajdonképpen egy filmdráma, hiszen a tudományos fantasztikum csak a hátterét szolgáltatja a történetnek. Önmagában drámának ez nem lenne elég erős, azonban ebben a kombinációban igen érdekes élményt nyújt. A drámához nem elég jól vannak a karakterek felépítve, nem is ismerjük meg mélységében a szereplőket, és óriási jellemfejlődéseket sem látunk. Ez azért egy nagy gyengesége a filmnek, mert nem tudunk izgulni a szereplőkért. Őszintén megvallva ahogyan belemélyülünk a történésekbe, igazából már nem is hiányzik ez, hiszen az események értelmezésével vagyunk elfoglalva. Ettől függetlenül ütősebb lett volna a történet, ha a szereplők kapcsolati rendszerén nagyobb hangsúly lett volna. Úgy érzem, hogy a kvázi kamaradarab lehetőségeit bizony nem használták ki az alkotók. Kapcsolat rendszerből pont annyit tálalnak elénk, ami esetleg szükséges ahhoz, hogy a történéseket megértsük. Bár elég hamar világossá válik, hogy ez nem az a típusú történet amelynek célja a megértés, ahol el lehet jutni a-ból a b-be.

Amit viszont nagyon eltaláltak az a feszültségteremtés. Végig feszült izgalomban tartja a film a nézőt és mindig történik valami váratlan dolog, amely más irányba tereli a történéseket. Elég csak az alapszituáció, ahol nyolc barát összejön vacsorázni, finomakat esznek, jó borokat isznak és kellemesen társalognak. Ezek a kvázi középosztálybeli hóbortok mindig is lekötöttek, főleg a skandinávok csinálják ezt jól, mert mindig valami merőben más sül ki a végére belőle (Születésnap, 1998, Jelenetek két házasságból, 2008). Igazi sznobériát erősítő tehát az eleje. Ahogy lenni szokott aztán itt is van egy fordulat, amelyet a film műfaji kategorizálásának köszönhetünk, és csak ámulunk és bámulunk azon, hogyan is jutottunk el a flörtölési sztoriktól a kvantumfizikáig. 

A történet keretét az adott éjszaka szolgáltatja, ami alatt egy üstökös halad el a föld mellett. Ez az esemény félelmetes anomáliákat okoz, amely a valóságra és annak észlelésére kihatással bír. Egyébiránt így visszagondolva lehet a drogos résznek is volt jelentősége, amely talán abban szolgáltat elbizonytalanítási faktort, hogy az egész sztorit az ember hogyan is értelmezi.

A hibáit a filmnek az erősségei kitűnően ellenpontozzák és azontúl, hogy kitűnően szórakozik rajta az ember, még azt is elmondhatjuk, hogy ez szerencsére túlmutat a tudatzsibbasztáson.

7/10

Damon Albarn - Everyday Robots

Ennyire jóleső melankóliát talán még idén nem is hallottam. Valamikor tavaly ilyenkor került hozzám Goldfrapp Tales of Us-ja, és azóta talán ez a legjobban eltalált intellektuális érzelmességet meglovagoló hanganyag. Albarn munkásságát annyira közelről nem ismerem, album szinten sohasem hallgattam Blur-t vagy Gorillaz-t, de amikor meghallottam az Everyday Robots első néhány másodpercét tudtam, hogy ennek adni kell egy esélyt. Bevallhatom ennek a dalnak a külsőségei fogtak meg elsőre. Feltűnt, hogy ez egy jól megkonstruált trip-hop dal, amely lúdbőröztetően samplingel egy hegedűtémát. Ezentúl Albarn hangja teljesen belesimul a dal hangulatába, szinte beszippant és hömpölyögsz a keserédes áradattal. Ezenkívül a vizualitás is megfogott, igen igényes de egyszerű video készült a dalhoz, melynek furcsa bája szintén kíváncsivá tett ezért úgy döntöttem meghallgatom az albumot.

Tulajdonképpen a címadó szám hangulatával az egész albumot le lehet írni. Ez az album egy őszinte, hiteles vallomás, nem is szomorú, inkább egy sok mindent tapasztalt férfi látásmódját tükrözi. Nem lázadó, inkább egy megfontolt, előre megyek bölcs, de mindenképpen nyugodt benyomást keltő hanganyag, amelyet azért jó hallgatni mert valami végtelen nyugalmat sugároz, az ember biztonságban érzi magát tőle. Igen, ez egy felnőtt album, de annak cseppet sem átlagos. Kezdjük a hangszereléssel: full minimál, egy kis gitár itt, egy kis zongora ott, néhány vonós de csak is szólóban és ott van mellette a dögös trip-hop basszus. A trip-hop feldobja az egészet, de ez több egy trip-hop albumnál hiszen annyira erős az előadó egyénisége, hogy ez a műfaji korlát szétolvad hallgatás közben. Itt erős előadói dalok vannak, ahol a basszusok hozzátesznek a dalhoz, és nem akarnak stílusgyakorlatot kifejezni. Tulajdonképpen úgy kaptunk egy kvázi adult pop albumot, hogy Albarn csavart egyet a ritmusokon, nem egy átlagos élőzenekaros hanganyagot akart csinálni.

A melankólia végighalad a lemezen, olyan jól eső elrévedés ez, a világ dolgain való töprengésé. Néha el is gondolkoztam, hogy amit hallgatok az nem megkeseredés e. Erre most sem tudom a választ, mert nem sugárzik egyértelmű pesszimizmus a dalokból, de az is igaz optimizmus sem. Egy biztos tapasztalatok összegzése ez, melynek hangulati töltése inkább érettebb benyomást kelt.

Az album közel sem tökéletes, hiszen pont a homogén hangzás miatt egybe folyik az egész. Többszöri hallgatásra azonban megállapítható, hogy az album első részében vannak a meghatározó dallamok, ettől fogva ez a része erősebb. Az utolsó néhány dalnál már az ember elfárad, talán több Mr Tembo-t kellett volna beépíteni az albumba, és ezen már az sem segít, hogy a záró Heavy Seas of Love vissza hozza a Tembo pörgését. Nagy kedvencem a Hostiles, Albarn ebben a dalban szívemből énekel és nagyon brutál a dallama. A You&Me témaváltása miatt a másik kedvencem, főleg a második rész.

A hibája ellenére ez egy szerethető album, hangulati erőssége és Abarn szerzői vénája, a nagyszerű dallamok feledtetik az egyébként homogenitásból táplálkozó aprócska hibát.

7/10

Bron I Broen / A híd

Nem nagyon volt elvárásom ezzel a sorozattal kapcsolatban, hiszen úgy is tudtam, hogy még egy Forbrydelsen-t úgy sem kapok. És valóban így történt: nem kaptam. Pedig minden jel arra mutatott, hogy hasonló felállás lesz: az elején történik egy gyilkosság és tíz rész alatt addig húzzák-nyúzzák, hogy az agyam is kimered tőle. Azt gondoltam talán az lesz a különbség, hogy itt két nyomozó deríti fel a történteket.

Elfogulatlanul jelzem, hogy a skandinávokban ezúttal sem csalódtam. Tényleg olyan húzást alkalmaztak, amelyre abszolout nem számítottam.

Bevallom nem is nagyon olvastam utána mi is ez, úgyhogy számomra az alap koncepció már egymagában ütős. A dán és a svéd rendőrség együttesen nyomoz, ahol egy-egy rejtvényt ad fel mindig a tettes, ennek megfejtésétől függ, hogy mi is fog a későbbiekben történni. Aztán természetesen kiderül, hogy ebben az országok közötti összeesküvésekben semmi nem az ami és a személyes szálak beiktatásával ismét rendkívül élvezetes drámaiságokat kapunk.

Mégis amitől az egész egyedi (a két nemzet teljesen eltérő látásmódján keresztül történő bemutatáson kívül) az a humor. Erre a faktorra végképp nem számítottam, és amitől ez a sorozat emlékezetes, az a kifordított abszurd humor. Elég csak a kezdést venni: azért kényszerül együttes nyomozásra a dán és a svéd rendőrség, mert az Øresund hídon nem tudják eldönteni, hogy a dán vagy a svéd oldalon van a holttest, aztán persze kiderül pont a határon fekszik, tehát mindkét félre tartozik az ügy. A dán kontra svéd utálat, amelyet egyébként rendkívül humorosan tálalt Lars von Trier Birodalmában, itt is megjelenik. mégis egyfajta kollaborációvá szelídül egyszersmind szimbolikát szolgáltat. Ez a fajta szimbólum tehát felülkerekedik a sztereotípián és az egysíkú látásmód által táplált gúnyt felváltja a szélesebb látókört feltételező irónia.

A történések abszurditását fokozza a szinte már karikaturisztikus jellemábrázolás. A másik nagy erőssége ez a sorozatnak. Annyira lehetetlen két személyt még nem hordozott a föld, amelyet itt látunk. Jellemfejlődésről itt nem igazán beszélhetünk, de nem is ezen van itt a hangsúly, hanem a két ellentétes személyiségből adódó látásmód kiélezésén. Ennek technikája szintén a humor. A Sofia Helin által megformált Saga Norén személyisége már maga a vicc kategória. Ha a szakember szólal meg belőlem igen autisztikus jellem, ebből adódóan a legkevésbé sem ért a társas szituációkhoz. Ebből adódóan ontja a viccesebbnél viccesebb szituációkat, mégis figyelemre méltó praktikus szemlélete. A Kim Bodnia (Pusher, 1996) által megformált Martin Rhode pedig reggelente akár leszarom tablettát is szedhetne, igazi társas lény, de kapcsolataiban igen meggondolatlan. Imádtam, ahogy összeértek, ahogy tanultak egymástól, próbálták alkalmazni az egymástól elsajátított tudást. Ezt - még egyszer mondom - mindig a humor eszközével tették.

Rendkívül csavaros volt emellett a történet is, és ahogy lenni szokott már a közepénél van egy fordulat, hogy aztán másfelé terelhessék a néző érdeklődését. Egyedül a végét nevezném érdekesnek. Ezzel valahogy nem vagyok kibékülve. Ugyan a szálat elvarrták, tehát ilyen szempontból tisztességes lezárást kaptunk, mégis nem hagy teret az indulatok levezetésének. Oké tudjuk ezt be a sorozat skandinávságának. Azt hiszem kíváncsi leszek a második évadra is.

Iamamiwhoami - blue blue

Nos ez a formáció is elment tömeggyártás irányába. A Blue videóiból elég ennyi, hogy megállapítsam azt, hogy zeneileg semmit nem fejlődtek tovább. Sőt, ezeknek a daloknak a hangszerelése semmi izgalmat nem tartogat és bizony dallamoknak is igen híján vannak. Amennyiben a későbbiekben megváltozik a véleményem, nyugodtan meg lehet kövezni.

Lamb - We Fall in Love

Érdekes és szokható is. Ha csak ezt nézzük, talán az idei album nem lesz egy nosztalgia trip, mint ahogy az előző volt. Bár nekem azzal sem volt gondom.

My Mini Adventure

Best songs of 1990

Madonna – Vouge / Justify My Love

Sinead o’ Connor – Nothing Compares 2 You
 

Enigma – Sadeness / Mea Culpa

Roxette – It Must have Been Love

 Snap – The Power / Oops Up

Lisa Stansfield – All Around the World

Mariah Carey – Vision of Love

Alannah Miles – Black Velvet

 DNA & Suzanne Vega – Tom’s Diner

Paula Abdul – Opposites Attract

Janet Jackson – Rhythm Nation / Alright

Dee Lite – Groove Is in the Heart

Depeche Mode – Enjoy the Silence / Policy of Truth

 Wilson Phillips – Hold On/Impulsive

Technotronic – Pump Up the Jam / Get Up

INXS – Suicide Blonde / Disappear

Whitney Houston – I’m Your Baby Tonight

George Michael – Praying for The Time/Freedom

Maxi Priest – Close to You

 Adamski – Killer

Aerosmith – Janie’s Got a Gun

 Beats International – Dub Be Good to Me

Faith No More – Epic

Black Box – Everybody, Everybody/Ride on Time

Soul II Soul – Get a Life/Back to Life

En Vouge – Hold On

 Pet Shop Boys – Being Boring

UB 40 – Kingston Town

AC/DC – Thunderstruck

A-Ha – Crying in the Rain

London Beat – I’ve Been Thinking About You

Twenty4Seven – I Can’t Stand It

Guru Josh – Infinity

 The Klf – What Time Is Love

Kylie Minouge – Better The Devil You Know / Step Back in Time

Stevie V – Dirty Cash

Mc Sar & The Real McCoy – It’s On You

The B 52’s- Love Shack

D- Mob&Cathy Dennis- C’mon and Get My Love

Julee Cruise – Falling

Blue Pearl – Naked in the Rain

Kim Appleby – Don’t Worry

 EMF- Unbelivable

Joey B. Ellis – Go For It

Esetleg aki meghallgatná ezeket, lejátszási lista itt.

En chance til poster