Charles E. Dickerson aka Mono/Poly fiatal kora ellenére elég markáns hangzást képvisel az elektronikus zenei túltermelés tengerében. Flying Lotus-sal való "szakmai" együttműködését tagadni sem lehetne (a Melt!-et remixelte meg az L.A. EP 2X3-on), hiszen zeneileg rengeteget merít a nagy elődtől. Absztrakt hip-hop-ból építkezik és előszeretettel díszit a glitch-el, experimentális jellege pedig távol tartja őt a hagyományosan értelmezett pop zenétől. Mégis az elmúlt három-négy év alatt úgy látszik megtalálta saját hangzásvilágát, ez a fajta hangzás ingen távol áll már a FlyLo-s minimalista nyersségétől. A Paramatma (2010) LP és a Manifestation (2011) EP után a Brainfeeder-höz igazolt, ahol megjelentette második nagylemezét.
A Golden Skies egy folyékony hangfutam, amely kitűnően ötvözi az ambient-et a noise-sal, olyan elegyet alkotva ezzel amely végig képes a figyelmet fenntartani. Az album nagyon erős a ritmusszekcióban és a szintetizátor hangzásban egyaránt, szinte lehetetlen nem odafigyelni rá, hiszen minden cin-nek és minden effektnek kitűnően eltalálja a helyét, meghökkentő módon szerkeszti össze azokat. Sokszor szinte kaotikus az egész, mégis egységgé áll össze és megvan a lendülete. Kifejezetten jóleső hallgatni a track-ekben megjelenő "space techno"-t (Alpha&Omega, Urania, Night Garden) vagy acid house-t (Winds of Change). De megjelennek még nagyon old-school hip-hop ütemek is (Euphoria), ennyire hangsúlyosan talán a Portishead Dummy-jában lettek ezek újragondolva. Az Empyrian r&b-je és a záró Gamma fúziós funkja is igen erős, az utóbbi elég erősen a Tame Impala Lonerism-ös megszólalását juttatta az eszembe.
Amitől mégsem egy műfaji kavalkád ez az album, és amely gyakorlatilag ezen összetevőkön keresztül meghatározza az egyedi hangzást, az a ezotéria. Fura ez a szó ide, de nem tudok jobbat, ez a zene ezoterikus minden percében és egyszersmind értelmet is ad az album címének. Ez az album valahol utazás az egekben, a felhők felett, egy trip a Mennyország felé. Ez a fajta hangzás reneszánszát éli, valahol a természetközeliség illetve a természet felettiség tükröződik benne, egyre több zenész nyúl ilyen húzásokhoz vagy éppen az ehhez közel álló világzenei hatásokhoz. Nem kell megijedni, ez nem egy Cantoma album, nem is Enigma (bár a Posteriori éra többször is beugrott), hiszen a ritmus és szintetizátor virtuozitás által itt valódi csoda történik, ezáltal egyfajta földöntúliság és időtlenség járja át az albumot.
Egyedüli hibája talán, hogy túl sok rajta a számomra értelmetlen interlude (konkrétan négy). Felesleges átvezetésnek tartom őket, hiszen mind több két percnél és ezzel az éteri ambient-tel pont az album flow-ját töri meg, ráadásul egyik sem akkora téma, hogy hosszasan érdemes fejtegetni.
Ezen hiba ellenére ez egy igen erős album a maga látásmódjával, és meglepő zenei fúziójával. Érdemes rá odafigyelni.
7,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése