Nos, egy nagyon nagy lemaradásomat pótoltam ezzel a filmmel. Több évig halogattam, aztán most éreztem, hogy itt az idő. Science fiction-ből ez az a fajta, ami közvetve nyújtja a műfaj általi elvárásokat. Ugyanis ez egy egy-helyszínes film, de nem valami távoli űrállomáson játszódik, hanem egy házikó nappalijában. Szóval kamaradráma kevés szereplővel, úgyhogy felettébb izgatott voltam, hogy mit is lehet ebből kihozni.
A történetről csak annyit, hogy John Oldman (David Lee Smith) professzor leköszön az egyetemről, kollégái pedig búcsúpartit szerveznek neki. Az este alatt a társalgás nem várt fordulatot vesz: Oldman elmondja kollégáinak, hogy 1400 éves és nem öregszik, ezért kell tíz évente tovább állnia.
A felütés izgalmas, a kibontás viszont akármilyen érdekfeszítő, a társalgás unalomba fullad. Még a tanárok sem társalognak dolgokról úgy, hogy mindent próbálnak megmagyarázni, bizonyos dolgok evidensek, így a társalgás felét teljesen feleslegesnek éreztem. Elég fárasztó volt így kihámozni a dolgokat. A szájbarágást sohasem szerettem, itt egyenesen úgy éreztem tömnek. Azonkívül ez a folyamatos kérdez-felelek, és a mesélés a nézőt (hallgatót) elég passzívvá tette. Tulajdonképpen alig hagytak teret a szabad gondolkodásra, mindent elénk tettek. Persze nem látványba nyilvánult ez meg, hanem verbalitásban. Egy ilyen közlés ugyebár indulatokat kell, hogy kiváltson az emberekben. Oldman barátai azontúl, hogy természetesen hülyének nézték (vagy inkább nem tudták eldönteni, hogy tényleg az vagy igazat mond), érdeklődve csüngtek a szavain és csak a vallás témájának előkerülésével kaptunk valami indulatot, valami vitaalapot. Ez sem lett igazán végigjátszva, nem értem erre miért nem hegyeződött ki a történet.
Aztán volt benne egy jó pszichológiai húzás, amely viszont nagyot ütött. Van amikor csak azért másítja meg az ember a véleményét, vagy azért von vissza dolgokat, hogy a másikban a kételyt, a szorongást eloszlassa. Ez mesterien volt ábrázolva, egyszersmind a néző mellkasáról is kő esett le. Azonban ennek az egésznek csak a végső csattanó értelmében volt jelentősége, vagyis igazából jelentősége akkor már nem volt. A csattanó és a feloldozás rengeteget emel a filmélményen, hiszen van is mit tornászni.
Maga a megvalósítás alacsony költségvetésű, de rossz májjal annyit megjegyzek, hogy ettől nem lenne muszáj azt éreznem, hogy tv filmet nézek. Ráadásul ezt az élményt erősítette az is, hogy a színészek leginkább amerikai sorozatokból lehetnek ismerősek. A színészi játék ettől még lehetett volna kiemelkedő, de sajnos baromi átlagos volt. Ez nyilván abból is adódhat, hogy a szerzők a kamara darab sajátosságait nem kellő mértékben aknázták ki.
Akármilyen klasszikusnak számít ebben a sajátos műfajban, számomra egy cseppet sem kiemelkedő, és ennek a low budget-sághoz semmi köze, jobb forgatókönyvet kívánt volna. E mellett azért szórakoztató volt, "értelmes" kikapcsolódást nyújtott.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése