Black Out Days

Talán érezni kellene, hogy tavaszodik csak sajnos az utóbbi hét eseményei igen csak konzerválják a tél hangulatát. Kezdeni kellene hozzászokni, hogy vége kezd szakadni azoknak az időknek amikor esküvőkre járunk. Kellemesebb ha ezt mondjuk a keresztelő váltja fel (remélem abból lesz még egy pár), de sajnos az élet nem kímél minket, és idő előtt arra kényszerít, hogy szembe nézzünk az elmúlással. Bakker két temetés egy héten és mindkettő közeli barát szülője. Hihetetlen!! Én még nem akarom ezt látni, hogy barátaim anyátlanul-apátlanul szülő nélkül maradnak, miközben megszakad a szívem mert rossz belegondolni, hogy nem lehet többé gyermek. Ezt én el sem tudom képzelni, vagy igazából nem akarom, noha sajnos már én is voltam az ő helyzetükben. De még szerencsére akkor is gyermek vagyok és szerencsére viselkedhetek is még ekképpen. Nem tudom milyen lehet ezt az énünket elveszíteni, de talán ha valaki már szülő másként rakja ezt helyre magában. Ugyan ezt én most nem látom rajtuk, de érzem, hogy így van, így kell lennie! Lányok-fiúk kitartás!!!!!!!

Evian Christ - Waterfall

Egy picit LFO-s érzésem van, folyton azt várom mikor rikkantja el magát Björk benne. Azért a vége fele szépen dallamosodik.

Iamamiwhoami - Hunting for Pearls video

Whoaaa! Ez nagyon jóóó!!! Úgy néz ki újabb videomaraton elé nézünk, és nagyon eltalált a vizuális világ.

L' Eau D' Issey Pour Homme Sport Mint

Egy újabb limitált kiadás idén. Ezt most akkor is levezetem. Ez ugye a Sport módosított változata. A Sport pedig a L'eau D' Issey egyik változata a sok közül (pl. Intense). Bár nagyon úgy tűnik, hogy a Sport kezd külön utakon járni. Az illat már réges rég nem érdekel, de csodás ismét a csomagolás!

Illum Sphere - Ghost of Then and Now

Erre az egyszemélyes formációra az év elején kijött Embryonic című track-kel figyeltem fel. Nagyon tettszett a világvége hangulata, amelyet oldott Shadowbox játékos hangja, jól hangzott a karibis ritmus ahogy áthajlott jazz-be. Mindenképpen kíváncsi voltam erre a csávóra mit is tud, mert rendkívül újszerűnek hatott a mezőnyben. Néhány single-el EP-vel a háta mögött végül a Ninja Tune-nál jelentette meg debütáló albumát. Időközben arra is rájöttem, honnan is volt ismerős a neve, ugyanis többek között ő is megremixelte anno a Radiohead Codex-ét.

Az albumot egy jó párszor átrágva azzal számomra ambivalens viszony alakult ki. Ugyanis úgy működik, hogy először felspanol, úgy érzed ez az, majd jön egy lejtő, ahol azt érzed már mindent hallottál. Legvégül pedig konstatálja az ember, hogy mindkét érzésnek megvan a maga valóság alapja. Kétségtelen vannak rajta nagyon jó húzások, tényleg érdekes megoldások. Az At Night-ban például jól működik a zene hirtelen lehúzása, majd újra engedése, vagy a Sleeprunner Aphex Twin szerű baljós alapja zseniálisan terebélyesedik ki pszichedelliává, majd hirtelen elvágja és csak egy kegyetlen zakatolás marad a végére.

Az album legnagyobb erőssége az atmoszféra teremtés. Az apokaliptikus hangzás velőt rázó, és kitűnően alkalmazkodik hozzá Shadowbox Erikah Badu szerű vokálja, ebből a szempontból a The Road nevezhető csúcspontnak. Érthetetlen okból azonban ahogy haladunk a lemezen végig kezd hígulni a hangzás. Egyfelől felüti a fejét az egyediség mellőzése, amely középszerű track-eket eredményez. A lemez közepe így aztán teljesen leül. Másfelől pedig a végére az apokalipszis atmoszférája megszűnik, és örömzenélés hangulattá alakul. Szóval a sokszínűség természetesen nem baj, a probléma azzal van, hogy a sokszínűségnek itt nincs közös nevezője. A lemez óriási hibája, hogy szétfolyik mivel a kezdeti összetartó erő megszűnik. Érdekes ez, hiszen az említett Sleeprunner-ben megvan mindkét oldal katalizátora, így számomra érthetetlen, hogy hogyan jutunk is el a végéig? Az öszképen sajnos már az sem segít, hogy az egyébként zseniális Embryonic kerül zárótracknek, a maga érfelvágós hangulatával. Egy albumon belül elegyedik a techno, az r'n'b, a hip-hop, a jazz, és a glitch, de valahogy nem érnek össze.

Érdekes azt megjegyezni, hogy többször meghallgatva közel sem érződik annyira az egyedi megszólalás. A track-ek egyik részén érzem a kibontakozó egyedi megszólalást, a másik részüket pedig bármelyik zenei producer elkészíthette volna. A Ra_Light-ot hallgatván Shigeto, a Near The End esetében Four Tet, a One Letter to Death esetében pedig Burial is eszünkbe juthat.

Nem olyan rossz album ez, hiszen többször végig pörgetjük, mert van benne potenciál de a fentiek miatt sajnos közel sem tökéletes. Azt gondolom jók a hatások, de jelen esetben sokszor még túl direktek. Mivel azonban a dalok egyik része tökéletesen működik, azt gondolom megvan minden a jó zenéhez. Lehet idő kell több, lehet dalból kell kevesebb, egy szó mint száz gyakorolni kell még és legközelebb reméljük ennél is jobb lesz.

6/10

Vi är bäst! / We Are The Best!

Lukas Moodysson filmjeinek mindig volt valami egyedi atmoszférája. A társadalmi problémákat mindig is sajátos stílusban tárta elénk, hol az idővel, hol a térrel játszva, mindemellett pedig mindig értékítélet mentes maradt. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy a svéd jóléti államban mi viszi rá a rendezőket társadalmi problémákat boncolgatni....jó kérdés, talán nincs rendszer, amely tökéletes és ez valami protestálás féle lehet. Moodysson-nál mondjuk úgy működik ez az egész, hogy egy időszak társadalmi-politikai problémáira fókuszál, vagy éppen a problémát át teszi egy másik országba, kvázi ez ott gond, de nyilvánvaló a kötése ahhoz a társadalomhoz, amelyben ő él. Lehet nem is érdemes azon rágódni, hogy egy svéd mitől is érzékeny erre, hiszen gyakorlatilag globális dolgokról mesél egy globalizált nézőközönségnek, ahol ő ugyanolyan európai, mint én nézőként.

A Vi är bäst! (2013) esetében nehéz helyzetben vagyok, mert számomra nem teljesen világos az üzenet. Adott egy három lányból álló baráti társaság, akik elhatározzák zenekart alapítanak. A lányok természetesen serdülők, és az iskolában periférikus helyzetben vannak. A zenét imádják, méghozzá a punk-ot, és a helyi közösségi házba járnak le esténként próbálni. A történetet elidegenítő faktor jelenleg is az időben keresendő. Ugyanis a történet 1982-ben játszódik, amikor is a punk már kezdett cikivé válni. Szóval adott ismét minden a "szemben a rendszerrel" típusú történethez. Egyrészt a lányok ki vannak közösítve, másrészt a punk által sajátos a világnézetük, a társadalom összes kötelezettsége terhes számukra, a társadalom láncait le szeretnék tépni magukról. Persze ez a kvázi "anarchikus" világnézet nem válik hitelessé, hiszen serdülőkről van szó, akik tevőlegesen nem mennek szembe a társadalommal (otthon laknak, járnak iskolába), tehát a társadalom pozitív hozadékaira igen is jogot formálnak. Innentől kezdve pedig egy szokásos serdülőkori céltalan útkeresés lesz az egész, ahol jót mosolyoghatunk a tudálékos érveléseiken, a jól kitervelt csínytevéseiken. Legtöbbször persze az ember saját magán mosolyog, amikor serdülőkori énjét üdvözli.

De akkor miről is van itt szó? Egyfelől középosztálybeli unatkozó serdülők sajátos gondolkodásmódjáról, másrészről újra a jóléti politika szembeni fricskáról (gyakran diskurálnak a nukleáris energia felhasználásáról, a környezetvédelemről, vagy éppen a vallásról). Ez lenne a film társadalmi vetülete? Ez, de ne felejtsük el, hogy ez valami vígjáték féleség és talán nem is kell ebbe jóval többet belegondolni. A problémám inkább az, hogy Moodysson nem akarja már magát komolyan venni, ez a vélelmezett üzenet is lerágott csont már, hiszen a Redvás Amal (Fucking Amal, 1998) és az Együtt (Together, 2000) is a maga módján erről szólt. A különbség az volt, hogy mindkét filmben hiteles volt a probléma felvetés, amelyet jól megválasztott célcsoport által (serdülők, kommuna) ábrázolt. Ebben a kettő ugyan kvázi ötvöződik, de nem hiteles a tézis és nem volt cél ebből adódóan a kibontása sem. Szóval ez most minek?

Moodysson a Lilja 4-ever (2002) óta egyre kínosabb filmeket készít, ahol egy üde színfolt volt a 2009-es Mammoth, amely már emlékeztetett az egykori erős társadalomkritikát megfogalmazó rendező korábbi munkáira. Változik az ember, ő is változik, de legalább akkor mutatóba se hagyjon korábbi látásmódjából, mert így olyan érzése marad a nézőnek, hogy bohóckodik.

5/10

Tiszta / Pure

Lisa Langseth neve a tavalyi Tiff fesztivál kapcsán jutott el hozzám. Ott ugyan egy másik filmjével az aktuális Hotell-el (2013) volt jelen, de mivel egy friss svéd rendezőről van szó, itt nem volt akadály az egyenlőre nem túl terjedelmes életművet az elejéről kezdeni. A Tiszta (Till det som är vackert) a rendezőnő első filmje, amelyet 2009-ben készített. Előtte egy short volt még, majd 2013-ban jött az említett Hotell. Felmerül a kérdés, hogy a svédeknél miben lehet más egy női rendezés, illetve a filmgyártásban kiemelkedő helyet elfoglaló országban lehet e más univerzumot teremteni, vagy legalább kitűnni valamivel a gyártó sorról legördülő filmek közül?

A kérdésre igen nehéz megtalálni a választ a Tiszta kapcsán. Azon is elgondolkoztam, hogy talán nem is adekvát a felvetés. Kell e egyáltalán kitűnni? A film élménye nem segít ezekben a válaszokban. Nem igazán tiszta még a kép, hogy merre is. Langseth ügyesen bánik a sejtetéssel, ugyanis nem igazán tárja elénk a múlt traumáit, csak a jelen van és annak történései. Egy-egy elszólásból, gesztusból lehet következtetni, miért is tartunk ott ahol, de az is egyértelmű, hogy ez nem a miértek filmje. Tulajdonképpen ez teljesen koherens az Alicia Vikander (Anna Karenina, 2012) által megszemélyesített Katarina egyéniségével. A lány tagadja a múltat és egyetlen célja van, mégpedig a túlélés. A saját lábán akar megállni, különb életet szeretne mint amilyen adatott családjának, barátjának és végső soron neki is. Arra is csak következtetni lehet, hogy valami kábítószer használat lehet a múltban, mert időnként Katarina megjelenik egy szociális munkásnál. Egy véletlen folytán aztán recepciós lesz egy koncertteremben, ahol viszonya lesz a karmesterrel.

Elég hamar kiderül, hogy nem működik a múlt tagadása, hiszen abból építkezünk, azok vagyunk. Az is sejthető, hogy választani életet nem lehet, a kettő közötti szakadék (mivel átjáró nincs) viszont elnyel mindent.

Amit látunk tehát egy ideál kergetése, egy világ ami a lány fejében létezik áll szemben a valósággal. Erre Adam (Samuel Fröler) a karmester többször is felhívja a lány figyelmét mindenféle idézet formájában. 

A filmben a klasszikus zene központi helyet foglal el. Katarina fanatikus zene hallgatóvá válik, mindig klasszikus zenét hallgat. Mi a zene funkciója egyáltalán, illetve a filmben? A zene univerzum, egy olyan hely ahová a lélek jár megpihenni, ahol csak szépség van, ahol egyek lehetünk a mindenséggel. Katarina hátrányos helyzetű családból származik, anyja alkoholista, ő ebből ki szeretne törni. A zene elkülöníti őt ebből a kontextusból, különccé válik kortársaitól és családjától. Saját univerzumot alkot, amely csak az ő fejében létezik. A zene egyfajta menedék, ahol megélheti érzelmeit, ahol úgy érzi otthon van. A bökkenő csak az, hogy ez az ő valósága, az igazi valóság pedig ettől jóval kegyetlenebb. 

Alakulhat e egy viszony számára jól egy nős és gyerekes, egyébként a hivatásban pedig sikeres emberrel? Részesülhet e ezáltal a hőn áhított boldogságban? Sajnos erre a film megnézése nélkül is tudjuk a válaszokat.

Tehát a skandináv filmekre jellemző pszichológiai aspektust alkalmazta a rendező ebben a filmjében. A témát már ezerszer feldolgozták, azonban ahogyan a zene által, annak sejtetett funkcióiból vezeti le a dolgokat az mindenképpen újszerűként hat. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben gyönyörű extatikus pillanatokat kapunk Rachmaninyov-tól, Beethoven-től úgy, hogy nem billen sohasem a hatásvadászat oldalára. Alicia Vikander maga a fiatalság és szépség, el lehet azokban a tekintetekben veszni. Amennyiben nem lenne meg a kisugárzás, ez persze csak esztétikum maradna. Ahogy a természetességet megformázza az maga a művészet. Egy percig sem csodálkozom azon, hogy Rapace kisasszony után ő a svédek második export cikke. Egyenlőre nem látok még Langseth-nél stílust, lehet első filmnél ez még nem is kritérium, azonban eme kezdése arra jó volt, hogy lássuk mire érzékeny: a nők realitáshoz való viszonyára!

6/10

Tycho - Spectre

Ahogyan elhallgatom a hangzásvilágot a március 18-án megjelenő Awake sem fog lényegesen eltérni elődjétől. Ha így fojtatja ebből a szempontból igen korán Moby-vá válik. Ettől függetlenül bírom.

The Ruby Suns - Desert of Pop video

Phantogram - Fall in Love video

Na, jó lesz ez azt hiszem. De ennyi megjelenéstől már ki fogok égni, nem bírom már követni. A Voices is kijött már!

Vi är bäst trailer

Moodysson új filmjéről miért nem hallani? Nem is tudom mit várok, úgy emlékszem nálunk a Mammoth sem ment a mozikban. A trailer-t elnézve ezzel az eresztésével lehet óvatosan kell bánni!!......(bár az Együtt-ből is jó kis film kerekedett a végére).....

Starwalker - Losers Can Win video

Nahát ez a dal meg simán elmenne Air dalnak is, nemhiába Jean-Benoît Dunckel a társszerző. Barði Jóhannsson-nal együtt alkotják a Starwalker-t, amely egy baráti összeverődés, és ha minden igaz EP lesz belőle. Na jó kellemes, de engem ez még azért nem győzött meg, mert olyan mintha Talkie Walkie-znának a Moon Safari-n....mekkora :D..!

Sisyphus - Alcohol lyric video

Akkor most ez úgy tettszik...asszem :)

Com Truise - Wave 1 EP

Két év után ezúttal egy EP-t kaptunk, amelynek én személy szerint nagyon örülök, hiszen Truise jobban kibontakozik ebben a formátumban. Egy szavunk sem lehet, máshol ez rendes LP-ként is kijönne. A hangzás nem újdonság, az analóg cuccost nyomatja még mindig, számomra megunhatatlanul. Ezen az EP-n pattogósabbak az effektek, sokszor old-school hip-hop jut róla az eszembe. A Joel Ford-dal kivitelezett kollaboráció arra engedett következtetni, hogy nyitni fog a pop-osabb hangzás felé. Azonban végighallgatva az EP-t, ez a tippem nem jött be, bár őszintén szólva nekem kifejezetten tettszett ez a próbálkozás, de jelen esetben ez egy track (Declination) elejéig élvezhető. Még mindig tátott szájjal bámulom őt, annak tudatában, hogy nem használ hangmintákat, mindent ő játszik fel, midi billentyűzet meg minden (na erről tovább már nem tudok okoskodni). Annyi bizonyos, hogy még mindig fület simogató hallgatni való.

Machinedrum - Back Seat Ho

A Machinedrum Vapor City era-jából kinövő új EP (Fenris District) első dala. Tettszik, hogy ennek az era-nak a hangmintái milyen jól működnek ebben az új dalban.

Lisa Stansfield - Seven

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal arany hangú angol lány, aki a maga sajátos frufrujával a nyolcvanas évek végén meghódította nemcsak a szigetországot, hanem az egész világot. Ugyan a People Hold On-t tartjuk szóló karrierje kezdetének, de az tulajdonképpen egy korai savas house sláger volt a Coldcut-tól, amihez Lisa adta a vokált. Ezt a kitörő sikert követte 1989 végén első szóló albuma az Affection, amelyről az All Around The World címéhez méltóan bárhol a világban ismerősen csengett. A siker pedig olyannyira töretlen volt, hogy két év múlva kijött a Real Love, majd azt követően 1993-ban a So Natural. Láthatjuk, hogy Lisa számára a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje volt igazán termékeny. A recept pedig rendkívül egyszerű volt: érzelmes soul-t énekelt, amelyhez a stílushoz megfeleltethető mértékben modern hangzást társított. Ez a soul sokszor randevúzott a vokális house-sal, no de ekkor olyan kort éltünk, ahol Barbara Tucker-ek, CC Peniston-ok, Christal Waters-ek és Robin S-ek nőttek ki a földből és gomba számra szaporodtak. Nem is csoda, hogy Lisát is megtalálta a meleg célközönség, bár nem akkora melegikon mint Madonna. Aztán négy év kihagyás után már mindenki azt hitte ennyi volt, de ő megjelentette 1997-ben cím nélküli negyedik albumát, amely mindenképpen mérföldkőnek számít. Egyrészt azért mert zeneileg a legsokszínűbb album és a dalszövegeket tekintve is a legkomplexebb. Bár annyit hozzá kell tenni, hogy ezzel az albummal a korábban emlegetett klubhangzás már eltűnt, de hangsúlyosabbá vált az r'n'b és előtérbe kerültek a hip-hop ütemek is. Mindemellett érezni lehetett az anyagon egyfajta adult pop irányba mozdulást is. Másrészről azért is mérföldkő, mert ez volt az utolsó kereskedelmileg sikeresnek mondható albuma. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a 2001-es Face Up és a 2004-es The Moment olyan albumok amelyre nem érdemes figyelni, csak azt mondom, hogy hozzák a megszokott minőséget és kevesebb kísérletezési kedvet érzek rajta. Az adult pop irány talán igazolódott. 

No de mivel áll elő tíz év kihagyás után egy olyan előadó, akinek egy generáció kívülről betéve ismeri a dalait. Nehéz a helyzet, hiszen tíz év alatt nagyok lehetnek az elvárások a rajongók (és hát a szakma) részéről. Apropó rajongók!! Azt be kell látni, hogy a Face Up óta valószínűsíthetően nem lehet már cél újabb hallgatótábor toborzása. Ez egyébként - véleményem szerint - egy természetes jelenség, amely ponthoz szerintem a legtöbb előadó előbb vagy utóbb elér. Lisa nem tagadja, hogy 47 éves és nem is akar továbbra is 20 évesnek hatni, sem külsőre, sem zeneileg. Ettől még nem kell, hogy unalmassá váljon valaki, sőt ellenkezőleg az hat érdekesen, amikor az 50-en túli popsztár feszülős melegítőben táncol a próbateremben, valami tucat elektropop zenére. 

Szóval Lisa az idők folyamán is hiteles tudott maradni. No de mitől is hiteles? Egyértelműen érzelmekre ható zenéje van, a szerelemről, elválásról, az önigazolásról vagy akár halálról is könnyfakasztó hatással tud énekelni úgy, hogy sohasem válik negédessé. Az aranytorok pedig igazi védjegy, bár idővel sokat érett, leginkább mélyült a hangja. Mindig is kitűnően ötvözte a parkettára szánt darabokat, a merengő - nevezzük lírai - hangvételű dallamokkal, a soul zene kétarcúságát hangsúlyozva. Zeneileg pedig időtlen, hiszen olyan dallamokat énekel, amelyek rögtön befúrják magukat az ember agyába és nem eresztik egy életen át, szinte teljesen mindegy emellett, hogy éppen milyen zenei hatással vannak tálalva. A zenei kísérletezés ennyi albummal a háta mögött már nem szokott feltétlenül igényként felmerülni. 

A Seven esetében azonban felemás a helyzet. A fent ismertetett örök recept természetesen adott, és némi törekvés érződik zenei téren is. Bár nincsenek meglepően megjelenő stílusok a lemezen, de a nüanszokra azért érdemes odafigyelni mert többszöri hallgatás után mutatják meg igazi arcukat. Az első ilyen a jazz és a swing-es hatás a lemezen. A Why-nál kifejezetten idegesített a szinte Bond Theme szerű kiteljesedés, de a The Rain esetében is a nagyzenekari swing-et giccsesnek ítéltem meg. Aztán ha hagyunk időt rájön az ember, hogy mindennek funkciója van, és a korábban hatásvadászatnak megbélyegzett momentum valódi hatássá emelkedik, időtlenné válik. Maga ez a nagyzenekari hangzás végig kíséri a lemezt, egyértelműen ebben a két dalban csúcsosodik leginkább. Azonban a táncolható dalokban is ott van, valahogy úgy ahogy a hetvenes évek disco-jában, vagy musical-jeiben benne volt. A Can't Dance-ben vagy a video-val is rendelkező Carry On-ban, valamint a So Be It-ben csúcsosodik ez a hatás. Megjegyzem nem tudom, hogy csak nekem jutott eszembe, hogy a tavalyi Daft Punk után vajon véletlen lehet ez az irány? Mindenestre teljesen mindegy mert ezen kívül remekül össze van párosítva a country-folk a jazz-el a Stupid Heart-ban, és ha valaki az elektro irányából érkező r'n'b hatást szereti azt megkapja a The Crown-ban. A záró Love Can pedig igazi house-funk, mint ha a kilencvenes évekből maradt volna vissza. Az album csúcspontja számomra pedig egyértelműen érzelmes (ömlengő) Conversation, amely egy zongora balladából nő ki, és nagyzenekari eposszá teljesedik. Meg merem kockáztatni, hogy ez a legmegkapóbb lírai dala, amelyet valaha letett az asztalra.

A Seven végre ismét egy olyan album Lisa-tól, amelyen nincsenek töltelékek. Minden dalnak meg van a maga története, misztikuma, ereje és szépsége, ugyanakkor az album is egységben tud működni. Az arányok jól el vannak találva, egy percig sem üti fel a fejét az unalom. 

A deluxe edition-nel csupán annyi a probléma, hogy magát az egységet bontja meg, és a bonus dalok nem kiemelkedőek, hogy ezt a az egység rovására el lehessen felejteni. 

A Seven egy méltó visszatérés a pop zene világába, egy olyan aktus amelyet tanítani kellene. Azt kívánom, hogy minden régi nagy kedvencem vegyen erről példát, hogy nem kell túlbonyolítani semmit, csak hagyni kell azt kitörni, ami belülről fakad.

9/10

Nyomtalanul / Kvinden I Buret

Újabb remek skandináv krimi, amelyben ezidáig még sohasem csalódtam. Ez a 2013-as thriller egyértelműen közönségfilm és megeszem a kalapom, ha az amcsik nem fogják felfedezni maguknak. A siker egyébként is borítékolható, hiszen Jussi Adler-Olsen nagysikerű bestseller-je lett adaptálva filmre. A szerző egy úgynevezett Q Ügyosztály eseteit veti papírra, amelyben egyébként egy antihős Carl Morck oldja meg a furábbnál furább eseteket.

A nyomtalanulban találkozik Morck (Nikolaj Lie Kaas) a Q Ügyosztállyal először a film szerint, oda osztják be egy korábban balul elsült akció miatt. A Q Ügyosztályon vannak a korábban eredménytelenül lezárt esetek, ahol a feladat, hogy rendszerbe foglalják és véglegesen lezárják azokat. Természetesen nem ez történik, hanem egy régen elfelejtett ügyben kezd el Carl és társa Assad (Fares Fares) nyomozni, miután kezd világossá válni, hogy az öt évvel ezelőtt öngyilkosságot elkövető Merete Lynggard (Sonja Richter) nyomtalan eltűnése mögött talán nem öngyilkosság állhat.

A képlet egyszerű, a megszállott Carl nyomozásba kezd (minden szabályt áthágva) és rájön az igazságokra. A történet nem bonyolult, viszont lebilincselő és végig fenn tudja tartani az érdeklődést, még akkor is mikor már számunkra is ismertek a tények. Nem törekedik furfangos csattanókra, vagy realitástól távol álló fordulatokra, egyszerűen megmutatja mi történt, miközben a jelenben is aktív történések vannak. Tehát alapjában véve lineáris a történetvezetés, de azt olykor megszakítják a nyomozóink által felderített múltban történt események képsorai, illetve miután megtörténik a leleplezés egy párhuzamos jelenidejű történetvezetést kapunk, amely a végén ér össze természetesen. A feszültség fokozása kitűnően működik, és teljesen a végéig izgalomba tartja a nézőt. Voltak jelenetek amelyek már szinte horrorisztikussá fokozódtak, a foghúzós rész az én idegeimet is felőrölte. A másik erőssége a filmnek (dán film lévén) a kitűnő jellemábrázolás. Morck múltjának tükrében érthetőek a motivációk, reakciók és a viselkedése, annak ellenére, hogy direkte semmit nem tudunk meg a magánéletéről. Társa Assad múltjáról szinte semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy valamiért szükségét érzi, hogy segítsen kollégáján. A zárkózott, mogorva és magának való karakter egy másik ember felé (kollégája) történő nyitását Nikolaj Lie Kaas kitűnően hozza. Bár figyelmünket inkább lekötik a történések, mégis katartikus látni, hogy a távolságtartás nem más mint a veszteségtől való félelem. A nyomozás tehát egyfajta kompenzálás vagy bizonyítás, a számunkra ködös személyes múlt rendbe tétele. Az ügy megoldása pedig akár lehetne egyfajta önigazolás is, de ezzel magunkra hagynak minket. Jól is teszik, hiszen mint írtam Olsen Q Ügyosztályának vannak még más esetei is. Ki tudja, talán filmen is kapunk még további adaptációkat.

Lehet kezd mostanra divatba jönni a skandináv krimi, de a tengernyi angolszász kliséjű krimik között még mindig újszerűként hatnak. Persze kell a jó adaptációhoz egy jó forgatókönyv is, amelyért az a Nikolaj Arcel a felelős aki A tetovált lány forgatókönyvét is írta. Reméljük lesz még folytatása.

7/10

Illum Sphere - Ghosts of Then And Now

Végre valami tényleg egyedi és brutál elektronikus zene!!! Ja, és hogy ez tegnap jött ki???Ucu!

Ellie Goulding - Burn (Four Tet Remix)

I Break Horses - Chiaroscuro

Itt van ez a svéd duó, amely elektronikus tánczenéjével próbálja meggyőzni a hallgatóságot, hogy a The Knife, vagy akár az Iamamiwhoami örökségét hivatott tovább vinni. Az indie pop zenét kitűnően vegyíti a shoegaze elemeivel, amely egy atmoszférikus, magával ragadó elegyet alkot. Első megjelenésük a 2011-es Hearts volt, amely leginkább a Slowdive -ot idézte meg, de az ömlengő grandiozitás leginkább a Cocteau Twins-t juttatta eszünkbe.

Három évvel később jelentették meg a Bella Union-nál a Chiaroscuro-t, amely olaszul a fény és az árnyék kontrasztját, annak játékát jelenti. Ez a fajta album cím koncepciót sugall, de jelen esetben mégsem koncept albummal állunk szemben. A névválasztás utalhat az előző album mozgalmassága, és jelen album középtempója közötti kontrasztra. Ugyanakkor utalhat arra is, hogy az albumon belül hangsúlyozza a sötétebb elektronikus hangzás és a pörgősebb, eufórikusabb hangzás közti különbséget. Ami azt illeti ez a fény-árny játék valóban végigkíséri a lemezt de a kontraszt amennyiben az összhatást nézzük mégsem élesedik ki. A duó a hangzásvilágot tekintve a maximumot hozza ki magából, ez a sötét elektronika egyértelműen misztikusságot von a hallgató köré. Az egész albumnak a ritmusszekció a fő erőssége, hiszen a mélyből üvöltő basszusok és ellenpontozó cin-ek játéka végig mesteri kontrasztot hordoz. Erre pedig kitűnő érzékkel fűzik föl a sokszor futurisztikus szinti futamokat. Zeneileg mindenféleképpen jól kidolgozott munka, a különböző hatások egységesen olvadnak egésszé.

A fény-árny játék azonban a sötét oldal felé billen el. Több a lassabb és középtempós dal a lemezen, amelynek az az eredménye, hogy egy idő után a lemez kezd leülni. A hangzásvilág szépen ki van dolgozva, de a legtöbb dalnak nincs hangsúlyos dallama, ezáltal nehezebb is rájuk emlékezni. Sokszor olyan érzése támad az embernek, hogy egy egybefolyó hangfutamot hallgat. A dalok összhatása mindig egy direkt utalásként hatott nálam. Az albumot végighallgatva végig úgy éreztem, hogy ez a fajta zene valahol az Iamamiwhoami titokzatossága és mondjuk a Niki&The Dove életigenlése között van (már ha csak a svéd példáknál maradunk). Az egyediséget nem látom ebben a zenében, azt amitől ez I Break Horses tud lenni. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy a hasonló zenekarok tömkelegéből ki tud emelkedni, csak lehet még saját útját nem találta meg. Ezzel az anyaggal így egy kellemes hallgatni valót hoztak össze, amely jelenleg csak "zeneszerzési" virtuozitásában tud kiemelkedni, de dalszerzésben még jócskán kell nekik tanulni.

6/10

Neneh Cherry feat. Robyn - Out of the Black

Forbrydelsen III.

Sarah Lund története a végéhez érkezett a harmadik évaddal. A 2012-ben készült széria hű maradt elődeihez, kitűnően elegyíti a thrillert a drámával. Szokás szerint ismét három történeti szál van: a nyomozás (rendőrségi), a családi (drámai) és a kihagyhatatlan összeesküvések színtere a politikai szál is jelen van. Külön örültem annak, hogy a családi szál újra megjelent a történetben, így a harmadik sorozatban már újra hangsúlyos lett a dráma. Jelen esetben is tíz részes volt az évad, mint a második esetében, amely a sorozatnak lendületet, pörgést adott. Természetesen nem hiányozhattak a tipikus Forbrydelsen klisék sem: dogma stílust idéző gyilkossági jelenet az első részben, éjszakai keresés megannyi zseblámpa fényében, mérsékelt övi erdős jelenetek, amelyek ezúttal a norvég fjordoknál játszódtak. No de miben volt más mint elődjei?

Míg az első évad "egy gyilkos ügy" felderítésére összpontosított mesterein összecsavarva a három szálat, addig a második évadban egy sorozatgyilkos potenciális áldozatait kellett mihamarabb megtalálni, nehogy a gyilkos találja meg hamarabb őket. Jelen esetben egy kislány Emilie Zeuthen elrablása van középpontban, aki a Zeuthen Hajózási Vállalat vezetőjének a kislánya. Először megkezdődik a túsztárgyalás, de elég hamar kiderül, hogy nem erről szól a történet. A lány elrablója ugyanis közben gyilkosságokat követ el, az áldozatokról pedig kiderül, hogy Zeuthen dolgozók, és kormányközeli emberek. Ekkor már a Különleges Ügyosztály is megjelenik. A túszdráma tehát csak egy ürügy, mert az igazi rejtély egy régebbi haláleset felderítése. Az igazi nyomozás tehát egy állami gondozott kislány rejtélyes halála körül forog, ugyanis mint kiderül az egy eltusolt ügy volt, és valami okból kifolyólag jelen esetben pont azok hullanak akik mint kiderült kapcsolatba hozhatóak voltak az üggyel. Itt a kérdés az, hogy Lund, vagy a gyilkos (emberrabló) deríti fel hamarabb a rejtélyt, azaz melyikük találja meg a korábbi gyilkost hamarabb.

Tehát nem elég, hogy az elrabolt lány ügyében mind a három történeti szálon folynak az események, a nyomozati szálat megduplázzák úgy, hogy a régi ügy megfejtése tükrében értelmezhető a jelenlegi bűncselekmény. Jelen évadban a történeti szálaknak van kapcsolódási pontjuk, szemben az előző évaddal ahol a történeti szálak sohasem értek össze, de itt sem vitték ezt túlzásba ellenben az első évadban ugye minden és mindenki összefüggött a végére. Szóval ez sem volt egy egyszerű történet, a végére itt is kiderülnek a dolgok, azonban ennek van a legváratlanabb és legmeghökkentőbb befejezése a három évad közül (bár sajnos kevésbé lúdbőröztető mint az előző két évad esetében).

Minden évadban mások a főszereplők. Jelen esetben Nikolaj Lie Kaas volt a Különleges Ügyosztály nyomozója, aki Lund-dal nyomozott együtt. Anders W. Beretelsen alakította Robert Zeuthen-t, a hajózási vállalat ügyvezetőjét. Mellékszerepekben feltűnt még Sonja Richter és Jens Albinus is.

Hát véget ért egy történet, sajnos maga a történet is véget ért, és ahogyan ezt tette azt még biztosan emésztenem kell egy darabig. Ez úgy tűnik végképp a befejezés volt, Lund nem nyomoz többé. Ennek a korszakomnak is vége szakadt, nagyon fog hiányozni, már csak azért is mert ezt a sorozatot mindenféleképpen klasszikusnak, korszakalkotónak ítéltem meg. Nem egyszerű szájba rágós krimi volt, hanem egy olyan sorozat, amely hagyta gondolkodni az embert és a karakterek megismerésére is legalább annyit áldozott, mint magára a történetre. Ezen kívül minden évad másmilyen volt, másképpen kellett nekünk is gondolkoznunk. Végeredményben nem is évadok ezek, hanem különálló sorozatok, amelyet csak Lund magánélete (vagy annak hiánya) és a munkája köt össze.

Mindig elhatározom, hogy nem nézek több sorozatot, mert elég nagy elköteleződés, azonban a Forbrydelsen-nek egy percéért sem volt kár. Sajnos ez csak azt erősítette bennem, hogy lehet próbálkoznom kell majd más skandináv sorozatokkal is. Tervben már van kettő is.....

I Break Horses - Berceuse

Ez is igazi lúdbőrdal. Tulajdonképpen nem is nagy szám, de a hangminták annyira jól vannak összepakolva és erősen hajaz Machinedrum tavalyi U Still Lie-jára, amely az egyik legerősebb dal volt a Vapor City-n.

Illum Sphere - Sleeprunner

I Break Horses - You Burn video

Az igazság az, hogy az album a kukába ment. Aztán azon kaptam magam, hogy ezt dúdolom. Aztán visszahelyezés. Most pedig itt van ez a remek videó hozzá. Egyébként meg az album sem olyan rossz.

Play

Ruben Östlund 2011-es filmdrámája nem kíméli az idegeket egy cseppet sem. Pedig ebben a drámában a gyermekek a főszereplők, sőt a felnőtt szereplőkre nem is emlékszünk a film megnézése után. Ez nincs így jól, mert maga a történet is sugallja, hogy itt más törvények uralkodnak, ahol felnőttnek helye nincs. A film nyomasztó jellege ebből táplálkozik, és a néző mellkasára ül, és nem szabadulunk tőle, nincs feloldozás a végére sem. Végül is ez is egy realista dráma, bemutat valamit és nem közöl mellé semmilyen értékrendet, ítéletet. Ránk van bízva annak az eldöntése, hogy mit is látunk. Noha lineáris történetvezetésű a film, és a direkt játék is egyértelmű, mégis érzek egy mögöttes közlési szándékot is az alkotóban. Mert akárhogy is nézzük, amit látunk az a bevándorlókról alkotott gondolkodási sémáink kivetülése. Mint ilyen ez persze értékítéletet hordoz magában, de az alkotó sem aláhúzni nem akarja ezt, se nem az ellenkezőjét állítani. Ez a pártatlanság azonban nem ad fogódzót, így aztán gondolataink sodródásának tesz ki minket. Ez önmagában egy bizonytalanság faktor, amely nyomasztóan hat az emberre, de ott van még a történet is, amely szintén nem kímél minket.

Két dolog gondolkoztatott el ezzel kapcsolatosan és egyiktől sem éreztem magam komfortosabban. Az egyik, hogy a plázákban, tereken lógó gyerek bandák kegyetlenségének tulajdonképpen bármelyikünk gyermeke ki van téve. Hogyan is védheti meg a szülő a gyermeket az agressziótól, a lelki terrortól és az ezekből fakadó sérülésektől. Haladva a történet folyásával egyre csak szorítja a szívünket ez a tudat, mert egy védtelen gyermekről van szó, aki segítségre szorul. Őszintén szólva én már azt éreztem, hogy nem bírom tovább mert a gyermekkel szembeni igazságtalanság és kegyetlenség meghatványozza a szokásos ellenérzést is. Amennyiben ez mégsem lenne elég, ott van a másik dolog amely végképp a székbe nyomja a nézőt: a személyes tapasztalatból adódó emlékképek felidéződése. Látván ezeket a gyermeki kegyetlenségeket biztos sokaknak eszébe jut valami gyermekkorából. Mondjuk mikor a nagyobbak körül veszik és jól elverik, vagy valami hasonló. És ekkor egy kicsit gyermekként lehet a történésekre tekinteni, gyermekként fortyog bennünk az indulat, amely most sem tud kitörni mert kisgyermek vagy, és a nagyobbak erősebbek. A Diesel farmeres jelenetnél imádkoztam egy kis személyes bosszúért, hogy szaladjon el a nadrágokkal, a srác meg álljon csak ott egy szál gatyában a hidegben. Azonban a realista film nem enged meg ilyen levezetéseket, úgyhogy maradt a dupla nyomás.

A mikro szint (gyermekbandák világa) egy olyan makro környezetbe (svéd jóléti állam) olvadt bele, ahol ezeknek a farkastörvényeknek kevésbé direkt a funkciója (túlélés), tehát kontraindukált helyzetet teremt. Az, hogy ez a nézőpont mennyire sztereotip, erről lehetne vitatkozni. Bár a film éppen pengeélen táncolt a moralizálás terén, de szerencsére mégis értékítélet mentes maradt.

Mi meg ott maradtunk a paráinkkal, sztereotípiánkkal, hozzáállással kapcsolatos bizonytalanságunkkal. Hogy jó e ez nekünk? Igen, mert gondolkozásra késztet, ugyanakkor érzelmileg viszont kifacsar.

6,5/10

Warm Sound

Félelmetes, hogy egy lemez megvitatása micsoda dolgokon gondolkoztat el. Cszn kollégával blogján Gesaffelstein Aleph-jéről értekeztünk, amikor is rávilágított arra a tényre, hogy amit én system error-ként értelemezek az nem más mint a korosodás. Mert csak fanyalgok, nem igazán jön be újabban semmi. És bár túlkínálat van, de azért a 79-es évjáratból adódó tapasztalat bizony igen csak ráül eme ifjúkor befogadó készségére. Az igazság az, hogy lehet sok mindenre fogni, hogy az embernek miért nincs ideje nyitottnak lenni, és ráadásul egy idő után a nyitottság iránti elköteleződés is kezd terhes lenni, mert az új terhes, mikor már megszoktuk a jól beváltat. Szóval rohanunk állandóan. Jómagam is most fújom már ki magam egy projekt után, ezért van időm eme ömlengésre is. Szóval ha Zolinak igaza van, hogy korral már egyre kritikusabbá válik az ember, és emellett meg van az igény az új megismerésére, akkor ezzel mit is lehet kezdeni? Mert ha így nézzük ez egy paradoxon, tehát nem kellene, hogy ez bennem igényként fogalmazódjon meg. Aztán rájöttem, hogy végül is miért is csinálom ezt a blogot. Talán azért, hogy a nyitottságom igényét folyamatosan fenntarthassam, hogy ne vesszek el a hétköznapokban és hogy érdekes embereket ismerhessek meg. No meg arra is rájöttem, hogy ha hagyok magamnak időt a hóbortokra, akkor hirtelen ki nyílik a világ: két pohár Ermitage után gyakorlatilag le se lehet lőni. Arról nem is beszélve, hogy erős nosztalgiára késztetett e vörös nedű. Pont tíz éve jelent meg a Zero 7 When It Falls albuma, és pont ilyen merengős zenére vágytam, valami ismerősre (vénülés Zoli szerint). Amikor ez a gyengéd meleg hangáradat körül ölelt, olyan időtlen érzésem támadt, hiszen pont ez a kellemes érzés fogott el tíz évvel ezelőtt is. Ekkor az is bevillant, hogy pont ezeket a pillanatokat keresem a különböző művészeti ágakban. És tényleg van jelentősége a kornak, de csak hozzávetőlegesen. Az, hogy milyen élmények értek az életben, végül is az fogja meghatározni, hogy valami tettszik, vagy sem. És igen az idő előrehaladtával ez egy szétnyíló ollóvá válik, és egyre nehezebb megtalálni azt az időtlen eufórikus állapotot. Addig jó, amíg ez az igény megvan és sajnos abba bele se merek gondolni, hogy majd fel fogom e fogni azt, hogy ez az igény már nincs meg. Szerintem nem, de talán így lesz ez jól. Ennek egyértelmű jele lesz a blogtevékenység megszűnése.......Szentég!!! Nem iszok még egy pohárral!!!!