Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal arany hangú angol lány, aki a maga sajátos frufrujával a nyolcvanas évek végén meghódította nemcsak a szigetországot, hanem az egész világot. Ugyan a People Hold On-t tartjuk szóló karrierje kezdetének, de az tulajdonképpen egy korai savas house sláger volt a Coldcut-tól, amihez Lisa adta a vokált. Ezt a kitörő sikert követte 1989 végén első szóló albuma az Affection, amelyről az All Around The World címéhez méltóan bárhol a világban ismerősen csengett. A siker pedig olyannyira töretlen volt, hogy két év múlva kijött a Real Love, majd azt követően 1993-ban a So Natural. Láthatjuk, hogy Lisa számára a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje volt igazán termékeny. A recept pedig rendkívül egyszerű volt: érzelmes soul-t énekelt, amelyhez a stílushoz megfeleltethető mértékben modern hangzást társított. Ez a soul sokszor randevúzott a vokális house-sal, no de ekkor olyan kort éltünk, ahol Barbara Tucker-ek, CC Peniston-ok, Christal Waters-ek és Robin S-ek nőttek ki a földből és gomba számra szaporodtak. Nem is csoda, hogy Lisát is megtalálta a meleg célközönség, bár nem akkora melegikon mint Madonna. Aztán négy év kihagyás után már mindenki azt hitte ennyi volt, de ő megjelentette 1997-ben cím nélküli negyedik albumát, amely mindenképpen mérföldkőnek számít. Egyrészt azért mert zeneileg a legsokszínűbb album és a dalszövegeket tekintve is a legkomplexebb. Bár annyit hozzá kell tenni, hogy ezzel az albummal a korábban emlegetett klubhangzás már eltűnt, de hangsúlyosabbá vált az r'n'b és előtérbe kerültek a hip-hop ütemek is. Mindemellett érezni lehetett az anyagon egyfajta adult pop irányba mozdulást is. Másrészről azért is mérföldkő, mert ez volt az utolsó kereskedelmileg sikeresnek mondható albuma. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a 2001-es Face Up és a 2004-es The Moment olyan albumok amelyre nem érdemes figyelni, csak azt mondom, hogy hozzák a megszokott minőséget és kevesebb kísérletezési kedvet érzek rajta. Az adult pop irány talán igazolódott.
No de mivel áll elő tíz év kihagyás után egy olyan előadó, akinek egy generáció kívülről betéve ismeri a dalait. Nehéz a helyzet, hiszen tíz év alatt nagyok lehetnek az elvárások a rajongók (és hát a szakma) részéről. Apropó rajongók!! Azt be kell látni, hogy a Face Up óta valószínűsíthetően nem lehet már cél újabb hallgatótábor toborzása. Ez egyébként - véleményem szerint - egy természetes jelenség, amely ponthoz szerintem a legtöbb előadó előbb vagy utóbb elér. Lisa nem tagadja, hogy 47 éves és nem is akar továbbra is 20 évesnek hatni, sem külsőre, sem zeneileg. Ettől még nem kell, hogy unalmassá váljon valaki, sőt ellenkezőleg az hat érdekesen, amikor az 50-en túli popsztár feszülős melegítőben táncol a próbateremben, valami tucat elektropop zenére.
Szóval Lisa az idők folyamán is hiteles tudott maradni. No de mitől is hiteles? Egyértelműen érzelmekre ható zenéje van, a szerelemről, elválásról, az önigazolásról vagy akár halálról is könnyfakasztó hatással tud énekelni úgy, hogy sohasem válik negédessé. Az aranytorok pedig igazi védjegy, bár idővel sokat érett, leginkább mélyült a hangja. Mindig is kitűnően ötvözte a parkettára szánt darabokat, a merengő - nevezzük lírai - hangvételű dallamokkal, a soul zene kétarcúságát hangsúlyozva. Zeneileg pedig időtlen, hiszen olyan dallamokat énekel, amelyek rögtön befúrják magukat az ember agyába és nem eresztik egy életen át, szinte teljesen mindegy emellett, hogy éppen milyen zenei hatással vannak tálalva. A zenei kísérletezés ennyi albummal a háta mögött már nem szokott feltétlenül igényként felmerülni.
A Seven esetében azonban felemás a helyzet. A fent ismertetett örök recept természetesen adott, és némi törekvés érződik zenei téren is. Bár nincsenek meglepően megjelenő stílusok a lemezen, de a nüanszokra azért érdemes odafigyelni mert többszöri hallgatás után mutatják meg igazi arcukat. Az első ilyen a jazz és a swing-es hatás a lemezen. A Why-nál kifejezetten idegesített a szinte Bond Theme szerű kiteljesedés, de a The Rain esetében is a nagyzenekari swing-et giccsesnek ítéltem meg. Aztán ha hagyunk időt rájön az ember, hogy mindennek funkciója van, és a korábban hatásvadászatnak megbélyegzett momentum valódi hatássá emelkedik, időtlenné válik. Maga ez a nagyzenekari hangzás végig kíséri a lemezt, egyértelműen ebben a két dalban csúcsosodik leginkább. Azonban a táncolható dalokban is ott van, valahogy úgy ahogy a hetvenes évek disco-jában, vagy musical-jeiben benne volt. A Can't Dance-ben vagy a video-val is rendelkező Carry On-ban, valamint a So Be It-ben csúcsosodik ez a hatás. Megjegyzem nem tudom, hogy csak nekem jutott eszembe, hogy a tavalyi Daft Punk után vajon véletlen lehet ez az irány? Mindenestre teljesen mindegy mert ezen kívül remekül össze van párosítva a country-folk a jazz-el a Stupid Heart-ban, és ha valaki az elektro irányából érkező r'n'b hatást szereti azt megkapja a The Crown-ban. A záró Love Can pedig igazi house-funk, mint ha a kilencvenes évekből maradt volna vissza. Az album csúcspontja számomra pedig egyértelműen érzelmes (ömlengő) Conversation, amely egy zongora balladából nő ki, és nagyzenekari eposszá teljesedik. Meg merem kockáztatni, hogy ez a legmegkapóbb lírai dala, amelyet valaha letett az asztalra.
A Seven végre ismét egy olyan album Lisa-tól, amelyen nincsenek töltelékek. Minden dalnak meg van a maga története, misztikuma, ereje és szépsége, ugyanakkor az album is egységben tud működni. Az arányok jól el vannak találva, egy percig sem üti fel a fejét az unalom.
A deluxe edition-nel csupán annyi a probléma, hogy magát az egységet bontja meg, és a bonus dalok nem kiemelkedőek, hogy ezt a az egység rovására el lehessen felejteni.
A Seven egy méltó visszatérés a pop zene világába, egy olyan aktus amelyet tanítani kellene. Azt kívánom, hogy minden régi nagy kedvencem vegyen erről példát, hogy nem kell túlbonyolítani semmit, csak hagyni kell azt kitörni, ami belülről fakad.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése