Goldmine is coming along

 

Things are changing. But nothing changes. And still, there will be changes soon.

1908-2012

Ma elkísértünk utolsó utadra. Majdnem mind ott voltunk. Az időjárás is megsiratott. Tudom egész életedben ezért éltél, vártad a végső találkozást.....de azért nekünk nagyon fogsz hiányozni Nagyi!!!!!!!!!!

A Royal Affair / Egy veszedelmes viszony Trailer

Aztaa! És még hamar is ideér: novemberben.

Télhez közeledvén...

Nem akarom elhinni, hogy itt a tél. Ezt az átmenetet még alig élveztem ki, nem maradt rá idő. Oké, végül is volt kirándulás, szüret, borozgatás, de innentől kezdve négy fal és kész. Szóval azért tudtam volna még élvezni a kellemes nappalokat, és a hűvösebb estéket mert ilyenkor társaságban (vagy akár egyedül) jó a szabadban tartózkodni. Persze az élet is osztott kemény lapokat mostanság, így ezeket a pillanatokat sem tudtam halmozni, pedig jó lett volna speizolni belőle télire. Tulajdonképpen nem tudom miért reklamálok, hiszen a telet is szeretem, mert ilyenkor szusszan a természet, és ezzel egy időben az emberi temperamentum is. Visszább veszünk, kényelmesedünk (jobb esetben nem nő a hátsónk), ilyenkor minden sokkal békésebbnek tűnik. Békéből, nyugalomból pedig szükségem lesz egy jó adagra mostanság, bár a természet rendjével való megbékéléssel sajnos egyenlőre még nem tudok megbirkózni, de remélem idővel könnyebb lesz, és ha nem is megbékélni, de elengedni megtanulok.

Goldmine is coming along

ingaliljestromusic.com

Új honlap végre!!! Azt hittem már sohasem kezdődik az album promó. Egy kicsit hiányos és kezdetleges, főleg a diszkográfia. Nem értem miért nem tünteti fel az összes megjelenést. Sajna az album jövőre tolódik, bár ehhez a country-s, folk-os témához akar még vmi film izét. Sajnos nem derül ki, hogy vizuálra vagy film noir hatásokra gondol. Én az utóbbinak nagyon örülnék.

Link: ingaliljestromusic.com 

Blackbird Blackbird - Hidden Place

Hogy ez milyen kellemes......

Babycall

 

Na én aztán bírom a nyomasztó skandináv filmeket, de ez a pszichotikus flow igen csak beletapasztott a székbe. Ha jól emlékszem horror szerűségnek aposztrofálták, ennek ellenére drámát - jobb esetben thrillert - kaptunk, amit én egy cseppet sem bántam. A film igen lassan épül fel, de szépen bontakozik. Már az elején éltem a gyanúperrel és minden részletre megpróbáltam összpontosítani - megjegyzem David Lynch filmjeinél is ez a technikám több kevesebb sikerrel - így az nyilvánvalóvá vált, hogy a film szól valamiről, de nem biztos, hogy arról amit látunk. Igazából ha bármit is mondanék, lelőném a csattanót, azonban azt tudni kell, hogy nincs benne valami esze veszett csavar vagy fordulat, szóval azért rá lehet jönni mit is látunk valójában. Mégis ahogyan letisztázódnak a szálak és eljutunk a végkifejletig egyre nyilvánvalóvá válik, hogy az amire gondolunk lehet, hogy helytálló és ez annyira spannolja az embert, hogy akár még a kellemes filmélményhez is hozzájárul. Aztán, hogy teljesen kitaláljuk e a történetet az nem feltétlenül biztos. Jómagam hasonlóra gondoltam, de nem pont erre (mert nekem speciel az túl kézenfekvő volt). Viszont az utolsó snittek kötelezően összezavarnak mindent. Nem kell ebbe a filmbe túl sokat belegondolni, amolyan mainstream skandináv mozi. A sikerét talán az csorbíthatja, hogy az átlagembert talán nem izgatja a végkifejlethez való eljutás - fogalmazzunk úgy szakmai - boncolgatása. A szakmáról annyit még, hogy ha ez a jövőm beadom a felmondásom. Tibi barátom első randifilmje, hát egészségetekre!

6,5/10

Sewing the Forest

Ultraísta- Our Song

Ultraísta - Ultraísta

Erre az új érdekes nevű formációra nem árt egy pillantást vetni, már csak azért is mert ennyi jó adag melankóliával átitatott elektro balladát rég halottam így egy albumon. Talán Tracey Thorn Out of the Woods-ja volt ilyen jól hallgatható, varázslatba ejtő és kellőképpen borongós, bár zeneileg azért mégsem ugyanaz a helyzet, de a feeling számomra igen hasonló. A formáció Nigel Godrich producer, Joey Waronker dobos és Laura Bettinson énekesnőből áll. Tulajdonképpen mindenki bedobja a közösbe azt, amihez ért. Godrich hangulatot teremt, amely összetéveszthetetlen bármi mással, de így meglepetéssel ezúttal nem szolgál. Waronker dob témáival járul a projekthez, és ami azt illeti fel is dobja az egészet, ez a fajta ritmusvilág igen közel áll hozzám. Finoman adagolt krautrock, afrobeat keveredik a folyamatosan hömpölygő analóg szinti témákkal. Bettinson dalszerző énekesnőként van jelen a projektben. Kezdetben nem szerettem a hangját, amíg a beharangozó dalokat ismertem, tulajdonképpen ha belegondolunk elég jellegtelen. Az albumot hallgatva azonban kiderült, hogy ehhez a zenéhez kitűnően illeszkedik a hangja. Az album egésze erőteljesen atmoszférikus, ez egyértelműen Godrich védjegye, azonban az, hogy maga a projekt jellemezhető a pszichedelikus jelzővel, az egyértelműen az összes tag együttes hatása lehet. Az eltalált ritmusok, a szinti futamok, és Bettinson vonaglós hajlításai együtt hozzák létre az említett pszichedeliát. Bár itt-ott a zene erőteljesen emlékeztetett a Phantogram-ra, valószínű azért mert hasonló összetevőkből építkezett. Az Ultraísta esetében azonban inkább a szinti hangzás felé billen a mérleg, míg a Phantogram-nál erőteljesebb volt a ritmus szekció. Igazából jobbnál jobb dalok sorakoznak a lemezen, az egész elég homogén így nehéz is kiemelni bármelyiket. Mondhatni ugyanolyan "Strange Formulá"-ra íródott mind, és hiába a magával ragadó hangulat, kiugrásra a többi hasonló produkció közül ez édes kevés. Az egész egy kicsit olyan, hogy elég egy dalt végig hallgatni és már ismered a többit is. Nem rossz album ez, de talán következő dobásuk már változatosabb lesz, és nem bánnám ha Bettinson-t is lecserélnék (bár lehet előbb-utóbb megszeretem a hangját).

6/10

Flying Lotus - Until the Quiet Comes

FlyLo beleadott apait-anyait. A wonky guruja most is megmutatta, hogy igen is létezik stílusok felett álló muzsika. Mostanra mondhatjuk hagyomány, hogy kétévenként megjelenik egy stúdióalbum. Az Until the Quiet Comes a negyedik a sorban, a Warp Records gondozásában jelent meg mint elődjei (kivéve az elsőt). Aki ismeri a teljes diszkográfiát annak rögtön feltűnik, hogy albumról albumara csiszolódik a zene. A 2006-ban megjelenő 1983 és a két évvel későbbi Los Angeles nyers volt még. Kattogó, püffögő, agyontört ritmusok, amelyek valahogy mégiscsak harmóniává álltak össze. A 2010-es év egyik csúcspontja volt véleményem szerint a következő sorlemeze a Cosmogramma. Alapvetően a hip-hop-ból építkező elektronikus zene, vagy akár absztrakt hip-hop-nak is nevezhető zene egyik prototípusát alkotta meg ezzel a lemezzel. Azonban ebben az esetben már jóval kitolta a zenei stílusa határát, igazából itt már igen besorolhatatlan volt ez a zene. Tulajdonképpen jelen esetben sincs ez másként. Érződnek a hip-hop gyökerek, de annyira távol van már attól, hogy mégsem lehet annak nevezni. Ezen az albumon nem kapjuk rögtön az arcunkba a szanaszét tört ritmusok kavalkádját, noha ott van az továbbra is, de mintha a hangsúly eltolódott volna másfelé. A beat-ek legtöbbször a háttérben maradnak, ott fortyognak, dolgoznak, miközben sokkal nagyobb szerepet kapnak a dallamok. Ott van az a FlyLo-ra jellemző ritmusszekció, és mégis olyan lágy ez a zene, hogy szinte simogató. Ez a lágyság, fluid szerűség, amely szinte körülöleli az embert az, amely leginkább jellemző erre a lemezre. Mondhatni tisztul a hangzás, nem zenei stílust reprezentáló lemez már, hanem az, amit Flying Lotus-nak nevezünk. Jómagam a zenében vokál párti vagyok. Azt kell mondjam, hogy a lemezen jobban tettszettek az instrumentális track-ek, mert ezek simogatták lelkemet leginkább. Az album nyitó All in, a Heave(n), a Tiny Tortures, vagy a fantasztikus me Yesterday//Corded szívet melengető, lenyugtató, jól felépített hömpölygő elektronika. A The Nightcaller 80-as évek világát megidéző klubhangulata erősen meglepett, de nagyon eltalált.  A Thom Yorke-al felvett Electric Candyman meglepően kellemesre sikerült, a Cosmogrammás közreműködésétől annak idején nem ájultam el. A lemez csúcspontja egyértelműen ismét egy Laura Darlington-os felvétel, a Phantasm. Pedig az Eríkah Badu-s track-től sokat vártam, nem is rossz, de úgy látszik a régi jó bevált Laurával tudja ez a fickó kihozni a legjobbat a zenéjéből. A záró Dream to Me egyébként ennek a track-nek valami mutációja. Szóval erre az albumra ismét érdemes volt odafigyelni. Annak lesz ez ideális, aki képes napközben is elmerengni, kikapcsolni, nézni az esőt az ablakon keresztül, szóval akik érzik ezt a feeling-et azok biztos nem fognak csalódni ebben a lemezben.

9/10

Chanel No.5

Chanel No.5 for Men?? Október 15-én kiderül. Addig is Brad Pitt duruzsol a fülünkbe, biztos  vannak akik ráizgulnak, én mindenesetre arra leszek kíváncsi valóban egy vérbeli klasszikus férfi változata jön ki, vagy valami más....meglátjuk.

 

Dissolved Boy

Néha az az érzésem képtelen vagyok bizonyos dolgokra. Ez azért gáz, mert ez szinte mindig emocionális kérdés számomra. Sokkal tisztább lenne, ha belátnám valamiről, hogy meghaladja a képességemet és kész. Sajnos nem erről van szó, hanem arról, hogy napokat görcsölök egy probléma megoldásán, miközben tudom, más közel sem foglalkozik a dologgal annyit mint én. Magamnak csinálok általában gyomorgörcsöt, de mivel nehéz ezen uralkodni, iszonyatos kínlódásos elhatározás kérdése, hogy magamban helyre rakjam a dolgokat. Be kell lássam, vannak felettem álló problémák, amelyeken szorongani nem érdemes, hanem el kell azt fogadni, és megtenni mindig annyit amennyi tőlem telik. Sokszor élek olyan időszakot, hogy tök értelmetlen a munkám (jelenleg is), aztán csak-csak szokott valami kis sikerélmény előbújni a semmiből, amely arra a következtetésre juttatott, hogy mindenki nem menthető meg magától, csak az aki tenni akar. Viszont egy ilyen élmény elfelejteti azt a sok szart, amit nap mint nap tisztítani kell.

Tame Impala-Lonerism

 

Amikor 2010-ben kijött az első lemezük Innerspeaker címmel, már akkor teljesen magába szippantott ez a modern junkie feeling, amely csak úgy árad ebből a zenéből. Az említett album első számától az utolsóig fenntartotta a figyelmet, és akkorát szólt, hogy sokáig kellett várni mire összekaparnak. Az igazság az, hogy ez az ausztrál zenekar olyan egyedi hangzást visz a mai -nevezzük ezt- rock zenébe, hogy messziről ki lehet szúrni az első pár akkord után, ki is játszik. Az egyediség persze lehet csapda is, mert joggal tehető fel a kérdés: meddig fejlődőképes. Minden esetre az utóbbi pár évben talán két album tudott a 60-as évek hangzásvilágából sikeresen építkezni, ez az Innerspeaker, és Caribou Andorrája. Lehet a két előadó között vont párhuzam csak az én fejemben létezik, mindenesetre ha az elektronikus zene felől közelítünk akarva akaratlanul is ebbe a két albumba ütközünk. Az Innerspeaker erős hangzású, pörgős dalokat sorakoztatott fel, viszonylag hasonló ritmusképletekkel dolgozott. A mai korba átültetett 60-as évek pszichedelikus rockját megidéző zenei projekt merre is fejlődhet tovább? Szkepticizmusomat már az album nyitó Be Above It szétbombázta. A monoton mormogást megtörő szinti szólamtól még mindig borsózik a hátam. A Lonerism legnagyobb erénye a változatosság. Elődje egy ötlet megannyi megjelenítésével játszadozott, ezzel szemben a Lonerism színes, változatos, olykor-olykor meghökkentő megoldásokat alkalmazó korong. Az első amit megállapítottam, hogy változatosak a ritmusképletek, ezek gyakran egy track-en belül is váltakoznak. Van olyan, hogy szinte már úgy tűnik Impala-s klisés számot hallunk, és hoppá: vagy a zenei téma változik, vagy a ritmusképlet. Imádtam, a hirtelen lekeverés (rockzene féleségről beszélünk!?) utáni téma és ritmus váltást az Apocalipse Dream-ben. Ami megint csak jó pont, hogy itt-ott kifejezetten pop-os a hangzás a szó jó értelmében (Mind Mischief, Feels Like We Only Go Backward), de aggodalomra semmi ok, hiszen nyakon öntik azt a pop-ot szinte mindig a maguk halucinogén ízvilágával (hogy úgy mondjam). A Keep on Lying egyes részeinél gyakran az az érzésem támadt, hogy ez a dal az Air-Moon Safari-járól maradt le. Egyébként ebben a számban nagyon brutál az orgona és a basszus gitár házasítása. Mindent összevetve egy percig nem kell attól tartani, hogy a fiúk a kifejlesztett hangzásvilágukat nem tudják már csiszolgatni. Sőt, a Lonerism egy meggondoltabb (szerintem kevésbé ösztönös, mint az elődje), változatosabb, több rétegű, és mondhatni érettebb alkotás, amely azt bizonyítja, hogy ezek szerint van a zenekarnak egy taposott útja, és messze áll még az önismétléstől és az ötlettelenségtől. Mindenképp az idei év legjobbjai közt lesz a helye.
10/10

Seventh Tree

Prada Luna Rossa EDT commercial

 

 

 Ó, hát Isten éltesse a Ferenceket!

Daphni-Jiaolong cover

 Ez überminimál lett :). Caribou új klubprojektje, ha minden igaz október 5-én jön ki.

So Called Chaos

Ilyen fáradtságot régen éltem meg, mint most. Komolyan ettől a fizikai munka utáni szenvedés ezerszer jobb. A héten kezdtem el egy másod melót, és az ügyek csak jönnek és jönnek...én meg csak pislogok ki kicsoda. Szóval a leszívott agynál százszor jobb dolgokat is el tudnék képzelni. Na mindegy panaszra semmi ok, végül is a szerencse az én oldalamon van. Végül is megúsztam egy mozitüzet, pedig nem sok hiányzott, hogy részese legyünk a horrornak, ja momentán nem a Possession-nek ugyanis így arról lemaradtam, hanem a fire exit-es rohangálásnak. Köszi Angyalka! Most már csak túl kellene lennem az első héten, kiismerni magam ebben az idegen világban, utána tudom biztosan könnyebb lesz. Végül is ezt leszámítva nem is olyan szar ez a hét, csütörtök-péntek kihelyezett szupervízió az erdő közepén (végre távol Bábel-től), a hétvégén meg irány a Bükk, ősszel ez kötelező program.

Zola Jesus-Hikikomori

Mint megtudtam ez egy fashion video Káldy Juli cipőkreációival White in White címmel. Eddig is bántam, hogy nem voltam ott az A 38-on, természetesen ez is ott készült. Az vigasztal, hogy a Conatus egyik legjobb dala kapott klipet.

The XX- Coexist

 

A mélázásból is elég egy idő után. A The XX második albuma nem robban be az ember agyába, bár megvan a maga hangulata. Ezek a fiatalok bizony kellemes mélabúval átitatott szerzeményeket alkottak ezúttal. Többszöri hallgatásra kezdik magukat megadni, mégis azt kell mondjam nincs új a nap alatt. Jómagam trip-hop-on felnövő generáció vagyok, és ezen a korongon nincs olyan megoldás amelyet nem hallottunk volna már. Háttérben tompán lüktető ütemek, amelyet megtörnek néha harsány basszusok. Ehhez párosul egy férfi, és egy női vokalista, amelyek a maguk módján kihozzák a maximumot ebből az egész hangulatból, azonban nincs meghatározó dallam a lemezen. Sokszor az az érzésem összeolvassák a szöveget, és kész. A lemezre az jellemző a legjobban, hogy vannak jó ötletek, de ezek ötletek maradnak, és beleolvadunk a középszerűségbe, olyan mintha biztonsági játékot játszana a zenekar. Penge élen táncolnak az elvontabb elektronikus zene és a pop zene határán, de ez az egyensúly annyira nem billen meg, hogy elvontnak sem érzem, de még mainstream-nek sem, így aztán számomra a legközépszerűbb kategória. No azért kiemelkedő pillanatok akadnak: a Missing, a Reunion és a Chained színvonalának megközelíthetően végig tartása esetén egy jó albumról beszélhettünk volna. Ebből a mélabúból azonban 11 track nagyon sok, és mások ezt sokkal jobban csinálják.

5/10

Way of Eternity

Akárhogy is, most nagyon élvezem, hogy ősz van és mégis nyár. Másból sem állok ki, csak hogy minél több időt töltsek a szabadban. Mindig is lenyűgöz az évszakok sokszínűsége, a változás ahogyan a zöldből sárga illetve piros színek lesznek. A szőlő fürtök  is beérnek, sárgák lesznek, majd megszáradnak aszusodnak, minden részletét imádom befogadni, de nemcsak vizuálisan. A természet adta egészséget leszüretelni, feldolgozni és végül kiélvezni az valami csoda. Benne van minden ami az élet maga. A természetben rend van, részeseként mégis egy kicsit teremtővé válunk, és a végén egyé válunk azzal amit teremtettünk. Szóval a szüretelésnek, a borkészítésnek, és a bor fogyasztásnak megvan a maga szakralitása, amely nem más mint az örök körforgás manifesztálódása egy olyan kis agyban, amely egy jelentéktelen pont az univerzumban.

Tori Amos-Gold Dust

Ez az album szerintem a rajongóknak úgy hiányzott, mint a púp a hátukra! Tavaly amikor a Night of Hunters kijött egyértelmű volt számomra, hogy megosztó album lesz, azért mert klasszikus zenét pop zenével elegyíteni ingoványos talaj mindig. Ez a fajta crossover végül is szépen lassan beérett, és Tori zsenialitása végül is továbbra is igazolódott számomra. A Hunters újszerű, ötletes, és hangszerelésre elég virtuóz lett. A Gold Dust ezt a fajta virtuózitást szeretné tovább vinni úgy,  hogy a Hunters hangszerelése, hangulata alapján alakulnának át az egyébként húsz éves visszatekintésben kiválasztott dalok. Mondhatni feldolgozásalbum, vagy best of. Amennyiben ez a szándék húzódott meg a háttérben, akkor a hangszerelést tekintve ez a dolog sikeresnek mondható. Klasszikus átiratban hallgathatjuk régi kedvenceinket. Mi van akkor, ha az eredeti simán jobban működik mint a feldolgozás? Az igazság az, hogy végig ez a kérdés járt a fejemben amikor ezt az albumot hallgattam. Hiába a klasszikus zenei hangszerelés, ezek a dalok nem lettek jobbak, de még érdekesebbek sem mint az eredetiek voltak. Gyakorlatilag már a dalok is úgy vannak felválogatva a lemezre, hogy azok szinte egytől-egyig kamara-pop jellegűek. Ebből az következett, hogy nem is nagyon térnek el a zenei megoldások az eredetitől, többnyire csak monumentálisabbá váltak, viszont így pont az lett elvéve az eredetiből, amely azzal nagyon jól működött, amit imádtunk abban. Beszélhetnék egy-két kivételről amelyre felkaptam a fejem, de felesleges, mert azok csak bizonyos momentumok voltak, ötletes átiratot sajnos ezen a lemezen nem hallunk. Egyébként a 2001-es Strange Little Girls feldolgozásalbum sem tartozik a kedvenceim közé, de abban az esetben többnyire érdekes, meghökkentő átiratokat kaptunk (Raining Blood, Heart of Gold, New Age). Ami működött a Night of Hunters-ön, az itt sajnos unalmassá vált, az egészet ötlet szegénynek érzem, nincs benne szenvedély amitől az ember lúdbőrössé válik. És ez az: egyszer sem éreztem ezt, pedig Tori zenéje mindig így hat. Egy könnyűzenei lap riportjában Tori úgy nyilatkozott, hogy 2014 körül jelenteti meg következő sorlemezét, amely már nem klasszikus zenei ihletettségű lesz. Legyen ez a záró gondolat, és reménykedjünk hogy lesznek még lúdbőröztető lány-a-zongoránál pillanatok a további életműben.

3/10