Erre az új érdekes nevű formációra nem árt egy pillantást vetni, már csak azért is mert ennyi jó adag melankóliával átitatott elektro balladát rég halottam így egy albumon. Talán Tracey Thorn Out of the Woods-ja volt ilyen jól hallgatható, varázslatba ejtő és kellőképpen borongós, bár zeneileg azért mégsem ugyanaz a helyzet, de a feeling számomra igen hasonló. A formáció Nigel Godrich producer, Joey Waronker dobos és Laura Bettinson énekesnőből áll. Tulajdonképpen mindenki bedobja a közösbe azt, amihez ért. Godrich hangulatot teremt, amely összetéveszthetetlen bármi mással, de így meglepetéssel ezúttal nem szolgál. Waronker dob témáival járul a projekthez, és ami azt illeti fel is dobja az egészet, ez a fajta ritmusvilág igen közel áll hozzám. Finoman adagolt krautrock, afrobeat keveredik a folyamatosan hömpölygő analóg szinti témákkal. Bettinson dalszerző énekesnőként van jelen a projektben. Kezdetben nem szerettem a hangját, amíg a beharangozó dalokat ismertem, tulajdonképpen ha belegondolunk elég jellegtelen. Az albumot hallgatva azonban kiderült, hogy ehhez a zenéhez kitűnően illeszkedik a hangja. Az album egésze erőteljesen atmoszférikus, ez egyértelműen Godrich védjegye, azonban az, hogy maga a projekt jellemezhető a pszichedelikus jelzővel, az egyértelműen az összes tag együttes hatása lehet. Az eltalált ritmusok, a szinti futamok, és Bettinson vonaglós hajlításai együtt hozzák létre az említett pszichedeliát. Bár itt-ott a zene erőteljesen emlékeztetett a Phantogram-ra, valószínű azért mert hasonló összetevőkből építkezett. Az Ultraísta esetében azonban inkább a szinti hangzás felé billen a mérleg, míg a Phantogram-nál erőteljesebb volt a ritmus szekció. Igazából jobbnál jobb dalok sorakoznak a lemezen, az egész elég homogén így nehéz is kiemelni bármelyiket. Mondhatni ugyanolyan "Strange Formulá"-ra íródott mind, és hiába a magával ragadó hangulat, kiugrásra a többi hasonló produkció közül ez édes kevés. Az egész egy kicsit olyan, hogy elég egy dalt végig hallgatni és már ismered a többit is. Nem rossz album ez, de talán következő dobásuk már változatosabb lesz, és nem bánnám ha Bettinson-t is lecserélnék (bár lehet előbb-utóbb megszeretem a hangját).
6/10
Az év egyik legjobban várt albuma volt nálam, miután teljesen beleszerelmesedtem a Small Talk-ba, de sajnos az album csalódás nekem, mert egyrészt a Small Talk-hoz fogható katartikus dallamú számot nem találtam rajta, másrészt meg sajnos minden szám tök egyforma, szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. Hangulatosnak hangulatos, csak pár szám után unalmassá válik nekem, mert semmi változatosság nincs rajta. A csaj hangját én egyébként nagyon bírom, meg az is tetszik, hogy az ütemek teljesen Radiohead-esek, főleg, mint a King Of Limbs-en.
VálaszTörlés