Flying Lotus - Until the Quiet Comes

FlyLo beleadott apait-anyait. A wonky guruja most is megmutatta, hogy igen is létezik stílusok felett álló muzsika. Mostanra mondhatjuk hagyomány, hogy kétévenként megjelenik egy stúdióalbum. Az Until the Quiet Comes a negyedik a sorban, a Warp Records gondozásában jelent meg mint elődjei (kivéve az elsőt). Aki ismeri a teljes diszkográfiát annak rögtön feltűnik, hogy albumról albumara csiszolódik a zene. A 2006-ban megjelenő 1983 és a két évvel későbbi Los Angeles nyers volt még. Kattogó, püffögő, agyontört ritmusok, amelyek valahogy mégiscsak harmóniává álltak össze. A 2010-es év egyik csúcspontja volt véleményem szerint a következő sorlemeze a Cosmogramma. Alapvetően a hip-hop-ból építkező elektronikus zene, vagy akár absztrakt hip-hop-nak is nevezhető zene egyik prototípusát alkotta meg ezzel a lemezzel. Azonban ebben az esetben már jóval kitolta a zenei stílusa határát, igazából itt már igen besorolhatatlan volt ez a zene. Tulajdonképpen jelen esetben sincs ez másként. Érződnek a hip-hop gyökerek, de annyira távol van már attól, hogy mégsem lehet annak nevezni. Ezen az albumon nem kapjuk rögtön az arcunkba a szanaszét tört ritmusok kavalkádját, noha ott van az továbbra is, de mintha a hangsúly eltolódott volna másfelé. A beat-ek legtöbbször a háttérben maradnak, ott fortyognak, dolgoznak, miközben sokkal nagyobb szerepet kapnak a dallamok. Ott van az a FlyLo-ra jellemző ritmusszekció, és mégis olyan lágy ez a zene, hogy szinte simogató. Ez a lágyság, fluid szerűség, amely szinte körülöleli az embert az, amely leginkább jellemző erre a lemezre. Mondhatni tisztul a hangzás, nem zenei stílust reprezentáló lemez már, hanem az, amit Flying Lotus-nak nevezünk. Jómagam a zenében vokál párti vagyok. Azt kell mondjam, hogy a lemezen jobban tettszettek az instrumentális track-ek, mert ezek simogatták lelkemet leginkább. Az album nyitó All in, a Heave(n), a Tiny Tortures, vagy a fantasztikus me Yesterday//Corded szívet melengető, lenyugtató, jól felépített hömpölygő elektronika. A The Nightcaller 80-as évek világát megidéző klubhangulata erősen meglepett, de nagyon eltalált.  A Thom Yorke-al felvett Electric Candyman meglepően kellemesre sikerült, a Cosmogrammás közreműködésétől annak idején nem ájultam el. A lemez csúcspontja egyértelműen ismét egy Laura Darlington-os felvétel, a Phantasm. Pedig az Eríkah Badu-s track-től sokat vártam, nem is rossz, de úgy látszik a régi jó bevált Laurával tudja ez a fickó kihozni a legjobbat a zenéjéből. A záró Dream to Me egyébként ennek a track-nek valami mutációja. Szóval erre az albumra ismét érdemes volt odafigyelni. Annak lesz ez ideális, aki képes napközben is elmerengni, kikapcsolni, nézni az esőt az ablakon keresztül, szóval akik érzik ezt a feeling-et azok biztos nem fognak csalódni ebben a lemezben.

9/10