Ez a - egyébként magyarul rendkívül szellemesen fordított Akváriumban élni - 2014-es izlandi filmdráma voltaképpen túl sok újdonsággal nem szolgál, mégis az egésznek van egy sajátos hangulata, ha úgy tetszik bája, amelytől nagyon szerethetővé válik. Nem hibátlan a film, sőt, sokszor igen is kiszámítható és hatásvadász is, de ezeket meg lehet bocsájtani neki, hiszen a legtöbb esetben a speciális történetvezetés okozza ezeket a "bakikat". A film három szereplő történetét meséli el. Különböző, ugyanakkor alapjában véve mégis hasonló problémákkal küzdenek. Természetesen van egy pont ahol a szereplők sorsa összekapcsolódik, melynek a történet szempontjából természetesen funkcionális jelentősége van.
Ez a keret tehát nem újszerű, mégis a szerzők (Birgir Örn Steinarsson,
Baldvin Zophoníasson) megpróbálták ezt a többször ellőtt sémát egy kicsit kifordítani. Eleve a történet több szálon futtatása felkelti az érdeklődést, no meg igen különböző életutakat látunk: gyerekét egyedül nevelő fiatal óvónő, aki csak bájai áruba bocsájtásával tudja rendezni számláit, lecsúszott író, aki naphosszat piál, a focit a bankszakmára cserélő tisztességes családapa, akinek naivsága napról napra szerte foszlik. Ezek a szálak a film utolsó harmadában találkoznak, tehát viszonylag sok időt hagynak a kibontakozásra, a különböző karakterek fejlődésére. Ez a kapcsolódási pont azonban nem nyílt, a szereplőkben ez nem tudatosul, nincs a háttérben konkrét esemény, vagy ok, amely indokolná a szálak találkozását. Ebből a szempontból egy kicsit különbözik a hasonló filmektől. Jelen esetben mindenki küszködik a maga dilemmáival, és maga a találkozás indukálja minden szereplő esetében a döntés meghozatalát, azonban a szereplők nem osztják meg ezeket egymással, nincs sorsközösség, nincs patetikusság sem. Nem nyílt tehát ez a kapcsolódási pont, ezeket csak a nézők tapasztalják, csak bennünk tudatosulnak ezek a dolgok.
A történet finoman csepegteti a szereplők múltját, miközben haladunk a történéseken, kezd minden világossá válni. A múltbeli események tükrében viszont a nézők is kapnak egy dilemmát, mégpedig azt, hogy hogyan bánunk a lehetőségekkel, miatt is kezdünk velük? Mások vagyunk, mindannyian másképpen élünk vele, a szereplők sem ugyanazokat a tanulságokat vonják le, noha mindannyian a kegyetlen világ szorításától, saját múltbéli démonuktól szenvednek.
A film kitűnő szociográfia is egyben, hiszen a gazdasági világválság mélypontjáról éppen kievickélő Izland minden nyomorúsága benne van. Az elszigeteltség klausztrofóbiája, az anyagi kiszolgáltatottság, a biztonság egyetlen megmaradt alappillérének, a családnak a széthullásától való félelem, valamint a biztonság illúziójának szétbomlásából adódó feszültség. Ezek az egyéni sorsokon keresztül különbözőképpen jelennek meg, de minden egyén szenved a maga naivságával ettől a környezettől, ergo saját múltjától. A környezet ugyanis kitűnő metaforája a feldolgozatlan traumáknak.
A karakterek nagyon szerethetőek, köszönhetően a lassú építkezésnek, bár maga a történetvezetés ront egy kicsit az élményen, hiszen egy picit valószínűtlen, hogy a kapcsolódási pont változtatja meg alapvetően az összes szereplő attitűdjét, életét. Ettől függetlenül mégsem elnagyolt, sőt kifejezetten hasznos is ez a húzás, hiszen így érzékeltethető az, hogy mindenkinek más a tanulság.
Nagyon megfogja az embert a filmből áradó eredendő jóindulat, a jó értelemben vett naivság, romlatlanság, és ebből adódóan erős érzelmeket vált ki az emberből. Számomra mindig katartikus az emberségesség ábrázolása, és ez a film az ember igazságosság tudatára is nagy hatással van. Ráül a néző mellkasára, mégis katartikus alapvető optimizmusából adódóan, éppen ezért nem nyomasztó. Ettől függetlenül napokig kattog rajta az ember.
8/10
(Mellesleg Thor Kristjansson látványával nem lehetett betelni. :))
