1001 gramm

Bent Hamer (Dalok a konyhából, 2003) 2014-es alkotása jelölve volt a legjobb külföldi film kategóriában az Oscar-ra. Azóta tudjuk, hogy nem a norvégok zsebelték be a szobrocskát, amely talán köszönhető a film nehezen emészthető, ugyanakkor jó értelemben vett morbiditásának. 

Az 1001 gramm valami elementáris erővel próbál különbözni, zsánerektől elrugaszkodni, ugyanakkor ez annyira sikerül neki, hogy tulajdonképpen műfajok felett áll, rossz száj ízzel se ilyen, se olyan. Ebből adódóan sokaknak okozhat csalódást, hiszen abból a komfortzónából zökkent ki minket, amely a film élvezetét biztosítja, mégpedig a referencia pontokat. A morbid az egyébként az egészben, hogy a film témájából adódóan igen is referencia pontokhoz köt. 

Marie (Ane Dahl Torp) ugyanis a norvég mérésügyi intézet munkatársa, ahol laboratóriumi körülmények között dolgozik, és a súlyoknál nagyon fontos a precízség és a pontosság. Magánélete kimért, szinte semmiben sem különbözik a laboratóriumi körülményektől, lakása rideg, mindennek helye van, nincs egy kint felejtett cipő sem. A magánélet eme része, és a munka monotonitásából édesapja farmja az egyetlen kizökkentő tényező, ahol még képileg is gyönyörű színeket kapunk, a sokszor hétköznapi fekete-fehérbe hajló fényképezés mellett. Ha jobban belegondolunk, így van Marie egyensúlyban, ebben a helyzetben így tud működni. A pontosság, a tervezhetőség jelenti életében a referencia pontot. 

A film maga, pedig pont ellenkezőképpen működik, mint amiről szól. Nem elég drámai, mert karakterei kimértek, keveset mutatnak magukból, direkt érzelem kifejezést nem nagyon engednek meg maguknak. Nem lehet vígjátéknak sem tekinteni, ugyan humor jócskán van benne, de ahhoz fajsúlyos témákat boncolgat. Ugyanakkor ott van benne a szerelmi szál is, tehát mindenből van, mégsem köthetjük egy korábban kialakított sémához. Éppen ezért nehéz érzelmi kötődést kialakítani vele, amelyet megnehezít a viszonylag lassú történet mesélés is. 

Ennek ellenére mégis működik a film. Egyrészt a humor miatt, amely kellő visszafogottsággal van adagolva, és a groteszk a legjobb jelző rá. Amikor nem tudjuk eldönteni, hogy ez most komoly, és legszívesebben csak legyintenénk rá, ugyanakkor valósnak is felfogható a történet, akkor meg azon nevetünk kínunkban, hogy ez véresen komolyan megtörténik, és a hétköznapiságtól mérföldkövekre áll. A legjobb példa erre a mérésügyi súly konferencia, ahol a tudósok "szakviccet" mesélnek egymásnak, vagy már maga a tény, hogy a nemzeti kilókat felvonultatják ezen a konferencián és arról vitáznak, hogy melyik sztenderd szerinti súly a legalkalmasabb arra, hogy az adott országban ahhoz kalibráljanak mindent. Aztán ami beindítja a történéseket az a főhősnő kalibrációs bizonytalansága, amikor is a kiszámíthatóság, a pontosság, mint referencia szerte foszlik. Apja halálával megindul a lavina, válás, szerelem, autó baleset, ennek következtében a nemzeti kiló tönkre tétele. Marie-nak meg kell találnia az útját, mert a régi út már járhatatlan. A norvég nemzeti kiló mint metafora zseniális találmány a filmben. A kiló kijavítása mint feladat, gyakorlatilag Marie saját életének rendbe tételét jelenti, a nyitottságot az örömre, az élményekre, a másikra. Ahogy Marie kezd megnyílni, úgy lesz egyre színesebb a képvilág is a filmben, úgy kezd a kezdetben morbid humor átalakulni, jóleső, könnyed nevetéssé. Félelmetes az is, hogy a színészi játék is ekkor kezd feltűnni az embernek. A kezdeti rideg, mimikátlan gesztusokat felváltja, az élettel teli viselkedés, apátiából a végére megjelenik az emocionális töltés is.

Aki a film "nemtudomhovatenniségén" nem tud felül kerekedni, nem lesz képes megtapasztalni a film dinamikáját, hiszen egyértelműen tart valahonnan valahová. Minden egyes eszközével utal a változásra, a képi világgal, a zenével, a színészi játékkal, és magával a referencia ponttal is: a nemzeti kilóval mint metaforával. A film a maga lassú tempójában, ennek a dinamikának a végigkövetése, amely katartikus élményt okoz. A film címének is van jelentősége, a "tudományos" hátterét nyilván ez szolgáltatja. Marie végső szakmai feladata is ehhez köthető, egyszersmind lezárva a múltat, amely egyértelmű utalás (tisztelgés) Alejandro González Iñárritu 21 grammjára. Ha egy szóval akarnám a filmélményt jellemezni akkor az érdekes szó lenne a legalkalmasabb kifejezés. Furcsasága, és minden hibája ellenére emlékezetes darab.

7/10