Ich Seh, Ich Seh / Goodnight Mommy

A különleges atmoszférát kedvelőknek valószínű csemege lehet ez a film. Ez azért egyedülálló a filmben, mert mindenféle hatásvadászat nélkül éri el a célját, hiszen szorongunk végig a film alatt. A film minimalizmusa tehát nem zavaró e tekintetben, azonban pont ebből adódóan nem halmoznak el minket információkkal, és emiatt a történetvezetés igen vontatott. Ugyanakkor érződik, hogy nem is ezen lesz a hangsúly, hanem a pszichés hatáson, ami viszont kegyetlenül működik a filmben. 

A gyermekeket érintő igazságtalanságot és erőszakot egyre több alkotó kezdi felfedezni magának. Rengeteg lehetőség van benne, hiszen eddig jóformán tabu témának számított ez a dolog. Severin Fiala, és Veronika Franz rendezőként, és forgatókönyvíróként együtt jegyzik a filmet. Kitűnően ráéreztek a kiszolgáltatottságból eredő feszültségkeltés ízére, amely által végig bizonytalanságban tudják a nézőket tartani. A bizonytalanság ered a tabuk feszegetéséből, de a történetvezetés is elég ingatag lábakon áll (gondoljuk a film nézése közben), hiszen elég sok furcsa dolog történik, vagy történnie kellene, és mégsem teszi. Ezekre nem kapunk közben magyarázatot, ezért ez a faktor is bizonytalansággal tölt el minket. Két dolog lehetséges: vagy azt gondoljuk, hogy ennyire nem lehet idióta egy családszerkezet, és rögtön felhördülünk azon, hogy hogyan is lett ez megírva, vagy erősen figyelünk, mert élünk a gyanúperrel, hogy mindennek oka van. Jómagam megéltem mindkettőt, de azért résen voltam, és ezáltal számomra elég hamar nyilvánvalóvá vált a film végső (és egyébként zseniális) csattanója. A baj az, hogy dramaturgiailag sem nehezítették meg a dolgunkat, a történet felépítése egybe vág a furcsaságokkal, és ráadásul még következetes is ezek tekintetében. A traumafeldolgozás sajátos módja mesterien van ábrázolva, azonban rideg a film, ridegek a karakterek. A cirka másfél óra alatt nem is nagyon ismerjük meg őket, ezáltal nincs meg az emocionális faktor a filmben. Szimpátia, vagy annak az ellentéte nélkül nehéz átérezni egy történetet, még akkor is, ha a végére megértettük azt. Ezt a szegmenst nem kalkulálták a filmhez, éppen ezért nem lehet hozzá kötődni, kevésbé lesz emlékezetes. Csak a fura hangulata marad meg, és az, hogy kiszámítható volt a történet. Ez bizony egy jól sikerült alkotástól igen távol van. A Babadook is a traumafeldolgozás köré szerveződött, azonban mérföldkövekkel jobban működött pont azért, mert a karakterek fejlődésére nagy hangsúlyt fektettek. A végkifejlet alapján is egy szerethetőbb alkotás volt, mert az a maga szörnyűségeivel is optimista kicsengéssel rendelkezett, addig ennek a filmnek a pesszimizmusa az élettől is elveszi az embernek a kedvét.

6/10