Lisa Stansfield - Carry On video

Ezt nem gondoltam volna! Olyan a hatása ennek a dalnak mint a Change-nek, vagy a The Real Thing-nek volt. Azokat az albumokat rongyosra hallgattam kazettán.

St. Vincent - Digital Witness video

Hogy én mennyire szeretem a St. Vincent videókat!! És még a dal is kezd megtetszeni :)

Actress - Ghettoville

A minimal techno és az IDM fenegyereke bejelentette, hogy itt az Actress projekt vége. Micsoda koncepció! És valóban az, hiszen a Hazyville-lel (2008) megkezdett út valóban önmagába tért vissza. Elég csak az albumcímekre gondolni (Ghettoville), de zeneileg is az első album hangzásvilágához tér vissza, amely nem csak a projekt végét szimbolizálja, hanem a végtelenséget is. Éppen ezért úgy gondolom, hogy Darren J. Cunnigham-ről más előadói alteregójában még hallani fogunk.

A Ghettoville mégis más mint 2008-as ikertestvére, mert hangzásilag változatosabb annál. Ez nem véletlen, hiszen a dark electronica és ambient az évek során sok mással elegyült és transzformálódott. A 2010-es Splazsh és a 2012-es R.I.P mind-mind hozzáadtak az életműhöz, minden állomásnál változott a "megszólalási eszköztár" és mindez jelen van a Ghettoville-ben úgy, hogy az mégis különbözik elődjeitől.

Mostanra elmondhatjuk, hogy Actress védjegye a minél érdekesebb, meghökkentően más zenei hangzásvilágban rejlik. A legutolsó ütemet is képes kicsavarni a helyéről és a legutolsó zenei motívumot is úgy szólaltatja meg, ahogyan azt senki nem várja. Ebből a szempontból a jelen album is sziporkázó, tele van témaidegen hangokkal, lefojtott fortyogó ritmuskollázzsal és ami meglepő, hogy a sötét tónusban hígulást vélek felfedezni. Azért megrémülni nem kell, ez az zene még mindig az érfelvágásról szól, csak Cunnigham úr mintha félig elhúzta volna a sötétítőt, ugyanis be lett ide egy két track (Birdcage, Our, Gaze) csempészve, amely kifejezetten optimista hangvételű. Az album így hangulatát tekintve változatosabb mint elődje a R.I.P. volt, sőt a ritmusszekció egy albumon belül sohasem volt még ennyire változatos. Persze ezzel a jelzővel óvatosan kell bánni, hiszen a saját határaihoz képest tud csak változatos lenni, mert egyébként nem az. Ez a betegség sajnos jelen albumra is át lett örökítve. A hallgatótól kitartó monotónia tűrést igényel a Ghettoville is. Noha jelen anyagon érezhető, hogy a dallamtényezőt is figyelembe próbálta venni a szerző (saját határain belül) és ez az újítás méltányolandó, de e tényezőt még mindig leuralja a témák folytonos ismétlésén alapuló dalfelépítés. A monoton hangciklusokban feloldozást jelentenek a rendhagyó hangminták alkalmazása és az esetleges ritmusváltások megjelenése. Azonban minden pozitívuma ellenére ezt az albumot sem hallgatja meg szívesen többször az ember, mert az egész a technikai bravúrokról szól. Nincs lelke, nem él, így élmények sem kötődhetnek hozzá. Az Actress projekt elkövette pályája során azt a nagy hibát, hogy a technika oltárán feláldozta az érzelmeket. Mert nem elég érteni, a zenét érezni és átélni is kell. Ennek a visszatérő koncepciónak ez a veszte, így kíváncsian várom, hogy ebből az örvényből ki akar e majd szabadulni egy esetleges másik projekt által.

5/10

Warpaint - Warpaint

Vannak jó ötletek és angyali hangok egy helyen, amelyek ha körbe ölelik az embert, nem akar a rabságától megszabadulni. Azonban ami elsőre magával ragadó, arról kiderül, idővel a feledés homályába vész. Többször is megkérdeztem magamtól miért is érzem ezt így? Hiszen adott Emily Kokal indie bandája, amely azon van, hogy földöntúli atmoszférát teremtsen, kellemes északi hatású énekhanggal, keserédes melankóliát sugárzó zenével, ahol a rock pont annyi elektronikával keveredik, hogy egyik sem zavarja a másikat.

Mégis valami összetartó erő nincs a helyén, mert nem hogy az album esik szét, de a dalok többsége is. Egyszerűen nincs mire emlékezni többszöri hallgatás után sem, olyan érzésem van, mint ha brahiból jammelgettek volna, és ez került rögzítésre. A klasszikus dal felépítésnek teljesen híján van az album, noha ezzel önmagában nem is lenne probléma, ha kellő karakterrel rendelkeznének a dalok. Azonban a legtöbb esetben csak maga a hangulat marad valamilyen hangfutammal, keret nélkül azonban az éterbe vész minden. Zeneileg számomra semmi újdonsággal nem szolgált az album, nem érzem azt hogy fiatalok játsszák a zenét, az egész a 2000-es évek eleji nosztalgiát célozza meg, vagy éppen a kilencvenes évek végét. Tehát pont úgy szól, mintha a lemezt akkor adták volna ki, korunk bármilyen hatását nem érezni rajta. Egyébiránt bizonyos hajlításokról egyenesen Thom Yorke juthat eszünkbe. Egy-két kivételtől, személyes kedvenctől (Hi, Love is to Die, Drive) eltekintve a meghatározó dallamok is hiányoznak. Az embernek félkész érzése van, amikor úgy érzi, hogy ha több időt foglalkoztak volna vele, akkor többet is kaphattunk volna. Mert a potenciál benne van, kár hogy nincs kihasználva.

4/10

Com Truise - Subsonic

Február 18-ig már nem sokat kell aludni!

Garden of White

Shadow Upon The Snow

Iamamiwhoami - Fountain video

I Break Horses - Faith video

Nem vagyok meglepve, természetesen ők is svédek :)

Future Islands - Seasons (Waiting on You) video

Warpaint - Love Is To Die

Sid! Ez engem is megfogott. A múltkor belehallgattam nálad, aztán valahogy az elmúlt napokban többször is összefutottam vele. Az album mostanság jön ki, én biztos megkagylózom.

Tycho - Montana

Jaj de frankó! Az új album igencsak várós, hiszen az Awake is nagyszerű track volt, és ez is azonnal az ember agyába ragad.

Gerontophilia trailer

Nymphomaniac

Most mit mondjak. Ha nem lenne ennyi lelki defektes kimagasló produktumok sem születnének. Az öngyógyítás, kvázi selfterápiás filmezés a harmadik állomásához ért. A trilógia a filmes játék eszközével próbál az alkotónak gyógyírként szolgálni. Ez ebben a három filmben kimondottan, direkte jelenik meg. Azonban a különc lélek elaborált feszültsége gyakorlatilag minden művében tetten érhető. A különbség talán az, hogy azokban a közlés kevésbé direkt. Kétségtelen, hogy minden filmje után többet tudunk róla. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahonnan már azt érezzük, hogy nem őszinte amit látunk. Ugyanis kezdem azt érezni, hogy amit elénk tárnak az egy jól felépített tudatos neurotikus koncepció. Ezzel tulajdonképpen még baj sem lenne, a koncepciók is lehetnek mesterien megalkotva, ahol élvezet a cél tükrében analizálni az egyes ideákat. Azáltal, hogy nem egységben látunk, nem tudhatjuk mi is az alkotónak a célja szűkebben értelmezve a filmmel, szélesebben pedig a feltételezett koncepcióval. Tulajdonképpen maga az őszinteség sem ítélhető meg így, de akkor mi is marad?

Érzelmileg jóformán semmi, hiszen nem lehet komolyan venni, nem lehet szeretni és gyűlölni: közöny. A bizonytalan őszinteség faktor ellenére képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez fűződő viszonyáról, amelyet ha a továbbiakban boncolgatnának úgy egyszerre oldódna meg az őszinteség és a koncepció kérdés, amennyiben ez cél, mert ugye az út végét még nem is sejtetik. Biztatóak a metaforák, de nem telnek meg egészen tartalommal, mivel nem látunk egységben. A grafikai eszköztár számomra inadekvátnak tűnik, nem értem mi szükség rá, mit is igazol. A zeneválasztás a cannes-i botrány után logikus lépesnek tűnik (Trier fejével gondolkodva), ezt meg is mosolyogtam.

Az életmű összegzés elég profánul van elénk tárva. A megidézett műveinek leghangsúlyosabb indikátorait csempézte a történetbe. Ugyanakkor ezek a történetbe beleolvadva a felismerés élményén túl sajnos nem váltanak ki érzelmi hatást.  A jelenetek klisé szerűek, méghozzá a korábban saját maga által megteremtett kliséket alkalmazza, de ezeken nem jut túl. Tehát olyan mintha önmaga paródiáján kellene nekünk jót szórakoznunk. Kétségtelen ezekkel az eszközökkel ez tényleg paródia, ahol az egykoron magát komolyan vevő rendezőn mosolyoghatunk. Lehet az a nyitja, hogy nem kell komolyan venni, és az öngyógyítása ezáltal éri el a célját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tudni szeretném, és nem kívánom, hogy ezt az élményt elvegye tőlem. Pedig őt ismerve az lesz csak a fricska a nézőnek.

Mogwai - Rave Tapes

A Mogwai lassan húsz éve van a pályán, a Rave Tapes a nyolcadik album a sorban. Zenéjüket a post-rock jelzővel szokták illetni, azzal a kategóriával amely a skatulyázatlan rockzenét jelenti. És valóban, ez a zene mindenféle sallangtól mentes, amelynek egyetlen célja van, a hallgatót szférikus magasságokba emelni. A Mogwai ehhez ért.

A Rave Tapes hozza az átlagos Mogwai színvonalat, jócskán tele van a már jól ismert Mogwai klisékkel, mégsem olvad bele egészen az életműbe, megkülönböztethető a többi album hangzásvilágától tehát az alkotói ívben történő megtorpanásról egy percig sem beszélhetünk. 2012-ben filmzenét írtak a Les Renevats című francia misztikus sorozathoz, már ekkor érezhető volt, hogy egy igen jó úton indult el a zenekar. Az említett album volt a legsötétebb tónusú munkájuk az életműben, amely a sorozat témájához illeszkedően egy igen atmoszférikus anyag volt. Ennek a fajta score koncepciónak az átörökítése érhető tetten jelen esetben. Ez azért nem baj, mert pozitív örökségről van szó: sötét tónus, ismétlődő motívumok, kiteljesedő alaptémák. Ebből a szempontból akár lehetne ez az album az említett anyag stúdióalbummá való újragondolása, de szerencsére jóval többről van szó. A sötét tónus ellenére ez az egyik legkönnyebben hallgatható albumuk, a zenei vezértémák elementárisan hatnak. Zeneileg elég összetett az album, hiszen a megszokott post-rock balladák mellett szerencsére a hangzásbeli kísérletezgetésnek is fültanúi lehetünk. Az agresszív elektronikus ütemek és csontig hatoló rideg szinti témák beemelése a hangzásba mindenféleképpen üdítően hat, belevegyülve az elidegenített hatással bíró gitárzörejbe. A Daft Punk-ot idéző vocoder megjelenése a The Lord is Out of Control-ban talán egy újabb csapás amelyen a zenekar a jövőben elindulhat. Ezek az újítások azért nem döngetnek falakat, kitűnően megfeleltethetőek korábbi hangzásvilágukhoz, hagyják a dalokat ösztönszerűen kibontakozni.

Az albumnak íve van: ízelítőt ad (Heard About You Last Night), feszültséget kelt, felizgat (Master Card), majd végül beteljesít, levezet (No Medicine for Regret). Az album hangulata leginkább a transzcendens evilági manifesztációjaként jellemezhető, amikor is a tejfehér ködből néha elő-elő bukkan valami számunkra felismerhető, ismerős dolog, leginkább érzelmi élmény. Ebből adódóan felkavaró hatással bír, mélybe rántó de mégsem lehúzó, hanem időt hagy a feloldozásra, így a lélek képes megtisztulni.

Ahogy pörög az album, egyre közvetlenebb elementárisabb dalok következnek. Az album utolsó néhány track-je igazi érzelembomba, főleg a három himnikus darab (Deesh, Blues Hour, No Medicine for Regret) áll hozzám a legközelebb.

A Mogwai egy kicsit biztosra ment, mert pont annyi újdonságot hallhatunk ami még nem "zavaró"(túlzottan figyelem felhívó), mindemellett ez a legközvetlenebb, leghallgathatóbb anyaguk amelyet eddig letettek az asztalra. Különböző, de mégis ismerős. Nekem ez az arány bejön.

7,5/10

Stargate reboot

A helyzet az, hogy már ötödik hónapja jelentette be Roland Emmerich a nagy hírt, én meg még most informálódtam róla. Asszem biztosítékot kellene bennem cserélni, mert újabban elég gyakori nálam a fázis késés, vagy legalább is később esnek le a dolgok. Szóval a hír az, hogy a Stargate folytatódna. No nem a sorozat, azt már nehéz lenne bonyolítani, hanem maga a mozifilm. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, mivel a mozifilmre épült a sorozat de végül is külön univerzumot teremtett. Elég nehéz lenne folytatást írni úgy, hogy a sorozatban történtekkel koherens legyen, és a stargate-szűz néző is vágja mi a helyzet. Éppen ezért döntött úgy Emmerich, hogy reboot lesz....juhééé :s Ez sem igaz, mert döntését azzal indokolta, hogy az eredeti szereplők már túl öregek.....Mondjuk én nem hagyom magam, hogy totál hülyének nézzen, ugyanis köztudott, hogy Emmerich a kilencvenes években a Stargate-et trilógiának szánta. Tehát a trilógia csakis úgy lehetséges a jelenidőben, ha az alapkoncepciót reboot-olja. El is mondta, hogy utána még megcsinálja a másik kettő mozifilmet is. Igazából tanácstalan vagyok, mert szerintem nem jó ötlet összesen 17 évad történéseit semmissé tenni, azt meg nem gondolnám, hogy az alapfilm sztorija is merőben más lenne. Azt pedig lehetetlen küldetésnek érzem, hogy ennyi évad tapasztalataira építhető egy jövőbeni trilógia. Szóval talán az lenne a legjobb megoldás, ha a mozifilm részben történet hű lenne elődjéhez, de el is térne attól, hogy új perspektívákat nyisson a folytatásokhoz. A sorozat történéseit magyarázó filmtől rosszul lennék, ezért remélem nem ezt az utat választja.

Neneh Cherry - Everything

Bonobo ft. Szjerdene - Get Thy Bearings

A kutyafáját! Erről meg lemaradtam. Mármint, hogy a LateNightTales-ről az egy cseppet sem zavar, viszont ehhez a feldolgozáshoz még egy kis vizuál is készült! Egész kellemes, úgy látszik, hogy Bonobo legújabban ebbe a Szjerdene-be van belezúgva. Hmmm, ezt egy cseppet sem bánom.......talán egy kicsit :)

Illum Sphere ft. Shadowbox - Embryonic

Nahát! Most már erre is rá kell figyelni, nagyon kis friss-hangulatos.

Issey Miyake L'eau D' Issey Lotus & Yuzu

Nem tehetek róla, de egyszerűen vonzódom ezekhez a geometriai formákhoz. Jobbára ennyiről van szó, hiszen az alapillataikat variálgatják, mint most is (tehát nem nagy szám), viszont vizuálisan soha nem tudok betelni ezekkel az üvegvariációkkal. Egyébként nemrég fedeztem fel, hogy a l'eau d'issey illatcsalád női és férfi csomagolását is újratervezték, letisztult és elegáns lett (nem mintha eddig nem az lett volna). A Lotus és a Yuzu egyfajta évfordulós kiadás (20. éves!!), amely az alkotó hazájára asszociál, és az "Óda a természethez" projektjük része.

Nymphomaniac poster

Bakker, még most fogom mi ez az első és második részezés. Szóval a gyártás vezető ketté szedte a fogyaszthatóság kedvéért??? Meg még szoftosítás és egyebek? Őszintén most ment el a kedvem az egésztől! Gondoltam, hogy nem lesz öt óra hosszú, de azt nem, hogy a vágást a lehető legrosszabb megoldással intézik el. Most ez kellett, hogy az emberben az egy év alatt felgyülemlett izgatottságát közönybe fordítsák? Ja, egyébként meg úgyse bírom ki a rendezői változat megjelenését kivárni, de ezzel a hangulattal tuti lesz a mozi élmény.

Evian Christ - Salt Carousel

Phoxie!!!Mit szólsz te ehhez? Ez a basszus és scratching (vagy mi?) veszettül ott van.

Mogwai - Remurdered

Az van, hogy már nem bírtam magammal és meghallgattam a 20-án megjelenő Rave Tapes-t. Két napja pörög, és ehhez a tejködhöz nem is nagyon tudok mást elképzelni. Elég dark, de szerencsére nem a rátelepedős hanem a feloldozós fajta....jó lesz ez, ha beérik.

Nordvest

Mivel is lehetne az új évet kezdeni, mint egy viszonylag friss dán drámával! A 2013-ban készült alkotást Michael Noer rendezte és írta. Noer nevét illik megjegyezni, egyrészt mert ez a film is meggyőzött, másrészt pedig ő az a rendező, aki Tobias Lindholm-mal együtt rendezte, valamint együtt írta a 2010-ben készült R című börtöndrámát. Ennek a két embernek a munkássága tele van párhuzammal, ugyanis az R-t mindkét rendező gyökerének lehet tekinteni. Noer inkább a dokumentumfilmekben volt korábban otthon, Lindholm pedig ezzel a filmmel debütált. Szóval mindkét rendező első nagyjátékfilmje volt. Ettől persze a R nem lenne referencia film, de ha megvizsgáljuk milyen úton is járnak az alkotók, akkor a párhuzam tagadhatatlan.

A dán filmgyártásban egyfajta új hullám van kialakulóban, amely erős társadalomkritikai látásmódot próbál előtérbe helyezni, szemben a "hagyományos" mélylélektani látásmóddal. Vitatható ennek eredetisége, hiszen korábban Nicolas Winding Refn is próbálkozott ezzel az aspektussal, éppen ezért én azt mondanám, hogy ez a fajta láttatás inkább a reneszánszát éli. Thomas Vinterberg 2010-es Submarino-jában is társszerző volt Lindholm, amely szintén szociografikus dráma volt. Tehát az új hullám vezéregyéniségei mindenképpen Lindholm és Noer, és ha az alkotói pályájukat nézzük, igen erős az ábrázolásmódbeli hasonlóság.

A Nordvest mindenképpen pengeélen táncol, hiszen a koppenhágai alvilág szociometriáját kívánja felvázolni, annak kapcsolatrendszerével, vagy leginkább függőségi rendszerével, de emellett vagy leginkább emögött komoly lélektani dráma folyik. Azontúl, hogy megismerjük egy betörő mindennapjait és szociális problémáit, nem a személyt elkülönítve látjuk, hanem saját családi életével. Ezzel a láttatással elkerülhetetlen az intenzívebb érzelmi élmény kiváltása, hiszen a középosztálytól életidegen szubkulturális közegbe beleolvadnak mindenki számára ismerős emocionális élmények, amelyek oldják az esetleges ellenérzéseket a cselekményekkel kapcsolatban. A szociografikus megközelítés egyfajta realista ízt kölcsönöz a filmnek, és ez mindenképpen sajátja az említett dán újhullámnak. A Nordvest tehát ízig-vérig realista, és csak pont annyi szubjektív tényezőt enged be, mint ahogyan azt az R tette. Nincs idő az érzelmekre, vagy is inkább nincs értelme foglalkozni vele, mert az alvilágban ennek nincsen funkciója. Az egy másik kérdés, hogy az alvilágban is létezik család (mint a társadalom alapköve), és természetes, hogy itt törnek felszínre az érzések, hiszen itt élhetőek meg, tehát egy nagyon picikével mintha itt mégis több lenne a szubjektív elem. Azonban félelmetesen ugyanaz az üzenete ennek a filmnek is, mint az R-nek: az érzelmek megélésének ára van, mégpedig fatális.

Casper (Gustav Dyekjaer Giese) betörő, akinek elege van már abból, hogy megrendelője mindig palira veszi. Egy véletlen folyamán megismerkedik Bjorn-nal (Roland Moller), aki új távlatokat nyit meg a fiatal számára. Végre több pénzt kap, többet is tud hazaadni, csak egy bökkenő van, a múlt nem engedi.....

Elgondolkoztatott az, hogy az emberi butaság, vagy a racionális belátás, vagy idealizáltság miatt de miért követi el az ember ugyanazokat a hibákat az életben. Jelen esetben kis idő alatt többször is, pedig a bukásokból rengeteget lehetne tanulni. Mindenesetre az adott szituáció viszonylatában érdemes ezt értelmezni.

A film tehát nem sokban távolodott el az R ábrázolásától és lehetséges tanulságaitól, ellenben Lindholm második filmjével, az Emberrablással. Ő mintha többet mert volna transzformálni saját keretein belül. Ezzel nem mondom azt, hogy a Nordvest az alkotói munkásságban stagnálást jelentene, eleve két film után ez egyébként sem jelenthető ki. Azonban az kétségtelen, hogy ez a film többet merít elődjéből mint Lindholm másik filmje, és az is biztos, hogy kitűnő társadalomkritikai üzenetet hordoz. Kíváncsian várom a rendező milyen irányba is indul el következő filmjével.

7/10

Pusher 3

A trilógia harmadik darabja 2005-ben készült és "A halál angyala" alcímet kapta. A történetben ezúttal Milo (Zlatko Buric) van középpontban. Ő az a karakter, amely mindhárom filmben jelen van, a macedón drogbáró. Az első két részben ő testesítette meg a dealer-ek rémálmát, könyörtelenül leszámolt azokkal akik nem feleltek meg "üzleti igényeinek". Végre fordult a kocka, ugyanis egyre jobban öregedik ki a "szakmából", szóval ez a film az ő vesszőfutása.

Refn a fokozatos építkezés híve a trilógia mind a három darabjában, de ezúttal mintha jobban elhúzódna az előkészítés. Persze amelyik momentumban kicsúcsosodik a cselekmény, az itt is kárpótolja a felgyülemlett várakozási feszültséget. Mondhatni már ez is szokás, mármint ez a fajta építkezés. Mikor már azt gondolnánk na ez lesz az a konfliktus, amelyre felfűzhető a cselekmény további menete, mindig akkor lep minket. Ugyanis egy váratlan fordulattal teljesen más irányba tereli a történetet, de ettől ugyanaz a motívum lebeg az éterben (mint a többi részben): az adósságcsapda tébolyító feszítése. Ehhez a feeling-hez nagyon nehéz konszolidálódni, gyakorlatilag ugyanazt a nyugtalanító érzést adja a film mint az első részben. Az, hogy cserélődik az üldöző és üldözött szerep egy filmen belül, az mindenképpen újdonságnak tekinthető. Figyelemre méltó próbálkozás az is, hogy humanizál egy rettegett karaktert. Korábban ugyanis nem ismerhettük meg Milo tetteinek indítékait, de jelen esetben övé a pálya. Ettől természetesen nem válik szerethetőbbé, de emberi lényegének ismeretében akár cselekedetei más megvilágítást kaphatnak. Feltételezem Refn ezért zárta le ezzel a trilógiát, és ez vagy ehhez hasonló motiválhatta ennek elkészítésében. A morbiditás mint eszköz ebben a részben csúcsosodik ki a leginkább. A problémám ezzel csak az, hogy ez a fajta morbiditás nálam vonzaná a humort abszurditása miatt. Itt azonban morbid humor nincs, csak maga a tiszta morbiditás, amelynek hatására a film túl komolyan kívánja venni magát. Már sajnos a trilógia végére nem jutott elég lélektani mozgatóerő ábrázolás, a társadalomkritikai mondanivalója pedig nem különbözik elődjeitől. Ettől függetlenül ennek a résznek is meg van a maga funkciója, de újdonság híján kevésbé lehengerlő mint elődjei.

6/10

Mogwai - The Lord is Out of Control