Actress - Ghettoville

A minimal techno és az IDM fenegyereke bejelentette, hogy itt az Actress projekt vége. Micsoda koncepció! És valóban az, hiszen a Hazyville-lel (2008) megkezdett út valóban önmagába tért vissza. Elég csak az albumcímekre gondolni (Ghettoville), de zeneileg is az első album hangzásvilágához tér vissza, amely nem csak a projekt végét szimbolizálja, hanem a végtelenséget is. Éppen ezért úgy gondolom, hogy Darren J. Cunnigham-ről más előadói alteregójában még hallani fogunk.

A Ghettoville mégis más mint 2008-as ikertestvére, mert hangzásilag változatosabb annál. Ez nem véletlen, hiszen a dark electronica és ambient az évek során sok mással elegyült és transzformálódott. A 2010-es Splazsh és a 2012-es R.I.P mind-mind hozzáadtak az életműhöz, minden állomásnál változott a "megszólalási eszköztár" és mindez jelen van a Ghettoville-ben úgy, hogy az mégis különbözik elődjeitől.

Mostanra elmondhatjuk, hogy Actress védjegye a minél érdekesebb, meghökkentően más zenei hangzásvilágban rejlik. A legutolsó ütemet is képes kicsavarni a helyéről és a legutolsó zenei motívumot is úgy szólaltatja meg, ahogyan azt senki nem várja. Ebből a szempontból a jelen album is sziporkázó, tele van témaidegen hangokkal, lefojtott fortyogó ritmuskollázzsal és ami meglepő, hogy a sötét tónusban hígulást vélek felfedezni. Azért megrémülni nem kell, ez az zene még mindig az érfelvágásról szól, csak Cunnigham úr mintha félig elhúzta volna a sötétítőt, ugyanis be lett ide egy két track (Birdcage, Our, Gaze) csempészve, amely kifejezetten optimista hangvételű. Az album így hangulatát tekintve változatosabb mint elődje a R.I.P. volt, sőt a ritmusszekció egy albumon belül sohasem volt még ennyire változatos. Persze ezzel a jelzővel óvatosan kell bánni, hiszen a saját határaihoz képest tud csak változatos lenni, mert egyébként nem az. Ez a betegség sajnos jelen albumra is át lett örökítve. A hallgatótól kitartó monotónia tűrést igényel a Ghettoville is. Noha jelen anyagon érezhető, hogy a dallamtényezőt is figyelembe próbálta venni a szerző (saját határain belül) és ez az újítás méltányolandó, de e tényezőt még mindig leuralja a témák folytonos ismétlésén alapuló dalfelépítés. A monoton hangciklusokban feloldozást jelentenek a rendhagyó hangminták alkalmazása és az esetleges ritmusváltások megjelenése. Azonban minden pozitívuma ellenére ezt az albumot sem hallgatja meg szívesen többször az ember, mert az egész a technikai bravúrokról szól. Nincs lelke, nem él, így élmények sem kötődhetnek hozzá. Az Actress projekt elkövette pályája során azt a nagy hibát, hogy a technika oltárán feláldozta az érzelmeket. Mert nem elég érteni, a zenét érezni és átélni is kell. Ennek a visszatérő koncepciónak ez a veszte, így kíváncsian várom, hogy ebből az örvényből ki akar e majd szabadulni egy esetleges másik projekt által.

5/10